Örülhetünk is, meg nem Micheal Moore legújabb filmjének. Egyfelől, hasznos lehet ránézni egy profitalapú magánbiztosítókkal működtetett rendszerre – és annak problémáira. Másfelől, Moore eddigi filmjei inkább kiváló üzleti és propaganda érzékét sejtették, semmint az igazság keresése iránti vágyat. Az új információ iránti igény és a mesteri manipuláció kombinációja sajnos nem túl szerencsés. Viszont a film talán jó ugródeszka egy kicsit részletesebben is elgondolkodni az egészségügyről – és a magyar reformról.
A film tényleg mesteri (és manipulatív) módon vezeti be a nézőt az amerikai, profitalapú biztosítók által működtetett rendszer visszásságainak a világába. Moore gyorsan talál példát arra, hogyan tagadják meg a biztosítók az ellátást – és nem habozik hangsúlyozni, hogy az üzleti biztosító üzleti érdeke megtagadni az ellátást. Váltogatja a drámai példákat, a könnyedebb problémákkal – megtartja az érdeklődést, de nem taszítja a nézőt depresszióba.
És tegyük hozzá, vannak drámai példák. A legmegrázóbb egy másfél éves kislány esete, akit magas lázzal szállítanak kórházba, de ott nem látják el, mert a kórház nem áll kapcsolatban a biztosítójával. Át kell szállítani egy másik kórházban, de mire odaér késő és meghal a kislány. Egy fiatal férfi a családja, felesége és kisgyereke előtt hal meg lassan, rákban – mert a biztosítója megtagadja a csontvelő átültetést. És halljuk a másik oldalról azoknak a vallomását, akik megtagadták ezeket, vagy az ezekhez hasonló kérvényeket.
Moore persze tovább megy és megtalálja a megoldást: állami, általános egészségbiztosítás. Kanada, Nagy Britannia és Franciaország egyaránt kiváló egészségügy rendszerrel rendelkezik – ahol az üzleti biztosítókra jellemző amerikai problémák nem jelentkeznek. Sőt, mutat néhány statisztikát arról, hogy az angolok, franciák vagy éppen a kanadaiak átlagosan tovább élnek, mint az amerikaiak.
A jó pontok ellenére a film nem teljesen meggyőző, és éppen azért mert nem hajlandó a felszínes szlogenek és a hatásvadász példák szintje fölé emelkedni. Ha egy kicsit megkapargatjuk a példákat és az ellenpéldákat számos ellentmondást lelhetünk fel – a Moore propaganda leleplezésére szakosodott oldalak segítsége nélkül is.
Kezdjük először is a legnyilvánvalóbbal. Moore összehasonlításai hamisak. Az amerikai rendszer áldozatait hasonlítja össze az általános ellátás tipikus (vagy annál jobb ellátásban részesülő) pácienseivel. Komolyan gondoljuk, hogy Franciaországban nem halnak meg emberek a kórház vagy az orvosok hibája miatt? Az amerikai interjúalanyok a középosztály aljáról, a franciák a tetejéről kerülnek ki: Ez sem könnyíti meg az összehasonlítást.
Nemcsak a betegek, az esetek is mások: Az amerikai példák drága beavatkozásokról, különleges esetekről szólnak – a kontraszt pedig átlagproblémákról. Lehet, hogy valaki közepes vagy olcsó biztosítással nem kapja meg a legdrágább vagy éppen kísérleti ellátást. De mondjuk az angol kismamát egy amerikai kismamával kellene összehasonlítani nem egy rákos beteggel. (A kubai rendszerrel való példálózás pedig legfeljebb csak provokációként értékelhető. Annak egyébként jó, ha ízléstelen is.)
Sajnos Moore filmje, az érdekes téma és az amerikai rendszer vitathatatlan hiányosságai ellenére, nem kérdezi meg az alapvető kérdést: Miben más az egészségügy? Nagyon közel kerül hozzá, amikor az egészségügyi ellátást a könyvtárhoz hasonlítja – és azt sugallja, hogy mindkettőt lehetne adóból, általános alapon biztosítani. De azért vannak különbségek egy könyv kölcsönzése és a rák gyógyítása között. No, erről kellene beszélni.
Az egészségügy közgazdasági problémáiról már írtam, de foglaljuk össze még egyszer:
- Árak vagy korlátozó tényezők nélkül az egészségügyi kereslet végtelen.
- Az egészségügy kockázata kis valószínűséggel jelentkező nagy kiadás, ezért biztosításra van szükség.
- Az orvos, illetve általánosabban a szolgáltató információs előnnyel rendelkezik a beteg és minden harmadik szereplővel szemben. És a betegnek is van némi információs előnye saját magáról.
- A biztosított magatartása alapvetően befolyásolja a kockázatot.
