hétfő, augusztus 24

Haza vagy harács?

A magyar kormány megítélésére két eltérő történet kering. Az egyik szerint a kormány régóta szükséges, de az aktuálpolitika miatt folyamatosan elhalasztott nagy horderejű reformlépéseket tesz meg a Haza érdekében. A másik szerint a kormány tevékenysége nem más, mint fedőtevékenység a korrupció, a Harács folytatására.

Hogyan dönthetjük el ezt a kérdést?

Nos, csak és kizárólag a magyar kormány tényleges cselekedetei dönthetik el, hogy miről is van szó: Hazáról vagy Harácsról.

Mondani ugyanis bármit nagyon könnyű. Ha például használt autót vásárolunk egy kedves autóneppertől, akkor azonnal találunk kizárólag vidéki háziorvos vagy éppen alig autózó háziasszonytól származó garantáltan balesetmentes gépjárművet. Legalábbis bőrdzsekis barátunk ezt fogja mondani a diszkófényekkel gazdagon felszerelt, kiült ülésű, furcsán ferdült karosszériájú kocsiról is.

Hasonlóan nehéz a kormány tevékenységét a kormány (vagy éppen az ellenzék) szavai alapján megítélni. Akárcsak a használtautó-kereskedelemben, úgy a politikában sem feltétlenül számíthatunk az adott szó tisztességére. Sem reggel, sem nappal, sem este – ugye.

A jó hír, hogy a probléma megoldása ismert. Olyan jelzéseket kell kérni, amelyek az igazmondó ember számára nem nagyon költségesek, míg a hazug számára nagyon is azok. A használtautó kereskedés példát adhat garanciát valamilyen felárért. Ez még lehet jó üzlet is, ha az autó tényleg megkímélt állapotban van. Ugyanakkor a garancia szó és a kénköves pokol között rengeteg hasonlóságot lát a féltengelyt sziloplaszttal összeszakizó cimboránk. Joggal.

No de milyen garanciát adhatnak a magyar kormány ami alapján elhihetnénk, hogy itt bizony a Hazáról és nem a Harácsról van szó?

A bejelentett és folyamatban levő intézkedések sajnos nem elegek, hogy ezt eldöntsük. Az ország kényszerpályán van: Akár a hazáért, akár a harácsért dolgozik a kormány, nincs más választása mint minimális mértékben rövid távon ésszerűsíteni a gazdaságpolitikát. Az az ostoba rövidlátás, ami az elmúlt hét évet jellemezte egyszerűen nem mehet tovább – mert akkor jön az államcsőd. Akkor meg nincs se Harács, se Haza.

Sajnos a hosszú távú intézkedések sem döntőek. Ezeket ugyanis közel száz százalékos valószínűséggel egy másik kormánynak kell végigvinnie. Más kontójára meg ugye egészen más bátor szívű reformernek lenni. Ez alapján is nehéz lenne dönteni. Akár Haza, akár Harács mindenképpen lehet a nagybetűs jövő és mások terhére ígérgetni.

Egy közvetlen módszer viszont lenne a kérdés eldöntésére. És érdemes is lenne elgondolkodni rajta.

Tudom, ez azt jelenti, hogy minden ellenkező tapasztalat ellenére nem fogadjuk el a lehető legrosszabb értelmezést azonnal. Ugyan a tapasztalatok – PC doktríner barátaink számára: a gonosz előítéletek - hasznosságát teljes mértékben elismerem, de közpolitikai kérdésekhez érdemes - amennyire lehetséges - a legkevesebb előítélettel hozzáállni. (Ezt több negatív tapasztalat után is fenntartom.) Ennek a közpolitikai előítélet-mentességnek a jegyében hadd jöjjön a javaslat.

Nos, a korrupcióellenes kemény fellépés lenne az a jel, ami egyértelműen elválasztaná, hogy a Hazáért vagy a Harácsért dolgozik a kormány. Ha a hazáért, akkor bele kell férni a magyar közéletet megmérgező korrupciós fellépés. Ha a Harácsért, akkor nyilván nem. És ezzel el is dönthetjük a kérdést.

Lehet konkrét ötleteken gondolkodni. Mondjuk nekem konkrétan mindmáig nem fér a fejembe, hogyan szerződhet a magyar állam vagy bármilyen vállalkozása offshore cégekkel. Nagyon jó lenne egy korrekt pártfinanszírozási törvény megalkotása is – mert tudjuk, hogy valahonnan innen bűzlik ez a hal. És persze BKV meg MÁV nyilvános átvilágítás holnap. Meg még van gondolom én kismillió ötlet.

De itt nem a konkrét lépés a fontos: Nem reális elvárás a korrupciót egy-két éven belül megszűntetni. De nagyon is reális elvárás legalább elkezdeni visszaszorítani.

Megtörténik?

Vagy így, vagy úgy sokat megtudunk a kormányról...

Címkék:


[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

szombat, július 25

Keleti szél

Kínában is, na jó legalábbis Shanghajban, változnak az idők. Hamarosan nem egy, hanem kétgyermekes lesz az ideális családméret:

A népességrobbanás rémét úgy látszik felváltotta Kínában a társadalom
öregedésétől való félelem, Shanghaiban ezért most azt tervezik, hogy az
egygyermekes családmodellt lecserélik kétgyermekesre.
Kína a hosszú távú tervezés országa. Nagy Fal, Nagy Csatorna – néhány évtized és összerakjuk, ugye. Persze ebben segít az is, hogy semmilyen nyugati típusú demokratikus nyomás nem nehezíti meg a távoli horizontok elérését. Nos, könnyen beláthatjuk ezeknek a széles horizontoknak a hátrányait és még csak nem is kell ujgurnak vagy éppen Falun Gong hívőnek lennünk hozzá.

De vannak előnyök is. Egyike ezeknek, hogy az ország nagyon hosszú távú szempontjait is figyelembe lehet venni a közpolitika alakításánál. Mint például a demográfiai szempontokat.

Erről volt szó, amikor jó két éve a politikai Laffer görbéről írtam:

A következő hatásmechanizmusok működnek: A politikai verseny két ellentétes
hatást vált ki: Egyfelől, javítja a meghozott döntések minőségét. Kevesebb a korrupció például, hiszen a politikai ellenlábasok komoly kontrollt jelentenek.
(És a politikai vezetők cseréje nyilván visszatartó erőt képvisel az alsóbb szinteken is - hiszen eltűnhet a politikai védelem.) Az egyszerűen rossz döntéseket is gyorsabban korrigálja a kormányzó oldal a hathatósabb kritika nyomására.

Másfelől viszont a politikai verseny élesedése rövidíti a politikai rendszerek tervezési időtávját: Nem mernek a politikusok hosszú távra tervezni és hosszú távú reformelképzeléseket képviselni, mert ez megengedhetetlen rövid távú hátrányokhoz vezet illetve a politikai ellenfelek visszafordíthatják a hosszabb távú programokat. Gondolhatunk itt a demográfiára vagy az egészségügy reformjára - de a négyes metró és a Nemzeti Színház is jó példa a rossz példára.
A magyar példában könnyű összevetni a kommunista diktatúra hosszú távú szempontjait, a demokratikus Magyar Köztársaság intézményes rövidlátásával:

A hetvenes évek példa az alacsony intenzitású politikai versenyre. Születtek
nagyon hosszú távú döntések (gyes, gyed), de iszonyatos baromságokra is
folyhatott el a pénz (eocén program).

Az ezredforduló utáni helyzet az éles politikai verseny jellemzőit mutatja: A rövid távú (szinte éven belüli) optimalizás is megfigyelhető volt. Sőt, az öszödi beszéd tanulsága szerint mindez tudatos is volt.
Kína jó példa a hosszú távú tervezésre. Akárcsak a magyar kommunista párt a hetvenes években, a jelenlegi kínai sem fél a hatalom elvesztésétől. Magának érzi az országot, és magának is építi. És bizony rövid távon kellemetlen, de hosszú távú hasznos döntéseket hoz. Szingapúr, a kelet Svájca ugyanezt játszotta el – nem is rossz eredményekkel.

Lehetséges-e ez Magyarországon méghozzá a demokratikus Magyar Köztársaságban?

Nos, kínai vagy szingapúri mértékben valószínűleg nem lehetséges. De tegyük fel egy kicsit enyhébben a kérdést:

Lehetséges demokratikus politikai verseny mellett elmozdulni a hosszú távú kérdéseken való gondolkodás felé?

