Palin egy igazi energiabomba. Tinédzserként hajnalban kelt, hogy édesapjával reggel még vadászhasson. Azóta is lefut napi 7-10 mérföldet. Majdnem Miss Alaska lett, ő vezette a középiskolás kosárcsapat imáját, majd néhány évtizeddel később Alaszkát, kormányzóként. Úgy tűnik nem is rosszul: 90 százalék feletti a népszerűsége – és ügyesen számol le a helyi korrupcióval.
Nem véletlenül figyeltek fel rá. Először nem is a hivatalos politika, hanem a konzervatív underground. Bloggerek, amatőr véleményformálók kampányoltak mellette. Aztán persze megjelentek a profik is – és Palin irodájának nem volt más dolga, mint elhessegetni az újságírókat. Egészen addig, amíg nem kellett,
Persze nem tapasztalt öreg róka. Egészen biztosan nem öreg – 44 éves. És rókának sem róka. Nyilván nincs elég hosszú önéletrajza, hogy önállóan fusson mondjuk az elnökségért. De ezt nem is tesz. És ugye a vetélytársai tudják legkevésbé ezt a viszonylagos tapasztalatlanságot a szemére vetni…
Végül, de nem utolsósorban, a családi élete is teljesen tiszta és tiszteletre méltó. Középiskolai kedvesével házasodott össze, öt gyereket neveltek fel. Semmi úgymond érdekes mellékszál, rendes, unalmas konzervatív emberek. Nem, nem kell mindenkinek így élnie – de mindenképpen komoly teljesítmény. Ez sem csak szerencse dolga. Vannak drámák, de nem a rosszabbik fajtából. A legnagyobb fiú önkéntesként jelentkezett a hadseregbe és hamarosan megy Irakba. A legkisebb Down kórral született, de szülei – akik sohasem gondolkodtak abortuszon - csak ezt mondták:
We have faith that every baby is created for good purpose and has potential to make this world a better place. We are truly blessed.
Yes, they are.
Rendkívüli ember, rendkívüli nő. És lehet, hogy az első női alelnök is?
A kedd esti információk alapján kiválónak tűnt az adócsökkentés. Kisebb adó – kifehéredés esetén szignifikánsan kisebb. Jó irány; értelmes mérték. A csütörtök esti információk szerint az adócsökkentés fedezete adóemelés, nincs félretéve még 300 milliárd forint se. Talán lesz – ha az apraját is számoljuk - 180 milliárd forintnyi adócsökkentés. Ami nagyon kevés. Minimális adócsökkentés, maximális kavarás. Úgy tűnik, minél többet tudunk meg, annál rosszabb az egész móka.
Az új információk alapján ez bizony nemhogy nem kiváló, hanem egy nyomasztóan semmilyen adójavaslat. Jó irányba lép, de borzasztóan kicsit. Majdnem semekkorát.
Nem kellett ahhoz nagy jóstehetség, hogy bárki megjósolja: a Gyurcsány Ferenc által kidolgoztatott adócsomag egy erőtlen, félénk, elégtelen kezdeményezés lesz, ami csak igen korlátozottan lesz alkalmas arra, hogy a gazdaság problémáira gyógyírt jelentsen. Már magunkat is untuk, annyiszor írtuk le, hogy nem látszik a kormányzaton a tényleges elszánás. Önfelmentés ideológia köntösben, koncepciótlan adó kavalkád - ez bizony nem reform.
Az előítélet „a tényeken, vagy hibás vagy merev általánosításon alapuló előre kialakított vélemény”. Vegyünk egy példát: Kedves, túlzottan is barátságos, habzó szájú kutyával találkozunk. Előítéletes embertársaink veszettségre gyanakszanak és elkerülik a kutyát. Nem előítéletes társaink nyilván elutasítják ezt, hiszen lehet, hogy a blöki éppen szappant evett. Ebben az esetben az előítéletes magatartás, bár nem feltétlenül helytálló, valószínűleg racionálisabb.