Mint minden jószág esetén, ha ingyen adják a kereslet gyakorlatilag végtelen. Igaz ez autókra – és az egészségügyi szolgáltatásokra. Nem azt jelenti, hogy ha ingyen van mindenki kiveteti a vakbelét, hanem arról, hogy egy sor, bonyolult és drága, életminőséget javító beavatkozás létezik. Ilyenek a különféle protézisek, daganatos betegségek kezelése vagy éppen a szervátültetés. A végtelen kereslet miatt nem lehet a legjobb szolgáltatást mindenkinek ténylegesen ingyenesen nyújtani. Szükség van valamilyen mechanizmusra, amely korlátozza, árazza a keresletet. Az amerikai, privát biztosítós rendszerben a biztosítók mondják meg, hogy akinek rosszabb biztosítása van nem kapja meg a legjobb ellátást. Az „ingyenes” általános biztosításos rendszerben a kapacitáshiány korlátozza a keresletet (vagy várólista van, vagy bizonyos szolgáltatásokat nem nyújt az egészségügy).
Nehéz az egészségügyi kiadásokra takarékoskodással készülni. Bármilyen reális megtakarítás elégtelennek bizonyulhat mondjuk egy rákos betegség kezelésére. Az ilyen típusú kockázatokat tipikusan biztosítással kezeljük. Ez lehet országos szintű kockázatközösség (általános biztosítás vagy társadalombiztosítás) vagy annál kisebb (munkáltatói magánbiztosító). A lényeg, a kockázat alapvető formája miatt valamilyen biztosításra van szükség.
Az információs előnyök viszont megnehezítik a biztosítási rendszer működtetését. Az orvos túl sok szolgáltatást nyújthat és számlázhat ki a biztosítónak, mert csak ő tudja mi igazán szükséges mi nem. Ezért próbálják a Sicko-ban a biztosítók a saját orvosaikkal ellenőriztetni a kezeléséket. (Csak zárójelben: Az ilyen típusú visszaélések meggátolása a biztosítottak érdeke is, hiszen ennek az árát ők fizetik ki a biztosítási díjban. Ez olyan mint ahogy a Casco csalók költségeit is végül a becsületese biztosítottak fizetik meg…) Ennek kapcsán meg elképzelhető, hogy a biztosító téved (vagy rosszhiszemű) és nem engedélyezi a valóban szükséges beavatkozást. És persze a biztosítottak sem angyalok. Nem egyedi eset, hogy valaki értesül egy súlyos, krónikus betegségről és csak utána keres biztosítást. (Ami ugye akkor már nem biztosítás csak szimpla haszonszerzés.)
Végül, a biztosítás megléte kevésbé hatékony döntésekre ösztönzhet. Akinek teljes mértékben biztosítják az autóját elképzelhető, hogy kevésbé gondosan zárja le, mint az akinek nincs biztosítása. Az olcsó, zsíros ételeket szerető biztosított számíthat arra, hogy nem kell szembesülnie döntésének teljes következményével (legalábbis anyagi szinten).
Az egészségügyi rendszerek a fenti problémákra keresik a választ. Az általános probléma leírásából világos, hogy nem könyvtári kölcsönzésről van szó, de nem is olyan drámai az eltérés mondjuk az autóbiztosítástól. Talán az is világos, hogy nem egyértelműen jobb az állam mint a piac vagy fordítva. A fentebb részletesen elemzett négy fő probléma bármilyen piaci versenyből ki tudja hozni a legrosszabbat. Biztosítók, biztosítottak és orvosok egyaránt kijátszhatják a rosszul szabályozott rendszert. De a piaci kudarc lehetőségéből nem következik az állami beavatkozás megváltó volta sem. Ezeregy módon lehet az állam még kevésbé hatékony mint a piac; piaci kudarc ide vagy oda. Abszolút kulcs tehát a szabályozás átgondoltsága és minősége – és a szabályozás érvényesítése a mindennapokban.
A magyar egészségügyi vitában is érdemes lenne a lényegi kérdésre koncentrálni és elszakadni a Sicko érzelmi fekete-fehér világától. Ha az úgynevezett egészségügyi reformról beszélünk érdemes megkérdezni, hogy javítja a fenti négy alapprobléma megoldását. Melyik intézkedés melyik probléma megoldását segíti elő? Átgondoltak a szabályozások? Mennyire számszerűsíthetőek a pozitív hatások? Lesz elég erős szabályozó hatóság, amely fel mer állni a lobbikkal szemben és képes megteremteni a szabályozott versenyt? Megvan a társadalmi támogatottság egy stabil rendszer kialakításához?
Lehet, hogy ezzel kicsit unalmasabbá válik a vita – de talán nem az egészségügyi ellátásban van szükség több izgalomra.
Címkék: elemzés, gazdaság