Igen, ez lehetséges. Nem kell diktatúra. De határozott felhatalmazás, a napi politikai nyomás csökkentése szükséges. A jelenlegi helyzetben ez kétharmados kormánytöbbséget jelent. Senkinek ne legyen illúziója: Egy komoly politikai nyomás alatt álló kormány nem fog, mert nem tud az ország harminc év múlva jelentkező problémáival érdemben foglalkozni.

Persze a határozott felhatalmazás csak szükséges, de nem elégséges feltétele a hosszú távú problémák kezelésének. A határozott felhatalmazás akár rosszul is elsülhet, ha rossz kezekbe kerül. Peron sem gazdasági csodát épített, ugye. Ez azt hiszem világos. Értelmes, világos programra; értelmes világos fejekre is szükség lesz.

Meglesz?

Meglátjuk.

Címkék: ,


[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

csütörtök, június 11

Köszönjük, elnök úr

Sólyom László, a Magyar Köztársasági elnöke olyan előrelátásról, hosszú távú gondolkodásról tesz tanubizonyságot, amire óriási szükség lenne a közpolitika más területein is. Ennek az előrelátásnak egyik legfontosabb területe az elöregedésről, az alacsony gyermekszámról való gondolkodás.

Most, Sólyom László megtette, amit megtehetett. Visszaküldte a családtámogatások megrövidítéséról szóló törvényt a Parlamentnek átgondolásra. A legjobb indokok miatt:

A szociális ellátórendszerek fenntarthatósága szempontjából döntő kérdés a gyermekvállalási hajlandóság. Noha az Európai Unión belül nem Magyarországon
a legalacsonyabb a szülőképes korú nőkre jutó átlagos gyermekszám, a
jelenlegi termékenységi ráta a lakosság elöregedését eredményezi, ami
megkérdőjelezi a nyugdíjrendszer hosszú távú finanszírozhatóságát is. Nem
véletlen, hogy az Alkotmány is célul tűzi a család intézményének védelmét és
az ifjúság létbiztonságának, oktatásának és nevelésének biztosítását. A gyermek vállalása az egyik legszemélyesebb döntés, de a társadalom egésze számára haszonnal jár, ezért mindannyiunk érdekében áll támogatni. Természetesen nem állítható, hogy az anyasághoz kapcsolódó pénzbeli juttatások önmagukban minden esetben döntő jelentőségűek a gyermekvállalásban. Azonban demográfiai kutatások azt mutatják, hogy az anyasági ellátások statisztikai módszerekkel kimutatható módon növelhetik a megszületett gyermekek számát, különösen azáltal, hogy a harmadik majd az azt követő gyermekek vállalásával kapcsolatos döntést határozottan befolyásolják. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy az Európai Unióban azok az államok, amelyekben az uniós átlaghoz képest a nemzeti össztermék jelentősen nagyobb hányadát fordítják a családok támogatására, magas termékenységi mutatóval rendelkeznek, mint például Franciaország. Nehezen vitatható végül az is, hogy az ellátások csökkentése, de még inkább a többszöri változásokból eredő bizonytalanság negatívan hat a gyermekvállalásra.
A Köztársaság Elnöke nem alkothat törvényeket és nem is kormányoz. Sólyom László sem teszi azt. De most jelzi, erkölcsi felelőssége teljes tudatában, hogy ez a döntés az ország alapvető hosszú távú érdekeivel ellentétes.

Ezzel a kiállással ő a Magyar Köztársaság hosszú távú érdekeit képviseli. Tisztességesen és határozottan. Köszönjük, elnök úr.

Címkék: ,


[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

szerda, június 10

Rosszabbik

Múlt vasárnap nagyot nyert a Jobbik – és nagyot vesztett a baloldali liberális értelmiség. A bejegyzés címe rájuk utal, ők a Rosszabbik. Arra a mérhetetlen rövidlátó ostobaságra, amit az elmúlt körülbelül húsz évben elkövettek. Arra ahogyan, szándékosan vagy nem de egészen biztosan ellehetetlenítették a politikai közbeszédet. És aminek a végén elvesztették maradék hitelességüket.

Ez az a baloldali értelmiség, amelyik rendszeres munkával tönkretette és ellehetetlenítette a korrekt közpolitikai párbeszéd lehetőségét. Ez a csapat nevezett antiszemitának vagy éppen fasisztának nevezett mindenkit, nemre fajra, származásra – és nem utolsósorban világnézetre való tekintet nélkül, akivel csak egy kicsit is nem értett egyet. Antall József, akinek ártatlanságáról paradox módon a kommunista titkosszolgálat folyamatos megfigyelésének jóvoltából lehetünk teljesen biztosak, nem az egyetlen példa. Emlékszünk ugye amikor a konzervatív politológust ÉS olvasói levélben próbálták meglincselni a közelmúltban? És meg mennyi farkast láttak a fiúk...

Ugyanez az értelmiség volt az, amelyik lelkesen odaállt tapsolni a tényleges kérdésekből aktuálpolitikai cirkuszt gyártók mellé. Emlékszünk a Hollán Ernő utcára? Ahol egy liberális és konzervatív tüntetésből próbált napi politikai cirkuszt gyártani a politika - a baloldali értelmiségi lelkes asszisztenciája mellett. Az áldozat megint csak a racionális és tisztességes közbeszéd volt. Rosszabbik, bizony.

Az egész ostobasághalmazt mintegy megkoronázta a 2006 októberi rendőri túlkapások gátlástalan elhallgatása és az áldozatok lelkiismeretlen hibáztatása. Ha hinnénk az összeesküvés-elméletekben azt mondanánk, hogy ekkor teremtette meg a baloldali-liberális értelmiség és sajtó a hiteles szélsőjobboldalt. Mert – bármennyire is nem tetszik – 2006 októbere kapcsán a leghazugabb tényferdítgetést a magyar baloldalon sikerült megvalósítani. Itt veszett el a maradék hitelesség is.

Hosszú és szívós munka áll a Rosszabbik cím kiérdemlése mögött. A komolytalanság magasiskolája volt.

Legalább ilyen hosszú és szívós munka kell ahhoz, hogy a baloldali értelmiség elveszett hitele visszatérjen. Hogy nevetgelés vagy szörnyűlködés igénye nélkül is el lehessen olvasni egy ÉS vagy éppen egy Népszabadság publicisztikát. Ez még nagyon messze van.

Nem bántásból, inkább féltésből írom ezt. Sokkal szívesebben élnék egy olyan országban, ahol tisztességes közbeszéd és politika van. Ahol hiteles baloldali, konzervatív és liberális vélemények ütköznek – boszorkányüldözés és kiátkozás nélkül.

Ehhez viszont lépni kell a Rosszabbiknak. Első lépésben jól jönne egy kis önreflexió mondjuk a farkast kiáltozásról, a megélhetési fasisztázásról. Talán érdemes lenne az ártatlanul besározottak nevét is tisztázni. Igen, még akkor is, ha soha nem vettük komolyan ezeket az írásokat. Nem azért, mert a feddhetetlen egyetemi tanárnak szüksége van a zugfirkászok bocsánatkérésére. Hanem azért, mert az újságoknak és az újságíróknak – pártállástól függetlenül - szüksége van a hitelességre.

Ugyanígy érdemes lenne elgondolkodni és vitát folytatni 2006 októberéről a baloldali-liberális oldalon. Haszonelvűen el lehetne gondolkodni azon, hogy mennyire sikerült segíteni a szélsőjobboldalt a bornírt és átlátszó hazugságokkal. Kicsit emelkedettebben bocsánatot kellene kérni azoktól az áldozatoktól, akiket folyamatosan lekicsinyeltek és szenvedéseiket kinevették. Megint: ez nem a szélsőségesek érdeke, hanem a józan középé. Pontosabban a józan baloldali-liberális középé. Ugyan ki venné komolyan azokat, akik szerint a politikai ellenfelekkel szemben megengedett az erőszak?

Ha ezek mennek, lehet még lépni tovább is. Mi lenne, ha a Népszabadság megengedne magának és olvasóinak egy korrekt cikket a családpolitika kérdéseiről – az aktuálpolitikai érdekektől függetlenül? Konkrétan leírná azt, amit a kutatók mondanak a riportereinek? Ugye mindjárt nem lenne olyan nehézkes a szakmai közbeszéd.

A fentiek még nem történtek meg. És amíg nem történnek meg, itt marad köztünk a Rosszabbik. Nem lesz közpolitikai párbeszéd és vita. Lesz helyette napi politika és cirkusz.

Ezt akarjuk?

Ha nem, tessék lépni.

Címkék: ,


[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

vasárnap, április 19

A szakértés mítosza

A kommunizmus egyik szomorú öröksége a szakértés mítosza. A mítosz szerint a társadalmi-gazdasági kérdéseknek létezik egy objektív szakértői megoldása. Nincs más feladat a közpolitikában mint a szakmai kérdéseket szakmai szinten megoldani.