És itt bizony lehetett volna tényeken alapuló előre kialakított véleményem. Menthetetlen naivitás – mondjátok, és bizony van igazság benne. De nem a teljes igazság.
Nemcsak hiba volt, hanem szándékosság is.
Szándékosan törekszem ugyanis a közpolitikai párbeszédre. Akár a racionális előítéletek kiiktatása révén is. Ami lássuk be valahol hiánycikk. Érzelmi alapon álló, az acsargó gyűlölködésig menő pártoskodás van. És ez nagyon nincs jól.
Az együtt gondolkodásra elsősorban - de nem kizárólag - az adócsökkentés kapcsán van szükség. Az adócsökkentés ugyanis nemzeti érdek, a szó legteljesebb értelmében. Semmilyen hosszú távú célunk nem érhető el a jelenlegi adószint mellett. És ez nem érhető el, ha nem látunk tovább vitapartnerünk pártállásánál.
És mondok valamit: Ezt a párbeszédet és nyitottságot továbbra is fenn kell tartani. Mert nem a kormánynak vagy az ellenzéknek lesz rossz, ha így maradnak a dolgok - hanem nekünk.
Ennek a párbeszédnek a nevében összefoglalnám a konstruktív kritikát is: Az irány jó, a mérték gyenge. Ezen azért már nem olyan nehéz segíteni. Kétségtelen akarni kell.
Párbeszéd és nyitottság megvan itt: Az akarat megvan ott?
A magyar kormányzat minden szempontból pozitív adócsökkentést javasolt. Négy fő hasznos elemet lehet kiemelni az első és vázlatos tudósítások alapján. Az első pozitívum, hogy a munka-jövedelmeket érintő adókat veszi célba a javaslat:
Első lépésként 2009. január elsejétől a 18 százalékos személyi jövedelemadó-kulcs a mai 1,7 millió forint éves jövedelemről felmenne 2 millió forintra. A cégek pedig megszabadulnak a szolidaritási adónak becézett 4 százalékos különadótól. Cserébe viszont 18 százalékra emelkedne a jelenleg 16 százalékos társasági adókulcs.
Ezeket kell megcélozni, ha hosszú távon, piaci alapon szeretnénk növelni a foglalkoztatást. Márpedig más út nagyon nincs.
Másodszor, a kormányzati adócsökkentés a vállalkozásoknál megjelenő terheket csökkentené elsősorban:
Ugyancsak jövőre, de nem januárban, hanem áprilisban mérsékelné a kormány a munkáltatói tb-járulékot 5 százalékponttal, de csak úgy, hogy a havi 140 ezer forintos bruttó bérig lehet ezt igénybe venni, a havi 140 ezer forintos bruttó bér feletti keresetrészre a mai 29 százalékos tb-járulékot kellene fizetnie a cégnek a munkavállaló után.
Ugyan a bérből és fizetésből élő olvasók most egy kicsit meg fognak rugdosni, de ez nagyon nem butaság. Így az adócsökkentés nem rögtön és közvetlenül jelentkezik a makrokeresletben (és fokozza az inflációt), hanem közvetetten, jó eséllyel a munkahelyteremtésen keresztül jelenik meg, illetve javítja a magyar vállalkozások nemzetközi versenyképességét.
Azért is külön elismerésre méltó, mert nem a populista szempontokat követi (nem a munkavállaló járulékait csökkenti), hanem a munkaadó által fizetetteket.
Harmadik pozitív hatásként, a javaslat lehetőséget ad a Laffer hatás működésének – talán éppen a legújabb nemzetközi tapasztalatok alapján. Az elképzelés szerint, ahogy az adók mértéke csökken, úgy csökken az igény a különféle adóelkerülő hatások csökkentésére. Optimális esetben az adómérték csökkenése esetén még a jövedelem is emelkedhet:
...a miniszterelnök a fehéredéstől várja azt, hogy amennyivel csökkennek az adókulcsok, annyival növekedjenek az adóbevételek, részben a kisebb terhelés miatt javuló adómorál, részben adóigazgatási intézkedések hatására.