Ez nonszensz.

A nagy társadalmi kérdések nem szakmai, hanem értékválasztási kérdések. A szakértelem fontos és komoly szerepe van mondjuk az értékválasztás cselekvéssé alakításában: de nincs szakértői válasz arra, hogy milyen célokat tartunk fontosnak. Egyetlen cukrászmester se tudja megmondani, bármennyire is a fagylaltkészítés mestere, hogy eper- vagy csokifagyit szeretnénk.

A magyar szakértői fetisizmus a kommunista pártállam struktúráiban gyökerezik. A pártállamban a politikai, értékválasztási döntések egy szűk klikk kezében voltak - és a termelőeszköznek tekintett lakosságnak semmilyen beleszólása nem lehetett az alapvető politikai kérdésekbe. Nem volt tömeges politika, bár a mindennapi életet perverz módon átszőtte a politikainak tűnő propaganda a május elsejei felvonulástól a gerontokrácia kvázi-szakrális fényképeiig a November 7 téren. A Központi Bizottság eldöntötte, hogy mi a jó a népnek és merre kell haladni. (Arccal a vasút felé, ugye?) Nem a "mit", hanem a "hogyan" maradt az egyedüli kérdés. És igen, ez a "hogyan" egy tipikus szakmai kérdés. Ehhez valóban szakértők kellenek.

De az igazán érdekes kérdés nem a "hogyan", hanem a "mit". A legzseniálisabb logisztikai terv sem ér sokat egy értelmetlen háborúban. És erre a "mit?" kérdésre nincs szakmai válasz. A "mit" kérdésre politikai válasz kell. Még egy kicsit bonyolítja, hogy ráadásul nincs is egyértelmű politikai válasz: Azonos egyéni preferenciák mentén is többféle demokratikus politikai válasz születhet. (Akinek van érkezése egy kis formalizmusra nézze meg a Condorcet-paradoxont.)

Ha körülnézünk a világban számos sikeres, irigylésre méltó országot látunk: Dánia, Szingapúr vagy éppen az Egyesült Államok. Azonnal szembetűnik, hogy ezek az országok alapkérdésekben különböznek: Máshogy viszonyulnak a bevándorlókhoz, az egyenlőtlenséghez vagy éppen az oktatáshoz. Mindannyian sikeresek - de máshogy. Alapvető értékkérdésekben ugyanis másként gondolkodik egy dán és egy amerikai, teljesen más választ adnak a "mit" kérdésre.

Magyarországon egy dolog biztos: Úgy nem mehetnek tovább a dolgok, ahogy az elmúlt hét évben. De ettől még marad a kérdés: Mit akarunk?

És erre a "mit" kérdésre nincs szakmai válasz. Egy szakértői kormány esetében legfeljebb arra van lehetőség, hogy a legfontosabb "mit" kérdések mentén valami megegyezés, nagy alku születik. Pontosan ezt mondta egyébként Surányi György is, amikor az ellenzékkel való megegyezéstől tette függővé a szakértői kormánya megalakítását. Akkor lehetséges szakértői kormányzás, akkor lehet érdekes a "hogyan", ha az alapvető kérdésekben meg tudunk egyezni, más szóval, ha világos a "mit". És ez nem túl gyakori - és nem is igaz a mai Magyarországon.

A totalitariánus eredetű szakértői mítosz nyilván ott végzi ahol kell: A történelem szemétdombján. A kérdés csupán az, hogy mennyi ideig szór homokot a magyar közpolitikusok és a közvélemény szemébe?

Címkék: , ,


[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

kedd, március 24

Nagy Alku vagy előrehozott választás?

Az előrehozott - és az EP képviselőválasztással összekötött - választás lehet a legjobb kiút a gazdasági és politikai válságból. Nem azért mert egyszerű. Mert nem lesz egyszerű egy kampányt, még egy felelősségteljes kampányt sem, a jelenlegi válság keretei között menedzselni. De az alternatíva, a szakértői kormányzás - és a hátterében zajló politikai manipuláció - még veszélyesebbnek tűnik. Hacsak persze nem sikerül megkötni a Nagy Alkut.

Az előrehozott választás problémái nyilvánvalóak: Az ország súlyos válságot él át - és az előrehozott választás, a kampány minden csak nem kedvező a felelős kormányzás számára. A kampány alatt a kormány megbénul, minden figyelem a napi népszerűség felé irányul - és még az átlagosnál is gyengébb a felelősségre való törekvés. Milyen hatása is lenne alapvető makroadatok eltitkolásának most? Jobb nem is belegondolni...

Ezzel együtt, a válság inkább az előrehozott választás melletti és nem elleni érv. A válság ugyanis még csak most kezdődött: A három hullámból még csak az első van itt erősen: Leértékelődött az árfolyam és a devizaadósok - cégek és magányszemélyek - és hitelező bankjaik bajban vannak. De lesz még két hullám: A gazdasági aktivitás visszaesése és a munkanélküliség emelkedése már 2009-ben komoly feszültségeket fog kelteni. Ennek látjuk az elejét: az autó- és építőipar gyakorlatilag megállt. Nos, a vége még messze nincs itt. És ráadásul a hosszútávú rossz kormányzás hatására lesz egy harmadik hullám is: A kilábalás sebessége messze elmaradt majd a rugalmasabb munkaerő-piacú és hatékonyabb országokétól. A magyar vállalatok és háztartások mérlege is súlyos veszteségeket szenvedett, nemcsak az amerikaiaké. Az eszközök leértékelődtek, a források fel: ennek hosszú ideig lesz hatása. És naivitás lenne azt hinni, hogy ezeknek - az amúgy is érő egyéb feszültségekkel, mint amilyen a roma-többségi kapcsolat - nem lesznek politikai következményei...

A válság elhúzódik és nem biztos, hogy a magyar mélypont egybeesik a nemzetközi mélyponttal. Megerősödhetnek szélsőséges és vállalhatatlan hangok. Egyszóval, a 2010-es választás egyáltalán nem feltétlenül jelent nagyobb biztonságot. Nem az időpont döntő.

Ami döntő, hogy a szakértői kormányzás, különösen kedvező csillagállástól eltekintve, még kockázatosabb mint az előrehozott választás. A szakértői kormánynak ugyanis folyamatosan a háta mögé kell lesnie: Mikor vonul ki a politika mögüle?

A szakértői kormány helyzete ugyanis tipikus fogoly-dilemma: A politikai pártok - és a szakértői kormány mögött álló koalíció - egyetemleges érdeke, az országgal együtt, hogy a szakértői kormány népszerűtlen, de szükséges intézkedések sorát hozza meg. Ugyanakkor minden párt számára egyedileg óriási politikai nyereséget jelent a kihátrálás - és a népszerű, populista kritika. Nagyon is valószínűnek tűnik, hogy a nem-kooperatív egyensúlyt sikerül itt is megtalálni.

Talán érzékelhető, hogy a rövid távú stabilitásért hosszú távú bizonytalansággal kellene fizetni. Pontosan emiatt nem túl jó ötlet a szakértői kormány: Már középtávon jobban destabilizálhatja az országot, mint bármilyen előrehozott választás.

Természetesen van kivétel is: A Nagy Alku. Ha a szakértői kormány alkut tud kötni nemcsak a jövendő kormány-, hanem a legnagyobb ellenzéki párttal is - és olyan kormányfőt sikerül találni, aki személyével garantálni is tud egy ilyen alkut.

Nem lehetetlen egy ilyen alku, mert jókora politikai nyereséget kínál: Nem feltétlenül olyan jó az ellenzéknek a válság második és harmadik hulláma előtt átvenni a kormányt. És nem is éppen nászmenet a kormánypártnak egy évvel korábban csomagolni. Ráadásul minden politikai pártnak jó, ha az ország dolgait valaki egy kicsit helyrepofozza - és vállalja az ezzel járó népszerűtlenséget.

De nem is egyszerű ez az alku, pontosan a fent vázolt fogoly-dilemma dinamika miatt: Nem teljesen triviális olyan adó- és kiadáscsökkentő programot összeállítani, amivel egy ilyen alku szereplői egyetértenek. Olyan programot, amit napról-napra lehet módosítani - és ezeket a módosításokat el lehet fogadtatni a pártokkal. (Csak zárójelben hadd említsem meg itt, hogy mennyire nem elfogadható az eddigi kormányzás felelősségének elkenése. Ami szintén az alku része...)

Akár Nagy Alku, akár előrehozott választás révén, de az országnak erős kormányra van szüksége. Tegnaptól. Most veszélyes sodródni. Sodródunk tovább?