A Laffer hatásnak nagy irodalma és – különösen a dinamikus hatásoknak – számos híve van elsősorban az Egyesült Államokban, de Európában is - ahogy erről már volt szó itt. Talán még érdekesebb egy újabb empirikus tanulmány, ami az orosz adócsökkentés kifehérítő hatásáról szól. Gorodnyicsenkó és társai szerint a magyar kormány által várt hatások lehetségesek – és működtek is Oroszországban az egykulcsos adó bevezetésének idején:
…we find that large and significant changes in tax evasion following the flat tax reform are associated with changes in voluntary compliance and cannot be explained by changes in tax enforcement policies.
Végül, de nem utolsósorban a program pozitívuma a realizmus – nem vár semmilyen csodát. Számít az adócsökkentés kifehérítő hatásaira, de nem kockáztatja az ország stabilitását és hitelképességét. Az adócsökkentést lépésenként tervezi bevezetni, a soron következő lépés előtt felmérve az adócsökkentés fehérítő hatását – és csak annak a mértékéig továbblépve:
Egy évi 300 milliárdos alapot hoznának létre a költségvetésben.
Ez úgy működne információink szerint, hogy 2009-ben megképeznék ezt a tartalékot a büdzsében, és ha befolyna a fehéredésből 300 milliárd forint, akkor ezt a tartalékot felszabadítanák, el lehetne költeni kockázat nélkül, hiszen az elköltést a pluszbevételek kioltják. Rá egy évre újra eljátszanák ezt, ismét 300 milliárdos adócsökkentés mellett újra megképeznék a 300 millárdos puffert. Ha azonban nem jönne be 300 milliárd forint, hanem mondjuk csak 100 milliárd a sokat emlegetett fehéredésből, akkor a tartalékból is csak 100 milliárdot költhetne el a kormány, sőt, 2010-ben az adócsökkentésre nem 300, hanem 100 milliárd forint állna rendelkezésre.
Összességében az adójavaslat – az eddigi információk alapján - pozitív és előremutató. Várjuk a részleteket.
Az egyiptomba utazó turistának szinte “kötelező” megnézni a piramisokat. Százezrek állnak meg a monumentális kőkupacok tövében, s közülük nem kevesen “hatalmas emberi teljesítményként” tartják számon őket. Olyasmiként, amire méltán büszkék lehetünk, hiszen “az űrből is látszik”, emelett az ENSZ is felvette a világörökség-listára, stb.
Ha Egyiptomba mennék (még nem voltam, közeljövőben nem is tervezem), én is biztos megnézném a piramisokat. Azonban ha valamire büszke lennék, az az lenne, hogy a nyugati demokráciák soha nem tudnának ilyesmit építeni. A piramisok rabszolgamunkával épültek, míg normális állam polgárai szabadok. Az ókorban elég volt a fáraó szava, hogy a nemzeti össztermék jelentékeny hányadát piramisépítésre fordítsa, ma nincs az a demokratikus parlament, ahol átmenne egy ekkora megaberuházás, ami semmivel nem növeli az állampolgárok jólétét. Természetesen van aki erre rávágja, hogy micsoda nemzeti büszkeség az, hogy nekünk nagyobb piramisunk van, mint a szomszédnak, de többek közt arra is büszke vagyok, hogy ma már nagyon kevesen gondolkoznak így normális országokban – inkább igyekeznek olyasmivel versenyezni, ami önmagában is növeli a jólétet (például nemzeti büszkeség forrása lehet, hogy ki kapja az orvosi vagy fizikai Nobel-díjat).