Címkék:


[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

csütörtök, október 9

A baloldali értelmiség felelőssége

A baloldali értelmiség saját magát járatja le indokolatlan vádaskodásokkal. Ez nem lenne baj. Szabad országban mindenki teljesen szabadon rombolja le a saját szavahihetőségét. De itt nemcsak a baloldali értelmiség hitelessége veszik oda: A tényleges gyűlöletkeltők, a masszívan erőszakos szélsőséges csoportok komoly hasznot húznak a baloldali értelmiség értelmetlen hisztériájából és farkast kiáltozásaiból.

Mert nemcsak a baloldali értelmiség hitele veszik oda ilyenkor, hanem a tényleges szélsőséges beszéd társadalmi elítélése is. Ha Antall József, akinek a szélsőségektől mentes gondolkodására pontosan a kommunista állampárti megfigyelések szolgáltatnak bizonyítékot, fasiszta lehetett a véleményformáló baloldali értelmiségnél, akkor sokan nem fogják komolyan venni az egész csapatot. És lesznek, akik magát a címkét is komolytalannak gondolják.

Az, ahogy Lánczi Andrást jogtalanul – az Élet és Irodalom minimális önkritikája nélkül - meg lehetett támadni az még eggyel növeli az alaptalan vádaskodások amúgy is elképesztően magas számát. A mérsékelt jobboldal tiltakozott (Reakció, Konzervatórium), a baloldal – a tiltakozás közlésén túl - néma maradt. Társadalmi szolidaritás vagy szolidaritás az elvtelenséggel?

Korábban írtam erről:

A baloldali értelmiség annyiszor kiáltott fasiszta veszélyt valós ok nélkül, hogy teljesen elvesztette a szavahihetőségét. A napi politikai célokat követő visítozás nemcsak a baloldali értelmiséget hiteltelenítette, hanem kisebb mértékben a fasiszta veszélyről szóló közbeszédet is. Különösen kínos, hogy Aesopus forgatókönyvét követve, a farkas most ténylegesen is megjelent.

Még különösebben kínos, hogy teljesen látványosan a farkas koma társaságában sem sikerül disztingválni.

Sok minden segíti a szélsőségesek megerősödését. Valós kezeletlen társadalmi konfliktusok, amelyekre leegyszerűsített erőszakos választ lehet ígérni. Gátlástalan napi politikai haszonlesés bármilyen civil erőszak-ellenes fellépés ellehetetlenítésére. És bizony a józan értelmiségi fellépés teljes hiánya a baloldalon…

Emlékezzünk erre is, ha a nemes célokat kitűző Magyar Tarka sikertelenségéről gondolkodunk.

Kinek jó ez?

Címkék:


[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

kedd, szeptember 2

Összeesküvés-elmélet

Sarah Palin 17 éves gyermeke gyereket vár. A baloldal azonnal lecsapott, első körben egy hazugsággal – de nemcsak a haraszt zörög. Úgy tűnik vannak még nem ismert információk, csontvázak a szekrényben. És ez nagyon meglepő.

Miért is? Mert az ilyen meglepetéseket szűri ki a vetting, egy kicsit bővebben egy éve írtam az intézményről:

Az amerikai politika egyik sajátossága a vetting. Azaz a vezető pozícióba kerülő embereket módszeresen leellenőrzik. Egyáltalán nem ritka, hogy FBI ügynökök az óvodáig visszakövetik az állami (közép- és) felsővezetők múltját. Akinek sara van (gyanús pénz, magánéleti titkok), az bizony nem lehet vezető.

Ezt Európában - és Magyarországon sokan nem értik. Amikor az amerikai politika olyan erősen fixált a vezető erkölcsi karakterére, akkor azt kérdezi: Vajon mit tenne ez az ember erős stresszhelyzetben a rakétaindító piros gombbal? Felfüggesztené-e az alkotmányt? És erre nincs sok információ, de a magánélet adott esetben jó fogódzkodó.

Úgy tűnik ez a vetting itt elmaradt: Hiba.

Vagy…

Van egy másik magyarázat is (és itt jön az összeesküvés-elmélet): Emlékszik valaki Harriet Miers-ra? Bush elnök jelölte a Legfelsőbb Bíróságra, szétszedték a farkasok, visszavonult – és utána John Roberts-et minden különösebb skandalum nélkül megválasztották.

Ha ez a terv: A farkasok nekiállnak Palint - a gyermekén keresztül - szétszedni, a baloldali média ügyesen összesározza magát; lesz áldozat és lesznek sárdobálók. Palin megtörten visszavonul a család érdekében. És akkor majd jön az igazi VP. (És az igazi plusz, hogy közben a sárdobálók Obamát is besározzák, aki hasonló körülmények között született…)

Vicces az elmélet. Egy kicsit vad. Mindenesetre, ha én lennék Barack Obama, ugyanazt tenném, amit ő tesz. Távol tartanám a kampánycsapatot a várandós gyermek támadásától:

Let me be as clear as possible, I think people's families are off-limits, and people's children are especially off-limits. This shouldn't be part of our politics. It has no relevance to Gov. Palin's performance as governor or her potential performance as a vice president.

Our people were not involved in any way in this, and they will not be. And if I ever thought that there was somebody in my campaign that was involved in something like that, they'd be fired.

Nem panaszkodhatnak az amerikaiak a választási tűzijátékra. Talán mégis: Mert úgy tűnik a „ki még terhes” találós-kérdések bizony elterelik a figyelmet a tényleg fontos ügyekről.

Az egész ügy tanulsága talán pont ennyi: Foglalkozzunk a fontos ügyekkel. Ez nekünk – és a választóknak – nem az. Egy szülőt nem szabad meghurcolni a gyermekei miatt. Ezt mondja a cinikus politikai számítás és a tisztesség egyaránt. Így lesz?

Címkék: ,


[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

szombat, augusztus 30

Sarah Palin

Megvan John McCain elnökhelyettes jelöltje: Sarah Palin.

Meglepetés. De milyen!

Palin egy igazi energiabomba. Tinédzserként hajnalban kelt, hogy édesapjával reggel még vadászhasson. Azóta is lefut napi 7-10 mérföldet. Majdnem Miss Alaska lett, ő vezette a középiskolás kosárcsapat imáját, majd néhány évtizeddel később Alaszkát, kormányzóként. Úgy tűnik nem is rosszul: 90 százalék feletti a népszerűsége – és ügyesen számol le a helyi korrupcióval.

Nem véletlenül figyeltek fel rá. Először nem is a hivatalos politika, hanem a konzervatív underground. Bloggerek, amatőr véleményformálók kampányoltak mellette. Aztán persze megjelentek a profik is – és Palin irodájának nem volt más dolga, mint elhessegetni az újságírókat. Egészen addig, amíg nem kellett,

Persze nem tapasztalt öreg róka. Egészen biztosan nem öreg – 44 éves. És rókának sem róka. Nyilván nincs elég hosszú önéletrajza, hogy önállóan fusson mondjuk az elnökségért. De ezt nem is tesz. És ugye a vetélytársai tudják legkevésbé ezt a viszonylagos tapasztalatlanságot a szemére vetni…

Végül, de nem utolsósorban, a családi élete is teljesen tiszta és tiszteletre méltó. Középiskolai kedvesével házasodott össze, öt gyereket neveltek fel. Semmi úgymond érdekes mellékszál, rendes, unalmas konzervatív emberek. Nem, nem kell mindenkinek így élnie – de mindenképpen komoly teljesítmény. Ez sem csak szerencse dolga. Vannak drámák, de nem a rosszabbik fajtából. A legnagyobb fiú önkéntesként jelentkezett a hadseregbe és hamarosan megy Irakba. A legkisebb Down kórral született, de szülei – akik sohasem gondolkodtak abortuszon - csak ezt mondták:

We have faith that every baby is created for good purpose and has potential to make this world a better place. We are truly blessed.

Yes, they are.

Rendkívüli ember, rendkívüli nő. És lehet, hogy az első női alelnök is?

Címkék: ,


[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

kedd, augusztus 26

Mi nem építünk piramist

Az egyiptomba utazó turistának szinte “kötelező” megnézni a piramisokat. Százezrek állnak meg a monumentális kőkupacok tövében, s közülük nem kevesen “hatalmas emberi teljesítményként” tartják számon őket. Olyasmiként, amire méltán büszkék lehetünk, hiszen “az űrből is látszik”, emelett az ENSZ is felvette a világörökség-listára, stb.

Ha Egyiptomba mennék (még nem voltam, közeljövőben nem is tervezem), én is biztos megnézném a piramisokat. Azonban ha valamire büszke lennék, az az lenne, hogy a nyugati demokráciák soha nem tudnának ilyesmit építeni. A piramisok rabszolgamunkával épültek, míg normális állam polgárai szabadok. Az ókorban elég volt a fáraó szava, hogy a nemzeti össztermék jelentékeny hányadát piramisépítésre fordítsa, ma nincs az a demokratikus parlament, ahol átmenne egy ekkora megaberuházás, ami semmivel nem növeli az állampolgárok jólétét. Természetesen van aki erre rávágja, hogy micsoda nemzeti büszkeség az, hogy nekünk nagyobb piramisunk van, mint a szomszédnak, de többek közt arra is büszke vagyok, hogy ma már nagyon kevesen gondolkoznak így normális országokban – inkább igyekeznek olyasmivel versenyezni, ami önmagában is növeli a jólétet (például nemzeti büszkeség forrása lehet, hogy ki kapja az orvosi vagy fizikai Nobel-díjat).

Vannak azonban országok, amelyek ma is simán tudnak piramist építeni, sőt nagyobb, szebb és high-techebb piramist, mint amit az egyszerű eszemmel hirtelen el tudnék képzelni. Ezen országok egyike Kína, amely a közelmúltban megépítette maga piramisát az olimpiai játékokkal. Hely kell az olimpiának? Sebaj, kitelepítjük a lakosságot. Pofáznak az ellenzékiek? Bebörtönözzük őket, ne rontsák az országimázst. Monumentális megnyitó kell? Összegyűjtünk 2008 ugyanolyan magas embert, és beidomítjuk őket. Még az időjárást is szabályozzuk, beteljesítve minden totalitariánus diktatúra egyik kedvenc álmát. Ej, hogy örült volna Sztálin generalisszimusz, ha szemöldökének mozdulatára szaladtak volna össze a felhők, vagy jött volna elő a napsütés, de neki ez még nem adatott meg.

A fentiekre Kína most büszke, és nem érti az emberi jogi aktivisták fanyalgását. Hiszen megépült a piramis, nem?

Címkék:


[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

szerda, augusztus 13

Tánc, ahogy kell

Táncolni tudni kell. A politikában is. Az igazán jó politikusok nem félnek a nehéz helyzetektől, tudnak bánni a rajongóikkal és az ellenfeleikkel egyaránt. Nem fogcsigorgatva és vicsorogva, hanem elegánsan, mosolyogva és kedvesen győzik le politikai ellenfeleiket. Peggy Noonan szavaival:
The dance is where you see the joy of the joust. It's a gifted pro making his moves. It's a moment of humor, wit or merriness on the trail; it's the clever jab or the unexpected line that flips an argument. It's a thing in itself and is so much itself, so distinctive, that whether you are left, right or center, red team or blue, you can look at the moves of a guy on the other side and say with honest admiration: "Man, that was good."
Ronald Reagan - és FDR - tudott táncolni. Elegánsan, könnyedén politikai ellenfelet agyoncsapni ő tudott. Humoráról már írtam, érdemes - ha valaki nem olvasta - újra megnézni. Peggy Noonan is tud egy-két történetet a Gipper-től, kedvencem az egyetemista tiltakozás kezelése:
It's the 1960s and California's new governor, warring with the public university system, goes to meet with the chancellors. Students mass to protest his arrival by standing shoulder to shoulder and staring at him in complete and jarring silence. He arrives, walks past, turns at the doorway and puts his finger to his lips. Ssshhhh, he says, and winks. They start to laugh.
És John McCain is tud táncolni. Például ahogy Paris Hilton-hoz hasonlította Barack Obamát. Mesteri:



Tegyük hozzá, hasonlóan kiváló volt Ms. Hilton reakció videója. Elegáns, ütős - és bizony megint rá kell mutatni, hogy a milliók nem véletlenül gyűlnek nála. Őt sajnos ezzel együtt sem tudjuk elnöknek ajánlani.

Viszont McCain pontot szerzett. Ügyes tánclépéssel. Élvezzük.

Címkék:


[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

csütörtök, július 24

Maradjon a Turul

Nem kellene lerombolni a hegyvidéki Turul szobrot. Nem azért mert szép vagy jó. Hanem azért, mert szükséges a megbékéléshez.

Ismerjük a magyar történelmet: Mindenkinek megvannak a halottai és az áldozatai. Mindenkinek megvan a maga – nagyon gyakran személyes – sérelme. Nem meglepő módon ezek a sérelmek nem tűnnek el, nem nagyon halványulnak. Hiába titkoltuk, hallgattuk el negyvenegynéhány évig, itt vannak. Ugyanolyan élénken. És nem is fognak elmenni, ha nem adunk lehetőséget a kibeszélésre, a gyászra – és végül a felejtésre.

Természetesen ez nem lenne elfogadható szélsőséges jelképekkel szemben. De a Turul nem az. Aki szerint meg igen, az most kezdjen aláírást gyűjteni minden Turul szobor eltűntetéséért – Tatabányától a magyar állam hivatalos szerveiig.

Paradox módon az ellentéteket élező jelképek megjelenése csökkentheti magát az ellentétet. Segít kibeszélni a múltat, segít látványosan megjeleníteni sérelmeket, gondokat és álláspontokat. (Ahogy a provokatív melegfelvonulás például próbálja közelebb hozni a melegek ügyét a nagy többséghez. És arra sem jó válasz a nyegle betiltás vagy éppen a megfélemlítés.) Mégha ez nem is találkozik mindenki ízlésével, érdemes lehet megérteni azokat, akiknek fontos. Ahogy a megszállás vagy felszabadulás vita kapcsán írtam: „Mivel együtt kell élnünk egy alapvetően kicsi országban, érdemes lenne több empátiát tanúsítani mások szenvedése, és megélt történelme iránt.”

Fogunk-e így együtt élni? Lehetünk jelzőtlen magyarok? Honfitársak? Akik nem gyűlölik a másikat veszettül a szenvedéséért?

Nos, igen.

Akkor, ha hagyjuk, hogy mindenki megélje a saját múltját. Akkor, ha megtanuljuk elfogadni egymást ezekkel együtt. Akkor, ha nem ellenséget látunk a másikban.

Ez nagyon nehéz, emberi nagyság kell hozzá. Túl kell lépni a saját kis mikrovilágunk sérelmein és megpróbálni látni a másik hasonló sérelmeit. Megérteni és elfogadni. Ez a lépés, a politika esetében még nagyobb. Szinte heroikus kiállás kell egy politikusnál – ahol az ellentétek élezése tűnik inkább sikeresnek.

De lehetséges.

Abraham Lincoln például megtette. Őt nem lehet puhasággal, gyengeséggel – vagy éppen a konfliktustól való irtózással vádolni. A jelenlegi magyar helyzetnél ezerszer kiélezettebb helyzetben, a polgárháború közepén, a legvéresebb csata után, nem a győzelemről beszélt, nem a halott ellenséget vagy a még harcoló délieket minősítette. Sőt, nem csak az északi katonákról beszélt, hanem mindegyik harcoló félről. A célokról beszélt, a harcoló feleket is összekötő közös célokról. Talán ezért is emlékezünk a beszédre, és talán érdemes elolvasni azt:

Four score and seven years ago our fathers brought forth on this continent a new nation, conceived in Liberty, and dedicated to the proposition that all men are created equal.

Now we are engaged in a great civil war, testing whether that nation, or any nation, so conceived and so dedicated, can long endure. We are met on a great battle-field of that war. We have come to dedicate a portion of that field, as a final resting place for those who here gave their lives that that nation might live. It is altogether fitting and proper that we should do this.

But, in a larger sense, we can not dedicate—we can not consecrate—we can not hallow—this ground. The brave men, living and dead, who struggled here, have consecrated it, far above our poor power to add or detract. The world will little note, nor long remember what we say here, but it can never forget what they did here. It is for us the living, rather, to be dedicated here to the unfinished work which they who fought here have thus far so nobly advanced. It is rather for us to be here dedicated to the great task remaining before us — that from these honored dead we take increased devotion to that cause for which they gave the last full measure of devotion — that we here highly resolve that these dead shall not have died in vain — that this nation, under God, shall have a new birth of freedom — and that government of the people, by the people, for the people, shall not perish from the earth.

Itt és most a megbékélés a Turul szobor megmaradása mellett szól. A rövidlátó politikai érdek az eltűntetése mellett. Párbeszéd vagy gyűlölködés.

Melyik fog győzni?