Vannak azonban országok, amelyek ma is simán tudnak piramist építeni, sőt nagyobb, szebb és high-techebb piramist, mint amit az egyszerű eszemmel hirtelen el tudnék képzelni. Ezen országok egyike Kína, amely a közelmúltban megépítette maga piramisát az olimpiai játékokkal. Hely kell az olimpiának? Sebaj, kitelepítjük a lakosságot. Pofáznak az ellenzékiek? Bebörtönözzük őket, ne rontsák az országimázst. Monumentális megnyitó kell? Összegyűjtünk 2008 ugyanolyan magas embert, és beidomítjuk őket. Még az időjárást is szabályozzuk, beteljesítve minden totalitariánus diktatúra egyik kedvenc álmát. Ej, hogy örült volna Sztálin generalisszimusz, ha szemöldökének mozdulatára szaladtak volna össze a felhők, vagy jött volna elő a napsütés, de neki ez még nem adatott meg.
A fentiekre Kína most büszke, és nem érti az emberi jogi aktivisták fanyalgását. Hiszen megépült a piramis, nem?
Nem az az igazi gond, ha néhány szélsőséges Che „forradalmi módszereit” idealizálja. Hanem az, hogy ez a magyar baloldali politikai és tágabb elit jelentős része számára semmilyen problémát nem okoz.
A fejtörés eddig tartott. Most érdemes elolvasni Vári György Népszabadság cikkét, amelyben pontosan ezt a furcsa példakép-választást kritizálja:
Hegyi Gyula a vörös csillagnak és a Che Guevara-pólónak mint a következetes baloldaliság nélkülözhetetlen rekvizitumainak az öntudatos rehabilitálását szorgalmazza…"Biztos vesztes az, aki hagyja, hogy ellenfelei szabják meg, kit szabad és kit nem szabad tiszelnie a múltjából" - írja Hegyi. Eszébe sem jut, hogy nem csak az ellenfél, de saját lelkiismerete is előírhatja egy baloldalinak - éppúgy, mint egy jobbosnak - a szelekciót "saját múltjában", a döntést arról, mit vállal és mitől fordul el undorodva.
Remélhetőleg megindul egy tisztulás és erkölcsi tisztázás a magyar baloldalon is. A múlttal szembe kell nézni – és ez eddig túlzottan is szelektíven sikerült. Mondjuk Sztálint és Pol Potot név szerint senki sem idealizálja, de bőven vannak kétes karakterek a megtűrt és csendesen szeretett kategóriában. Kicsit hasonló a helyzet, mint a második világháborút követő első évtizedekben Németországban. Az igazi szembenézés még nem jött el…
Ugyan a cikk nagyon sokkszor hivatkozik a jobboldal szélsőségeseire, de a szokásostól eltérően nem próbálja a magyar jobboldal egészét egybemosni mindenféle szélsőségesekkel. Nagy öröm, hogy név szerint – és pozitívan - is megemlékezik a konzervatív gondolkodás néhány műhelyéről:
…megjelentek a honi konzervatív gondolkodás olyan műhelyei, amelyekben megkezdődött a revízió és a szelekció, a hagyománykeresés: ilyen a Reakció és a Konzervatórium blogközössége, vagy a Kommentár című folyóirat.
Ha párbeszédet akarunk, akkor így kell. Figyelni mások érzékenységére és alkalomadtán megérteni a fenntartásokat. Csak így tovább!
Szigorodik a gyerekülések szabályozása: Az új szabályozás szerint sem a régebbi gyermeküléseket sem az ülésmagasítót nem lehet használni mint korábban. A gyermeküléseken sorozatszámok igazítják el a kedves érdeklődőket és egy bizonyos sorozatszám alatt az üléseket nem lehet forgalomba hozni mát – és jövőre használni sem. Az ülésmagasító helyett meg bizonyos helyzetekben kötelező lesz a gyermekülés használata. Az intézkedések az Európai Unió általános elveinek megfelelőek, az ottani szabályozást követik.
Megnyugodhatunk hát?
Érezzük magunkat és gyermekeinket biztonságban, ahogy a gondoskodó állam – a felelőtlen apákon és anyákon túllépve – védi a gyermekek életét?
Nos, nem.
A gyermekülés szabályozás jó példa a túlzott – és nem szándékolt következményekkel terhes – állami szabályozásra. Amely pontosan a védeni kívántaknak, a gyermekeknek okoz nehézségeket. Őket hozza hátrányba.
Hogyan?
Nos, erről szól ez a cikk. A javasolt intézkedés jószándékúnak tűnik, de három tényezőn keresztül mégis ártalmas lehet. Nézzük meg ezeket a tényezőket fordított fontossági sorrendben.
1) A végrehajtás gyakorlata nem tűnik optimálisnak. Sokan vehettek, és a kommentárok szerint vettek is, akár idén is, a szabályoknak nem megfelelő gyermekülést. Biztos rá akarjuk kényszeríteni ezeket a családokat arra, hogy az idei gyerekülést kidobják és újat vegyenek? (Ne számoljuk az igeneket az üléseket gyártó cégek részvényeseitől, ha lehet:) Nem lehet az új szabályok esetében először az elosztóhálózatból kitenni a nem szabályos üléseket? Nem olcsóbb néhány forgalmazóval beszélni, mint másfélmillió családot okosítani a gyártási számokról? Nem lehetne néhány év múlva, amikor a gyermekek már garantáltan kinőtték őket, betiltani a (már tényleg) régi üléseket?
A praktikus végrehajtás azonban messze nem a fő gond. A fentieket lehet orvosolni, de egyáltalán nem biztos, hogy ezzel együtt is nagyobb biztonságban lesznek a gyermekek:
2) Az intézkedés közvetlen hatása nem feltétlenül pozitív, mert a gyerekülések biztonsági szerepe – finoman szólva – eltúlzott, főleg az ülésmagasító és az egyszerű biztonsági öv kombinációhoz képest. Steve Levitt szerint kétéves kor felett a biztonsági öv magasítóval önmagában kicsit biztonságosabb is mint a gyerekülés. (Kétéves kor alatt nyilvánvalóan nem.) Sőt, a biztonsági öv olyan jól teljesített a törésteszten, hogy lehetne akár gyerekülésként is árulni biztonsági szempontból. Érdemes talán meg is nézni az előadását:
Az ülésmagasítótól függetlenül a gyerekülések cseréje lehetne hatásos. Lehet, hogy az újabb gyerekülés jobb és biztonságosabb. Nincs bizonyíték rá, de tegyük fel. Akárcsak a Mercedes a Trabantnál. Erre még bizonyíték is van. Mégsem kell minden Trabantot Mercedes-re lecserélni, ugye? De ez már a következő ponthoz vezet.
3) A legkomolyabb gond a szabályozással persze, hogy közvetett hatása egyértelműen negatív. Hogy ezt megértsük, vázoljuk fel a gyermeknevelés problémáját egy kicsit absztraktabban. A felelősségteljes szülők egy optimalizációs feladat előtt állnak. Korlátos erőforrásokkal, korlátozott mennyiségű pénzből és időből kell a – a saját értékrendszerüknek megfelelően - lehető legjobban felnevelniük gyermekeiket.
Bizonyos esetekben dönteniük kell olcsóbb, és rosszabb minőségű szolgáltatások vagy áruk mellett. Lehet például, hogy nem márkás farmert vesznek. Más esetekben kevésbé biztonságos megoldást választanak. Mondjuk használt Suzukit vesznek vadonatúj S osztályú Mercedes helyett. Kétségkívül kompromisszum biztonsági (és presztízs) szempontból. És meglepően gyakran kalkulált kockázatot vállalnak, amikor életveszélyes helyekre, mondjuk sítáborba, küldik a csemetéket.