Címkék: ,


[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

péntek, április 11

Demokraták, nem csak antifasiszták

A mostanában zajló tüntetés és ellentüntetés sorozat alapvetően jó hír a demokratáknak: A maroknyi szélsőséges teljesen világosan nem tudja kontrollálni, még átmenetileg sem, az utcát. Világos, hogy nincs elég támogatottságuk. És ezért az ellentüntetők civil bátorságáért elismeréssel és köszönettel tartozunk.

Jól is van ez így. Nem is nagyon mit lehet hozzátenni a megjelent beszámolóknak. A civil, demokrata társadalom, jobb- és a baloldaliak egyaránt, kiütéses győzelmet arattak a szélsőségesek maroknyi csapatával szemben.

De nem tudom nem észrevenni, ahogy az aktuálpolitika megpróbálja az eseménysorozatot a saját kifacsart és cinikus logikája köré csavarni. A legmesszebb talán egy bloggertársunk ment, civilben miniszterelnök, aki antifasiszta összefogást látott:

Végre újra megmutatta magát a magyar antifasizmus is.

Ezt érdemes azonnal kiigazítani: Nem mutatta meg magát a magyar antifasizmus. A magyar demokrácia legjobbjai mutatták meg magukat, akik nem valami ellen, hanem valami mellett tüntettek. Azért tüntettek, hogy szabadon, félelem nélkül lehessen Budapest utcáin járni. Bárkinek. A jogállam és a demokrácia mellett tüntettek

Korábban absztraktan írtam már erről, de a lényegét újra összefoglalóm: Az antifasiszta olyan a demokratához képest, mint rovar a bogárhoz. Ugye, minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár. Nos, minden demokrata antifasiszta is. De nem minden antifasiszta demokrata is. Azonnal Rákosi Mátyás és Joszif Sztálin jut az eszembe, akik kétséget kizáróan antifasiszták voltak, de demokraták talán még egy che guevara plakát árnyékéban sem. Legalábbis remélem. (És ne feledjük azt sem, hogy az antifasizmus ürügy volt a kommunista diktatúrában - itthon is - emberek megkínzására és megölésére.)

Bánjunk tehát óvatosan az antifasiszta jelzővel. Semmi gond nincs a demokrata szóval. Pontosan és világosan kifejezi mit akar. Demokráciát és jogállamot. Nem népfrontot és proletárdiktatúrát. Nem akarom sugallni, hogy bárki is diktatúrát akarna. De illene vigyáznunk, főleg azoknak akik civilben miniszterelnökök, az ország érzékenyéségére. Arra meg különösen vigyáznék, nehogy a politikai ellenfél elleni kicsinyes lejáratókampányra használjam fel az antifasiszta jelszavakat.

Történt ezen a héten valami, ami nagyon értékes. Demokraták, civilek, baloldaliak és jobboldaliak világosan és tisztán legyőzték a szélsőségeseket. A baloldali aktuálpolitika szeretné ezt kihasználni, például az antifasiszta retorikával - és nem nagyon érdekli, hogy mit tesz tönkre eközben. Ne hagyjuk.

Címkék:


[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

kedd, március 4

A társadalmi vita nyomorúsága

Magyarországon bármilyen intézkedés vagy reformjavaslat szinte reflexszerűen azt a kritikát kapja meg elsőként, hogy “nem előzte meg széles körű társadalmi vita”. Mintegy rekonstruálható a kritikusok elképzelése a demokratikus folyamatokról: valahogy úgy kell a dolgoknak működnie, hogy összejövünk egy nagy, akár virtuális téren, mindenki elmondja, ami a szívét nyomja, és kialakul a konzenzusos javaslat, ami egyfelől mindenkinek jó, másfelől pedig tartalmazza az egész társadalom disztillált bölcsességét.

Az elképzelés több sebből vérzik. Egyfelől, az átlagember képtelen érdemben hozzászólni olyan kérdésekhez, mint például egy adó- vagy egészségügyi reform. Nem is feladata: ezek a kérdések szakértők elmélyülését igénylik, nem másodpercek alatt zsigerből adott válaszokat. A másik indok az szokott lenni, hogy a “nemzeti konszenzus” adna demokratikus legitimációt a javaslatok végrehajtásához, anélkül pedig nem szabad belevágni. Ez az felfogás félreérti a képviseleti demokrácia működését: a dolog lényege az, hogy négyévente megválasztjuk a Parlamentben ülő képviselőket, akikre rábízzuk a megfelelő döntések meghozatalát. (Hogy mi alapján arról még lesz szó.) Nem tudjuk és nem is akarjuk őket kézivezérelni: a ciklus végén, a következő választásokkor majd meglátjuk, mire mentek. Természetesen addig is lehet (és kell is) beszélni és vitatkozni ezekről a dolgokról, de ez nem jelenti azt, hogy minden egyes döntést meg kell előznie egy össznemzeti jóváhagyásnak.

Különösen fontos ez olyan döntéseknél, amelyek rövid távon vélt vagy valós érdeksérelemmel járnak, de hosszú távon érdemes őket meglépni, ide tartozik például az oktatási vagy egészségügyi reform. Bármilyen átgondolatlanok legyen is a kormány reformintézkedései, intellektuálisan magasabb szinten állnak, mint az a felfogás, hogy soha semmiért senkinek ne kelljen fizetnie, az “állam” mindent finanszíroz, az államot meg nem érdekel, hogy ki finanszírozza, én rokkantnyugdíjas őstermelő vagyok, tessék engem békén hagyni. Ha a döntéseket a “nemzet” hozná meg, akkor egy héten belül eljutnánk oda, hogy minden legyen ingyen mindenkinek, a kerítés készüljön kolbászból, és ne kelljen adót fizetni – ezzel pedig kissé kihátrálnánk a megvalósítható alternatívák halmazából, de hát a társadalmi vitán nem lehet számon kérni az ilyen apróságokat.

Vitával nem lehet döntés hozni, csak előkészíteni. Ha a nem áll elő az a ritka eset, hogy a felek mindegyike eljut ugyanarra a konszenzusos véleményre, akkor nincs mechanizmus, ami kicsikarná a döntést. Legtöbbször az az elképzelés, hogy “ha nem tudunk megállapodni, akkor marad a status quo”. Ezzel csak az a baj, sokszor rosszabb, mint bármelyik alternatíva, és gyakran nem is lehetséges tovább fenntartani. A szavazáson kívül nincs mechanizmus a különböző vélemények aggregálására. Hogy nézne az ki, hogy egy adójavaslat csak akkor mehet át, ha mindenki mindenkit meggyőzött, hogy jó lesz neki? És ha egyvalaki nem ért egyet, akkor mi lesz? Vitatkozunk tovább?

A társadalmi vitával a másik nagy baj, hogy elmaszatolja a felelősséget. Alaphelyzetben a kormány viseli döntései politikai felelősségét: rajta lehet számon kérni, hogy normális előkészítő munka follyon a minisztériumokban, legyenek átgondolva a döntések, és egyensúlyban legyen a költségvetés. Ha a döntések “társadalmi vita” során alakultak ki, akkor ez a felelősség meggyengül: a kormány mondhatja, hogy hiszen ti akartátok, hogy így legyen, én csak végrehajtottam.

Az, hogy a “társadalmi vita” Magyarországon jelenleg használatos formájában értelmetlen, természetesen nem jelenti, hogy a négyévente esedékes választás információmentes lutri lehetne. Mármint normális esetben.

A képviseleti demokrácia lényegéhez ugyanis az is hozzátartozik, hogy a politikai pártok választási programja és a kormányprogram között összefüggések figyelhetők meg. Azaz a választóknak lehetőségük van felhatalmazást adni valamilyen programra. Normális esetben a választási program meghatároz egy irányvonalat (rémlik mire szolgálna a politikai ideológia?). Ez alapján a szavazók felhatalmazzák a pártokat, hogy képviseljék érdekeiket (vö. képviseleti demokrácia) – és bizony utána nincs egyeztetés mind a tízmilliónkkal. A döntést a kormány és az őt adó parlamenti pártok hozzák, és ők is viselik érte a felelősséget. Négyévente.

Hogy Magyarország esete ebben a kérdésben normális, azt a kedves Olvasóra bízzuk. Arról viszont meg vagyunk győződve, hogy a megoldás nem a képviseleti demokrácia elvetése és a „társadalmi konszenzus” Szent Gráljának keresése. Ennél lényegesen nagyobb kihívások állnak az ország előtt. A megoldás a világos program, a tiszta elképzelések a választási programban – és azok követése a kormányprogramban. De miért is olyan bonyolult ez a politikai elitnek?