Ez utóbbi két pontot érdemes hangsúlyozni, amikor szalondemagógok a „gyerek biztonsága mindennél fontosabb” típusú érvekkel jönnek. Mert nem fontosabb mindennél. Sítábor. Vizitúra. Mind veszélyes – mégis elengedjük, elvisszük a gyerekeket. Mint ahogy magunknak sem vesszük meg a legbiztonságosabb autót. Hanem bizony józan kompromisszumot kötünk…
A fenti komplex optimalizációs feladatnak egyik, de - Steve Levitt előadásból is talán világosan láthatóan - nem a leglényegesebb eleme a biztonsági gyermekülés kiválasztása. Amikor az állam szigorúbb biztonsági szabályokat alkot, akkor ezt az optimalizációt szorítja korlátok közé. Lehetséges, hogy egy szerényebb család kénytelen százezezer forintos nagyságrendben új biztonsági gyereküléseket vásárolni a tizenötéves Trabantba. Egészen biztos nem optimális befektetés. És persze nemcsak a szegényebbeknek nem jó ez. Kinek hiányzik több tízezer forintos kiadás értékelhető biztonsági növekmény nélkül? Senkinek, gondolom. Csak van ahol jobban elfér.
Ki jár jól? Az ülés gyártója természetesen. És a felvilágosodott, „boldoggá-teszem-a-népet-ha-bele-is-döglik” mentalitású felvilágosodott szabályozó. Aki élvezi, hogy mások helyett mások sorsáról dönthet.
Ki a vesztes? Az egyszerű törvénytisztelő állampolgár, akit felesleges és/vagy ostoba kiadásra kényszerítenek. És természetesen a gyermek, akinek a szabályozó szeszélye folytán kevesebb más hasznos, de költséges lehetősége lesz. A kicserélt gyerekülésből a sarokban ugye nem lesz angolóra.
A gyerekülés szabályozás jó ürügy is észrevenni a túlszabályozás forrását: a felvilágosult elitizmust. A felvilágosodás óta létezik egy megalázó (de téves) kép az úgynevezett egyszerű népről. Eszerint a nép ostoba, buta és szerencsétlen. Egyesek nagyon felvilágosodottak szerint ópiuma is van neki – olyannyira ostoba. Ezt a népét vezetni kell, mint ökröt a vályúhoz. És meg kell neki mondani mit ehet, ihat – vagy éppen milyen gyerekülést használhat, mert magától nem tudja. No, ez az a kép, ami nem hajlandó felelősségteljes döntéshozóként látni a szülőket.
Pedig nem buták az emberek. Dolgoznak, gondolkodnak és döntenek. Néha jól, néha rosszul. De mindig viselik a következményeit. Ők, és nem más. A gyerekülés kapcsán nem tűnik jogosnak a kormányzati aggodalom a felelőtlen családokról. Az átlagos magyar család erején felül is költ a gyermekek biztonságára. Mert fontos neki. Jól átgondolja azt is, ha kockázatot vállal: ha síelni küldi a gyermeket, vagy ha éppen nem vadonatúj S Mercit vesz. Miért kell ebbe beleszólni? Kinek jó ez?
Táncolni tudni kell. A politikában is. Az igazán jó politikusok nem félnek a nehéz helyzetektől, tudnak bánni a rajongóikkal és az ellenfeleikkel egyaránt. Nem fogcsigorgatva és vicsorogva, hanem elegánsan, mosolyogva és kedvesen győzik le politikai ellenfeleiket. Peggy Noonanszavaival:
The dance is where you see the joy of the joust. It's a gifted pro making his moves. It's a moment of humor, wit or merriness on the trail; it's the clever jab or the unexpected line that flips an argument. It's a thing in itself and is so much itself, so distinctive, that whether you are left, right or center, red team or blue, you can look at the moves of a guy on the other side and say with honest admiration: "Man, that was good."
Ronald Reagan - és FDR - tudott táncolni. Elegánsan, könnyedén politikai ellenfelet agyoncsapni ő tudott. Humoráról már írtam, érdemes - ha valaki nem olvasta - újra megnézni. Peggy Noonan is tud egy-két történetet a Gipper-től, kedvencem az egyetemista tiltakozás kezelése:
It's the 1960s and California's new governor, warring with the public university system, goes to meet with the chancellors. Students mass to protest his arrival by standing shoulder to shoulder and staring at him in complete and jarring silence. He arrives, walks past, turns at the doorway and puts his finger to his lips. Ssshhhh, he says, and winks. They start to laugh.
És John McCain is tud táncolni. Például ahogy Paris Hilton-hoz hasonlította Barack Obamát. Mesteri:
Tegyük hozzá, hasonlóan kiváló volt Ms. Hilton reakció videója. Elegáns, ütős - és bizony megint rá kell mutatni, hogy a milliók nem véletlenül gyűlnek nála. Őt sajnos ezzel együtt sem tudjuk elnöknek ajánlani.
Viszont McCain pontot szerzett. Ügyes tánclépéssel. Élvezzük.
A olimpia és a grúz-orosz háború mellett az a veszély fenyeget, hogy elsikkad az utóbbi napok egyik legérdekesebb híre. Aki nem olvasta ezt a gyöngyszemet, amiből a jövő társadalomtudósai rekonstruálhatják majd a XXI. század eleji Magyarország mentális állapotát és tőkepiaci fejlettségét, annak röviden összefoglalom: a Baranya Megyei Önkormányzat úgy próbál bevételhez jutni, hogy árfolyamspekulációt folytat:
az önkormányzat első körben 20 millió svájci frankot vásárolna az OTP-től szeptemberben, majd azt decemberben eladnák. A koncepció szerint a vásárlás és eladás közötti három hónap során jelentősen gyengül majd a jelenleg igen erős forint, és így az üzleten 110 milliós haszon keletkezik
A közgazdászok úgy szoktak gondolkozni az ilyen koncepciókról, hogy ha biztosan (vagy jó eséllyel) számíthatunk egy árfolyammozgásra, akkor azt a piaci szereplők is előre látják, és adott pozíciókat vesznek fel (hiszen ki ne szeretne jó eséllyel pénzhez jutni).Az árfolyamokat a kereslet és a kínálat addig fogja módosítani, míg eltűnik a könnyű nyereség lehetősége.
A fenti egyszerű gondolatsor természetesen nem mindig állja meg a helyét.Lehet, hogy valamelyik szereplő pluszinformációval rendelkezik, olyat lát, amit a többiek nem, így érdemes spekulálnia, mert megéri.Az is lehetséges, hogy a lehetőséget mások is látják, de nem tudnak lépni (például likviditási korlátok, kockázati limitek miatt).
A kérdés az, hogy a Baranya Megyei Önkormányzat melyik kategóriába tartozik.Olyan mélyen mögélát a közgazdasági folyamatoknak, mint senki más a piacon?Ez valószínűtlen: ekkor munkatársai nem köztisztviselőként tengetnék napjaikat, hanem képességeikkel hamar milliomosokká válnának, vagy legalábbis elmehetnének egy ezzel foglalkozó brókercéghez.Azt is kizárhatjuk, hogy nyilvánvaló lenne az arbitrázslehetőség, de csak Baranya géniuszai tudnának élni vele: vannak még páran ezen a piacon.
Marad a szomorú magyarázat: a tranzakció mögött szimpla hülyeség, esetleg bűncselekmény lehetősége áll.Ha a dolog szimpla hülyeségből fakad, akkor az nem kirívó eset: Magyarországon kisnyugdíjasok is szoktak dollártvenni, ez egyfajta népi sport, az emberek egyfajta naiv technikai elemzési keretben szoktak gondolkozni az árfolyamokról (“most erősödik a forint, akkor holnap is erősödni fog”).A spekuláció önmagában természetesen nem hülyeség, csak azt kellene látni, hogy aki komolyan foglalkozik vele, az nem egyszerűen vesz egy dolgot és vár hogy drágán eladhassa, hanem, kockázatát csökkentendő, származtatott termékeket is használ.A naiv veszem-eladom spekuláció a mai piacokon olyan, mint játéktriciklivel indulni a Tour de France-on.