Címkék: ,


[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

csütörtök, február 14

A baloldali értelmiség esete a fasiszta farkassal

A baloldali értelmiség annyiszor kiáltott fasiszta veszélyt valós ok nélkül, hogy teljesen elvesztette a szavahihetőségét. A napi politikai célokat követő visítozás nemcsak a baloldali értelmiséget hiteltelenítette, hanem kisebb mértékben a fasiszta veszélyről szóló közbeszédet is. Különösen kínos, hogy Aesopus forgatókönyvét követve, a farkas most ténylegesen is megjelent.

A baloldali értelmiség a fasizmust jókora politikai bunkóként forgatta az elmúlt tizenegynéhány évben. Az alaphangot Grósz Károly adta meg a Budapesti Sportcsarnokban1988-ban, ahol is fehérterrorral és ellenforradalommal riogatott. De a Demokratikus Chartára volt szükség, hogy mindez a magyar baloldali közbeszéd szerves része legyen.

Azóta a baloldali értelmiség minden vezető jobboldali politikusban felfedezi a fasizmus félreérthetetlen jeleit. Főleg amikor a belpolitikai helyzet úgy kívánja. Antall József talán a legjobb példa a baloldali kreatív félelemre. A történelem fintoraként a kommunista titkosszolgálat megfigyelésiből tudjuk, hogy Antall világ életében szélsőségektől mentesen gondolkodott. (Halála után – mutatva, hogy nem tárgyilagos, hanem inkább politikai volt az elítélő vélemény – persze pozitívra váltottak a vélemények.)

A politikai ellenfelek differenciálatlan fasisztázása, amiről Gyurgyák János sokkal jobban beszél, két hatást ért el. Egyfelől, hiteltelenítette – nemcsak a mérsékelt jobboldalon - a baloldali véleményformáló értelmiséget. (A hitelesség elvesztését segítette az aktuálpolitikai szerecsenmosdatás és iparszerű relativizálás is a rendőrség 2006 októberi túlkapásai kapcsán is. De a baloldali értelmiség szerepéről a jobboldali szélsőségek megerősítésében majd később…) Másfelől, mindezzel hozzájárult a közélet eldurvulásához, elszigetelte a tisztességes konzervatívokat - és összemosta őket a szélsőségesekről. Egyben a szemforgatás címszó alatt új rekord született a Guinness könyvbe, ahogy a baloldali értelmiség a démonizált konzervatívoktól számonkérte a higgadt vitát. De komolyan: Mi más kellene egy szélsőséges csoportnak mint a mérsékeltek elszigetelése és a durvuló közélet?

De a történet nem áll meg itt. Aesopus meséje sem úgy ért véget, hogy minden komoly embert jól felbosszantott a farkast kiáltozó fiú és azok végül kiröhögték az ostobát. Nem, jött a farkas.

Igen, most megjelent a Magyar Gárda. És a Magyar Gárda elfogadhatatlan. Nem azért mert a baloldali értelmiség annak gondolja, hanem inkább annak ellenére. De elfogadhatatlan: A Magyar Köztársaság nem lehet terepe félkatonai csoportok nyomásgyakorlásának. Pont.

A baloldali értelmiségnek pedig megköszönjük az eddigi tevékenységét - és várjuk mikor átkoznak ki újabb konzervatív politikust. Nem kell sokat várni. A napi politika továbbra is mindenek felett. Gratulálunk.

Címkék: ,


[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

vasárnap, február 3

Justitia bohócsipkában

Jogállamokban a bíró az állam – és így közvetve az állampolgárok – hatalmának képviselője. Ez az elv nem csak az ítéletek szövegében tükröződik (“A Magyar Köztársaság nevében”), hanem az egész eljárás rendjében. Amikor a bíró a hatályos törvények alapján ítéletet hoz, tudja, hogy ezt az egész társadalom nevében teszi. Fordítva is működik a dolog: az állampolgároknak nem engedjük, hogy a bíróság munkáját, a tárgyalás rendjét megzavarják, mert ha cirkusszá változtatnánk a tárgyalást, ezzel az egész társadalmat köpnénk arcul.



Érdemes ebben a kontextusban vizsgálni Budaházy tegnapi tárgyalásáról megjelent felvételeket. Emlékeztetőül: a vádlott a kormány elleni fegyveres harcra buzdított, de a bíróság álláspontja szerint ezzel nem valósította meg az alkotmányos rend megváltoztatásának előkészületét. A dolog szubsztantív részével egyelőre nem kívánok foglalkozni, érdemesebb megvárni a másodfokú ítéletet, meg jó lenne látni magát az ítélet szövegét is, mindenesete nagyon úgy tűnik, hogy Magyarországon csak egy módon lehet a bíróság által is felismerten megvalósítani az alkotmányos rend megváltoztatásának előkészületét: úgy, ha valaki véghezvisz egy puccsot. Csak az a gond, hogy akkor már nem lesz ott a bíróság, hogy elítélje, de ilyen apróságokkal nem érdemes foglalkozni.

Érdekesebb magának a tárgyalásnak a menete. A vádlott szimpatizánsai először is fellobogózták a tárgyalótermet: volt bent hagyományos piros-fehér-zöld zászló, szentkoronás-címeres, és természetesen árpádsávos is. Pedig a tárgyalóterem feldíszítése nem tartozik a szokásos eljárásrendbe, de látható, hogy új szelek fújnak: a közeljövőben elvárható, hogy minden vádlott magával vihesse kedvenc posztereit, szobanövényeket, esetleg egy élő lovat, mert ő úgy érzi magát otthonosan.

A helyzet a tárgyalás során egyre nevetségesebbé vált. A felvétel ötödik percében a nézőközönségből egy hölgy szabályosan beszólt a bírónak, mikor az csendet kért, és leállt vitatkozni vele azon, hogy melyik teremben kellene tartani a tárgyalást (természetesen a dolog teljesen korrekt, ha időközben az eljárásrendbe beemelték a kocsmákban szokásos viselkedési normákat, de ilyesmiről mindezidáig nem értesültem). A bíró, az ügyész és a védő felolvasásait hol tapsvihar, hol a nézők alapzaja, mormogás, röhögés, tetszésnyílvánítás, vagy kézmozdulatokkal való kommunikáció kísérte. Ilyesmik talán elmennek egy általános iskola matekóráján a 45. perc felé, de egy bíróságon ilyen nem megengedhető. A bíró végig fenyegetőzött a kivezettetéssel, de nem került rá sor. A terem kiürítésére sem. A vádlott a felvétel 9. percében még egy humoros beszólást – a bírónak! – is megengedett magának, haha, a nézők röhögtek is, ahogy kellett.

Gedankenexperiment: képzeljük el, hogyan reagált volna a helyzetre mondjuk egy amerikai kisváros bírója. Először, mondjuk, figyelmeztet (de csak akkor, ha jó szíve van: az illemszabályokat ugyanis nem feladata megtanítani). Aztán, mivel büntetőügyről van szó, és szó szerint az ő képébe (in facie curiae) lett röhögve, simán kivezetteti azokat, akik zavarják a tárgyalást. Utóbbiak cselekményük komolyságától függően pénzbüntetést kapnak (ez elég komoly szokott lenni), vagy akár be is zárhatják őket. Nincs apelláta. Nincs lobogódíszítés a tárgyalóteremben, csak az, ami már eleve is ott volt. Nincs beszólás, és poénkodás. Az is igaz persze, hogy mivel ott van a bíróságnak tekintélye, ott a vádlott nem is nagyon próbálkozik ilyen manőverekkel.

Röviden összefoglalva: a tárgyalás menetéért felelős bíró nem élt törvényes jogosítványaival, hanem hagyta, hogy a vádlott és szimpatizánsai viccet csináljanak a tárgyalásból, amit vezetett. Lejáratta ezzel az egyik fontos intézményt, a bíróságokat, és közvetve az egész Magyar Köztársaságot, amit képvisel.

Budaházy ezek után pontosan fogja tudni, mivel áll szemben.

Semmivel.

Köszönjük.

Címkék: ,


[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

szerda, január 23

Te ki választanál? USA 2008

A következő teszt érkezett Roark-tól (köszönet érte). A http://www.stemwijzer.nl/ site kiválasztja az profilotoknak legjobban megfelelő elnökjöltek. (Ügyesen végigkérdezi, hogy mit tartotok jó álláspontnak, mennyire fontos az adott kérdés - és megnézi, hogy mindez mennyire van közel az egyes jelöltek programjaihoz.)

Kitöltöttem és a sorrend:

1. Mitt Romney (R)
2. Fred Thompson (R)
3. Rudy Giuliani (R)
4. John McCain (R)
5. Mike Huckabee (R)
6. Hillary Clinton (D)
7. Barack Obama (D)
8. John Edwards (D)

Nem tökéletes (egészen biztos valami egyszerű OLS regresszió fut a háttérben), de érdekes. Abban sem vagyok biztos, hogy magamtól is ugyanaz lenne a sorrend. Az viszont érdekelne, hogy nektek milyen eredményt hoz...