Az érdekesebb lehetőség az, hogy fentieket az önkormányzat illetékesei is tudják, csak valahogy mégis jól jött nekik a dolog, hiába veszít rajta az önkormányzat.Ekkora összegnek már a tranzakciós jutaléka is jelentős: ha más nem is, a brókercég biztos jól járt.Kickbacks, anyone?
John Edwards, a demokrata elnökjelöltségért sikertelenül küzdő amerikai politikus most más nem politikai okból került a lapok címoldalára: Megcsalta a feleségét. Jó régen. Van néhány tisztázatlan kérdés, de egyvalami biztos: A média főárama (MSM – mainstream media) hosszú ideig nem számolt be az állítólagos viszonyról. A National Enquirer július huszonharmadiki cikke után a CNN például csak augusztus nyolcadikán írt csak az esetről.
Miért?
Két szélsőséges magyarázat van. Az egyik szerint a média felelősségteljesen járt el, a másik szerint meg valamiféle (akár demokratapárti) összeesküvés van a háttérben.
The mainstream media really seem to imagine they can prevent Americans from knowing information by refusing to mention it in newspapers or on TV.
For those few Americans without an Internet connection and to whom I have not faxed the National Enquirer stories: Evidence is accumulating that John Edwards is right -- there really are "two Americas." There's one where men cheat on their cancer-stricken wives and one where men do not cheat on their cancer-stricken wives.
To put it another way, it would appear that ambulances aren't the only things John Edwards has been chasing lately.
Last year, the National Enquirer broke the story about New-Age divorcee Rielle Hunter, formerly Lisa Druck, telling friends she was having an affair with Edwards and that she was pregnant with his "love child."
A CNN, maga is MSM, egy elemzésében inkább a felelősségteljes újságírás mellett érvel. Senki nem akarta a sztorit lehozni amíg nem szuperbiztos - az ABC, szintén MSM, újságírója szerint kizárólag csak erről van szó:
Asked by CNN's Howard Kurtz if sympathy for Elizabeth Edwards played any part in an apparent reluctance to report the story, ABC correspondent Kate Snow said no.
"We at ABC were working on this story, and if we had had any proof and any verifiable facts, we certainly would have gone with the story," she said. "It was just a matter of, we're not going to put something on the air until we know that it's true."
De ugye magát a gyanúsítást is le lehetne közölni hírként?
Kobe Bryant esetében ez elég volt a címlaphoz. Most is lehetett volna írni erről – ahogy a CNN is írja a fenti cikkben:
Kurtz said news organizations were clinging to a very important standard: Don't run allegations that you can't prove.
"But it became a ludicrous situation ... almost became a conspiracy of silence by the media. And Edwards, meanwhile, would not give interviews, was not acting like a man who didn't have something to hide.
"I think at that point we should have -- earlier than we did -- told readers and viewers what we knew and we didn't know," he said.
Most miért nem sikerült? Összeesküvés vagy felelősség?
Nos, a válasz nagy valószínűséggel egyik sem. Nincs összesküvés és a felelősségérzet sem teng túl az amerikai médiában. Valami olyasmiről van szó, amit Bernard Goldberg feszegetett a Bias című könyvében.
Kötelező olvasmány. Érdemes elolvasni. Komolyan ajánlom.
Komment-politika: A kommentelés lehetősége a tory.hu bejegyzéseihez nem jog, hanem kiváltság. Nincsenek formálisa szabályok: Az elvárás a konstruktív
vitához való hozzájárulás. Ennek természetesen része az ellenvélemény, szerző(k) kijavítása és akár kifigurázása is. De azt hiszem ez egyértelmű: Ezidáig nem
került sor moderálásra, ami egyértelműen a kommentelők érdeme.