Címkék: ,


[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

vasárnap, január 20

Humor, politika és Reagan

A humorérzék hasznos és adott esetben többet mutat meg az emberről, mint megannyi pátoszos eszmefuttatás. A politikában is hasznos: agresszív kérdéseket lehet leütni, ki nem mondott gyanúsításokat a helyére tenni – vagy akár teljesen megfordítani egy helyzetet. Nem utolsósorban önbizalmat mutat. Láttatja, hogy a beszélő nem görcsöl, uralja a helyzetet. Itt Ronald Reagan összegyűjtött vicces megnyilvánulásai mentén láthatjuk ezt:



A kivágás tartalmazza az 1984-es elnökválasztás egyik híres riposztját. Reagan meglehetősen öreg volt és politikai ellenfelei nyilván építettek erre és próbálták sugallni az alkalmatlanságát. Ez egy elég kemény taktika, mert nehéz rá válaszolni. Az egészség bizonygatása csak kabátlopási ügybe keveri a jelöltet. Lehet látványosan kocogni menni újságírókkal – vagy egy jó poénnal elütni az egész dolgot. Itt ez utóbbi történt, Reagan ennyit mondott: Nem akarok politikai kérdést csinálni az életkorból és politikai tőkét kovácsolni ellenfelem fiatalságából és tapasztalatlanságából.

Ezt nem csak elnökként tette meg Reagan. Kaliforniai kormányzóként a Berkeley-re látogatott, ahol a hírhedten baloldali berkeley-i diákok néma tüntetéssel tiltakoztak. Néma, megvető sorfalban álltak az egyetemisták – lelkesen utálták a republikánus kormányzót. Reagan nem szólt semmit, végigment a néma sorfal előtt, de miután belépett a tárgyalások színhelyéül szolgáló épületbe, elgondolkodott, kilépett és annyit szólt: Psszt! Aznapra annyi volt a néma megvető sorfalnak...

Címkék: ,


[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

csütörtök, január 17

Mitt Romney

Mitt Romney győzött a michigan-i republikánus előválasztásokon és ezzel az eredménnyel a legtöbb szavazatot ő kapta az első három előválasztáson a republikánus jelöltek közül. És Mitt Romney nagyon alkalmasnak látszik az elnöki feladatra. Legfőképpen azért, mert „ellenséges” környezetben, a masszívan liberális Massachusetts államban is sikeres republikánus kormányzó volt. (Akárcsak Ronald Reagan Kaliforniában.) A demokrata párt megerősödésével, a demokrata ellenzékkel való együttműködés egyenesen elengedhetetlen feltétele a sikeres republikánus elnökségnek.

Érdemes először a Romney ellenes érvekkel, a vallással, színeváltozásaival és privilágizált hátterével foglalkozni.

Mitt Romney-t sokan kritizálják, elsősorban a vallása miatt. Elvakult fundamentalistáknak és ateista városiaknak egyaránt nem tetszhet, hogy a jelölt mormon. Mormon, aki fehér ingben és nyakkendőben maga is téríteni járt. De nincs semmi jelen annak, hogy Romney ne a helyén kezelje a vallását. Hite befolyásolhatja az intézkedéseket – de ahogy egy katolikus elnök sem lenne Róma ügynöke, ő sem lenne az egyház politikai foglya. Ez az üzenet valószínűleg átjön a többség számára, ahogy átjött Massachusetts-ben is – a gyűlölködők meg mondjanak, amit akarnak.

Sokkal komolyabb probléma, hogy Romney néhány fontos kérdésben, leginkább abortusz ügyben megváltoztatta a véleményét. John McCain, abszolút frappánsan, a „változás jelöltjének” is nevezte a new hampshire-i vitában. Lássuk be, Romney politikai platformja, pontosan a massachusetts-i választók preferenciái miatt, sokat változott. Szeretjük a kaméleonokat? Nem. Vannak kételyek? Igen. De hadd tegyem hozzá: Volt egyszer egy kormányzó, aki még Roe v. Wade előtt legalizálta saját államában az abortuszt. Sokkal többet tett ezzel a social conservative ügy ellen mint Romney bármikor. Ronald Reagan-nek hívták – és ő a republikánus elnökök ideáltípusa. (Konzervatív szemmel a változás talán még erősebbé is teszi a jelöltségét, hiszen egyszer találhatja magát a damaszkuszi úton a politikus, de többször nem.)

Hasonlóan Romney ellen szól, hogy családi háttere messze az átlagos amerikaiak szintje felett van. Ez egyfelől támadási pontot nyújt populista ellenfeleknek, ami őszintén önmagában nem lenne komoly baj. Másfelől viszont ez megnehezíti, hogy az átlagemberek problémáival azonosuljon, őket krízishelyzetben vezesse. Jellemző a Romney fiúk vicce az elveszett ásványvíz-utánpótlásról: Akkor csapvizet iszunk? – vetették fel mint az abszurd netovábbját. (A közönség ott helyben meg is mondta nekik, hogy náluk bizony ez a szokás.)

A Romney mellett szóló érvek azonban sokkal erősebbek, mint az ellenérvek: Romney tud politikai ellenszélben, az ellenzékkel együttműködve dolgozni. Sikeres menedzser és szervező. Végül, de nem utolsósorban magánélete is tisztességes és feddhetetlen.

Romney Massachusetts kormányzója volt republikánusként. Az állam Amerika kék (demokrata) régiójának a szíve, a törvényhozásban demokrata túlsúly van emberemlékezet óta. Ebben a környezetben sikerült az állam – meglehetősen rossz pénzügyeit – gyorsan és hatékonyan kezelni, szabadpiaci alapon álló egészségügyi reformot bevezetni. Ez nem kis teljesítmény – és ha ugyanez működik a demokrata többségű Kongresszussal… Tudjuk egyvalaki megcsinálta már ezt: Ronald Reagan a demokrata Kalifornia sikeres republikánus kormányzójából az egyik legnagyszerűbb amerikai elnök lett.

Romney teljesítménye nemcsak relatív, nemcsak úgy érdekes, hogy politikai ellenszélben kell dolgoznia. Minden mérce szerint intelligens: legjobb lett a egyetemén, majd posztgraduális diákként a Harvard egyetem legjobb 5%-ba verekedte be magát. Ehhez pedig értelem és szorgalom kell. Az üzleti életben is hasonlóan sikeres volt, ragyogó pályát futott be, több százmillió dollárral lett Amerika – és ő maga is – gazdagabb. És a sikerek nem korlátozódnak az üzleti életre, vagy éppen a kormányzósága idejére: 2002-ben a Salt Lake City-i téli olimpiát mentette meg a biztos csődtől.

És arról is kell beszélni, amit mindemellett létrehozott és fenntartott. A családról. Mitt Romney középiskolai kedvesét vette feleségül, aki azóta is a felesége. Nem volt mindig könnyű: első gyermekük, 1970-ben született egy alagsori bérelt lakásba. Összesen öt gyereket, öt fiút neveltek fel tisztességesen – akik megházasodtak és apjuk kampányába is besegítenek. Nem mondanám senkinek sem, hogy csak az elfogadható ahogy Romney-ék élik a családi életüket – de lehetetlen nem észrevenni, hogy itt olyan teljesítmény van, ami már nem csak szerencse dolga. Hanem kemény meggyőződésé és munkáé – ami jól jön az elnökséghez is.

Összefoglalóan remélem sikerült leírni miért is tűnik reménykeltőnek Mitt Romney jelöltsége. Úgy tűnik, hogy képes kedvezőtlen, ellenséges viszonyok között is értelmes, pragmatikus politikát folytatni. Képes menedzselni folyamatokat, reformokat hozni - és erre nagy szükség is van a következő elnöki periódusban.

Hadd fejezzem be a bejegyzést egy régi viccével: A 2002-es téli olimpia megnyitóján természetesen a felesége is ott volt. Romney odasúgta: Gondoltad volna a legvadabb álmaidban is, hogy valaha itt leszünk, együtt nyitjuk meg az olimpiát? Mire a felesége csak annyit mondott: Mitt, a legvadabb álmaimban ott se voltál.

Ebben a bejegyzésben remélem sikerült bemutatni, hogy - talán felesége legvadabb álmait kivéve - Mitt Romney ott volt, ahol lennie kellett. Politikusként, üzletemberként és apaként is. Lesz elnökként is?

Címkék: , ,


[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása