Percpolitika vs. civil demokraták

Korábban megjósoltam, hogy a baloldali aktuálpolitika - az antifasiszta jelszavak segítségével - megpróbál rátelepedni a civilek alulról szerveződő demokratikus megmozdulására:

Történt ezen a héten valami, ami nagyon értékes. Demokraták, civilek, baloldaliak és jobboldaliak világosan és tisztán legyőzték a szélsőségeseket. A baloldali aktuálpolitika szeretné ezt kihasználni, például az antifasiszta retorikával - és nem nagyon érdekli, hogy mit tesz tönkre eközben. Ne hagyjuk.

Bárcsak a részvénypiac vagy a lottó lenne olyan előrelátható, mint a pártpolitika: A Népszava szerkesztősége mondvacsinált indokokkal óriási demonstrációt szervez - természetesen magával a miniszterelnökkel együtt.

A témában érdemes elolvasni Gavra Gábor cikkét:

A Hollán Ernő utcai jegyirodát ért valódi náci fenyegetésre és valódi támadásra adott egészséges civil válasz után a Népszava és a Gyurcsány Ferenc Baráti Kör többi alegysége úgy látta, ideje rátelepedni a végre a nácik ellen forduló közhangulatra, egyszersmind (Konrád György Demokratikus Chartája és Hegedűs Zsuzsa Tégy a gyűlölet ellen! mozgalma haladó hagyományait követve) rossz szájízt kölcsönözve mindennek, ami ma Magyarországon antináci.

És egy kommentet, méghozzá Kornis Mihály kommentjét is érdemes elolvasni:

De meg kell értened, hogy én nem csak antifasiszta vagyok, hanem antikádárista is. Tudod, én írtam a Kádár-könyvet. Torkig vagyok már a szellemi utódaival a magyar baloldalon éppúgy, mint a jobboldalon. Példaképem Angyal István, a Tüzoltó utcai felkelők parancsnoka, akinek nővérét az auschwitzi tábor szeme láttára akasztották fel a náci pribékek, őt magát pedig1958 végén Kádár János pribékjei. Nem tüntetek együtt a náciveszély ellen a Kádár rezsím szolgalelkű tollnokaival. Nem tüntetek együtt egyik csahos falkával a másik ellen.

Talán mégsem tud rátelepedni a párt- és percpolitika a civilek hátára?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Nem engedünk a 48-ból!

Magyarországon rekordméretű a munkajövedelmeket sújtó elvonások összege. A marginális szuperbruttó bér (azaz az a bértömeg, amit a munkáltató kifizet az elvégzett munka után) körülbelül egyharmada marad a munkavállalónál. Ez megengedhetetlen: Az állam ne vegye el a megtermelt jövedelem több mint felét semmilyen jövedelmi szintnél. Az 1848-as hagyományaink alapján itt megfogalmazott „Nem engedünk a 48-ból!” ezt mondja ki: Legfeljebb a szuperbruttó bér 48%-át lehessen elvonni. Ennyi és nem több.

A munkajövedelmeket súlytó adóterhelés csökkentése alapvető nemzeti érdek. Az adóék csökkentése nélkül elképzelhetetlen, hogy a magyar gazdaság sikeresen növekedjen. Ha az elvonások ilyen szinten maradnak nem Nyugat-Európa, hanem Csehország vagy éppen Szlovákia utolérése lenne a hangzatos stratégiák visszatérő eleme. A gazdasági lemaradás fenyegetése nem csak életszínvonal és fogyasztás kérdése: Erős és hatékony gazdaság nélkül az összes nemzeti cél megvalósíthatatlan: a nemzetbiztonságtól a bejövő vizek tisztaságának megőrzésén át a határon túli magyarok érdekeinek a képviseletéig. Növekedés kell – és ezt nem is olyan bonyolult megvalósítani mint gondolnánk. Csak, első lépésben, nem kell engedni a 48-ból.

A jelszó pártpolitika- és ideológia-semleges. Nem mondja, hogy az általános adóterhelésnek csökkennie kell: Szocialista, szociáldemokrata ideológia mentén is lehet nem engedni a 48-ból: Tessék más jövedelmeket adóztatni, ne csak a munkavállalókat megtalálni. Lehet továbbra is a világ legdrágább autópályáit építeni, ha valakinek erre van gusztusa. Hasonlóan össze lehet egyeztetni a szuperbruttó bér adóterhelésének a csökkentését egy nyugdíj- vagy éppen egészségügyi reformmal – ha ez a szándék. Természetesen a legszerencsésebb egy komoly, általános adócsökkentés lenne - bevallottan konzervatív szemmel. És persze lehet egykulcsos adóról is gondolkodni. De ne akarjunk mindent egyszerre. Egyelőre elég nem engedni a 48-ból.

A jelszó leghasznosabb része, hogy kérdés formában is használható. Megkérdezhetjük kedvenc politikusunkat: „Ön enged a 48-ból? Ha kormányra kerül, lecsökkenti a szuperbruttó bér terhelését legalább 48%-ra az első száz napban? És lemond mandátumáról, ha mégsem?” Jogi érdeklődésűek akár készíthetnek is vicces (de remélhetőleg kikényszeríthető) szerződést képviselőjelölttel az „igazságválaszok” kiszűrésére kártérítéssel miegymással. A kérdés egyszerűsége adja a fő erejét: Világosan tudjuk, ki nem enged 48-ból.

A kérdés egyszerűsége talán túlzásnak hathat, főleg az ország előtt álló komplex gazdasági és társadalmi problémákat (elöregedés, egészségügy, nyugdíj és lassú növekedés) elnézve. De az egyszerűség erő és nem gyengeség: Lássuk be, hogy a magyar közpolitikai elit az elmúlt tizenhat évben nem nagyon tudott mit kezdeni ezekkel a komplex problémákkal. Késő esti tévéműsorokban lehet hallani hosszú körmondatokat – de ebből nem nagyon lesz előrelépés. Várhatunk még húsz évet, amíg bebetonozzuk a lemaradásunkat. Vagy elkezdjük kis lépésekben megoldani a problémákat. Elsőként mondjuk nem engedünk a 48-ból.

Ne engedjünk a 48-ből!

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Árnyékkormány demagógia

Tóta W. árnyékkormányt követel. Árnyékkormányt árnyékprogrammal – meg minden kormányzati lépésre ellen-árnyékkormány-lépést. Nos, ez színtiszta demagógia. Jól megírt, szellemes demagógia.

Miért is?

Tóta azt kéri számon az ellenzéken, hogy viselkedjen úgy mint a kormány. Árnyékkormány. Idézzünk is pontosan, hogy lássuk ezt:

Ezért találta fel a művelt világ az árnyékkormány intézményét. Az tulajdonképpen egy szimuláció, ahol Player 2 eljátssza, hogy ő mit lépne adott helyzetben. Persze csak beszél róla, de a politizáló közfigyelem abból leszűrheti, mit tenne Mikola István miniszter Horváth Ágnes helyében, vagy miképpen teremtene honvédelmet Simicskó István, mit kezdene a magyarverésekkel az ő miniszterük, és a felsőoktatás forráshiányáról Pokorni Zoltán fejtené ki, hogyan orvosolná rendszerszinten. Valahányszor a központi költségvetéshez fordulnak, Jakupcsek Gabriella szeme Varga Mihályra szegeződik: és adna erre pénzt a PM? Miből, minek a rovására?

Nos ez olyan szintű naivitás, hogy gyanúsan közel van a demagógiához. Nem véletlenül van a kormánynak kormányprogramja és nem az ellenzéknek.

Három fő ellenérvet mutatok be (lenne több is, de talán ennyiből is világos mennyire demagóg a felvetés):

Először is azért nincs árnyékkormány, mert az ellenzéknek nincs kormányfője. Jó esetben van jelöltje, még jobb esetben a jelölés nem eldöntött. Az Egyesült Államokban nincs árnyék-elnök, aki Tóta után szabadon árnyékdöntéseket hozna. Mert például még mindig nem tudjuk ki az ellenzéki (demokrata) jelölt az ezévi elnökválasztáson. Fél évvel előtte, nem kettővel. Ugye?

Másodszor, nemhogy ellenzéki kormányfő, ellenzéki kormány sincs. Nincsenek miniszterek. A Player 2 szerep nem vonzó. Tóta szerint Paulson elment volna a Goldman Sachs-tól Bush texasi jelöltcsapatához bohóckodni? Ott fűrészelgetett volna a farmon és nyilatkozgatott volna a Dallas News-nak Rubin gazdaságpolitikájáról? Ugye, hogy nem.

Lehetnek persze komoly és értelmes szakpolitikusok egy párt közelében. Lehet értelmiségi holdudvar. De ezek tagjai nagyon messze vannak egy árnyékminisztertől. A szakpolitikusnak ezer más dolga is van (például meg kell választatnia magát), és a holdudvarnak is dolgoznia kell. Egyik sem ér rá Player 2-t, akarom mondani árnyékminisztert játszani szakmányban.

Harmadszor, praktikus okai is vannak, hogy miért nincs árnyékkormány. A legfontosabb az, hogy nincs árnyékapparátus. Tegyük fel, hogy megvan az ellenzék egyértelmű jelöltje és valamilyen csoda folytán megvan a jövendő kormány névsora is. Nos, még ekkor sem tudna árnyék-kormánykodni.

Tegyük fel, hogy Barack Obama gyorsan összeszedi lelkes kis csapatát (akiket mind motivál a Player 2 szerep) és úgy gondolják, hogy a New Orleans-i katasztrófa-elhárítás botrányos. Tótának ez nem lenne elég: Szerinte meg is kellene mondani, hogyan kellene ilyenkor eljárni. De hogyan? Hogyan vegyen szegény Obama katasztrófa-elhárítókat? Vagy az iraki háború kritikusai mutassanak be haditerveket, de logisztikai ellátással együtt vagy hallgass a nevük? Ugye abszurd ez.

Tóta árnyékkormányos követelmény-rendszere minden ellenzéki jelöltet elkaszálna pártállástól függetlenül. Volt emeszpés vagy eszdéeszes árnyékkormány? Árnyékintézkedés és Player 2? Van-e Obama vagy Hillary árnyékkabinet?

Nincs és nem is lehet. Szakértők lehetnek, akik megpróbálnak konzisztens, de szükségszerűen nagyvonalú programot összeállítani. Jó esetben van konzisztens választási program, jól-rosszul titkolt népszerűtlen döntésekkel. De nincs árnyékkormány. Főleg úgy nincs, ahogy Tóta elképzeli.

Összefoglalóan, az árnyékkormány és az ellenzéki kormányprogram követelése színtiszta demagógia. Az ellenzék megmondhatja milyen irányba kíván elmozdulni, és esetleg ezért milyen áldozatokra képes. Nagy vonalakban. Ennyit és nem többet.

Hadd hozzak egy számomra kedves példát: Ronald Reagan nem egy részletes költségvetési törvénnyel a hóna alatt vágott neki az elnöki kampánynak. Egyszerűen csak világossá tette, hogy adót fog csökkenteni – és ha kell, ehhez hozzávágja a kiadásokat is (a hadikiadások kivételével). És ez, kérem szépen, elég volt. A választóknak.

Szerencsére, mondhatjuk utólag. Mert nem árnyék-akármicsoda meg Player 2 volt, hanem nagy ember és kiváló államférfi. Nekem ennyi bőven elég.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Demokraták, nem csak antifasiszták

A mostanában zajló tüntetés és ellentüntetés sorozat alapvetően jó hír a demokratáknak: A maroknyi szélsőséges teljesen világosan nem tudja kontrollálni, még átmenetileg sem, az utcát. Világos, hogy nincs elég támogatottságuk. És ezért az ellentüntetők civil bátorságáért elismeréssel és köszönettel tartozunk.

Jól is van ez így. Nem is nagyon mit lehet hozzátenni a megjelent beszámolóknak. A civil, demokrata társadalom, jobb- és a baloldaliak egyaránt, kiütéses győzelmet arattak a szélsőségesek maroknyi csapatával szemben.

De nem tudom nem észrevenni, ahogy az aktuálpolitika megpróbálja az eseménysorozatot a saját kifacsart és cinikus logikája köré csavarni. A legmesszebb talán egy bloggertársunk ment, civilben miniszterelnök, aki antifasiszta összefogást látott:

Végre újra megmutatta magát a magyar antifasizmus is.

Ezt érdemes azonnal kiigazítani: Nem mutatta meg magát a magyar antifasizmus. A magyar demokrácia legjobbjai mutatták meg magukat, akik nem valami ellen, hanem valami mellett tüntettek. Azért tüntettek, hogy szabadon, félelem nélkül lehessen Budapest utcáin járni. Bárkinek. A jogállam és a demokrácia mellett tüntettek

Korábban absztraktan írtam már erről, de a lényegét újra összefoglalóm: Az antifasiszta olyan a demokratához képest, mint rovar a bogárhoz. Ugye, minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár. Nos, minden demokrata antifasiszta is. De nem minden antifasiszta demokrata is. Azonnal Rákosi Mátyás és Joszif Sztálin jut az eszembe, akik kétséget kizáróan antifasiszták voltak, de demokraták talán még egy che guevara plakát árnyékéban sem. Legalábbis remélem. (És ne feledjük azt sem, hogy az antifasizmus ürügy volt a kommunista diktatúrában - itthon is - emberek megkínzására és megölésére.)

Bánjunk tehát óvatosan az antifasiszta jelzővel. Semmi gond nincs a demokrata szóval. Pontosan és világosan kifejezi mit akar. Demokráciát és jogállamot. Nem népfrontot és proletárdiktatúrát. Nem akarom sugallni, hogy bárki is diktatúrát akarna. De illene vigyáznunk, főleg azoknak akik civilben miniszterelnökök, az ország érzékenyéségére. Arra meg különösen vigyáznék, nehogy a politikai ellenfél elleni kicsinyes lejáratókampányra használjam fel az antifasiszta jelszavakat.

Történt ezen a héten valami, ami nagyon értékes. Demokraták, civilek, baloldaliak és jobboldaliak világosan és tisztán legyőzték a szélsőségeseket. A baloldali aktuálpolitika szeretné ezt kihasználni, például az antifasiszta retorikával - és nem nagyon érdekli, hogy mit tesz tönkre eközben. Ne hagyjuk.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Nekünk válság kell?

Duronelly Péter kiváló Index-en megjelent írását ajánlom elolvasni – még ha fő következtetésével nem is értek egyet. A cikk fő mondanivalója szerint a magyaroknak (Ady után szabadon) válságra van szükségük. Nagyméretű válság nélkül nem alakulhat ki erős közmegegyezés a szükséges változás (értsd valódi és nem PR reformok) ügyében.

Nos ennél a helyzet rosszabb – és jobb is.

Rosszabb, mert a válság után nem feltétlenül következik be pozitív változás. Az eredeti cikk utal Oroszországra, ahol a válság után nem a legpozitívabb változások zajlottak le. Nos, a rossz hír az, hogy nem az orosz példa, és Vlagyimir Putyin elnöksége lehetőségeink alsó határa. Argentína mondjuk szisztematikusan válságról-válságra hánykolódott – és nagyon úgy tűnik, hogy száz év alatt sem sikerült semmilyen pozitív tanulságot levonni. Semmi az égegyadta világon nem garantálja, hogy a nagybetűs nép a homlokára csap és korrigálja a közpolitika hibáit. (És most ne is menjünk bele a tényleg apokaliptikus gazdasági világválságos történetekbe…)

Ugyanakkor jobb is a helyzet. Nem kell feltétlenül válság ahhoz, hogy a közpolitika az országot egy fenntartható és gyors fejlődés irányába vigye el. Megvan az ehhez szükséges tudás, az alapok világosak – elhatározás nincs, vagy legalábbis a közpolitikai elitben nincs. Ennek a létrehozásához nem kell 470 forintos svájci frank árfolyam. Mint ahogy nem kellett a cseheknek, a szlovákoknak – és ahogy nem kellett a dél-kelet ázsiai kistigriseknek sem. (És most, a politikai elit tiszteletének jegyében, minden pannon pumás célzást kihagyok!)

Az írás ugyanakkor nagyon hasznos. Rávilágít arra, hogy a dolgok jelen menete szerint egy nagyszabású válság sem elképzelhetetlen. A tényleges reformok hiánya, a költségvetési újraelosztás növekedése, a politikai szekértáborok kialakulása mind közérthetően mutatja be az ország helyzetét. Plasztikusan érzékelteti a válság lehetséges hatásait köznapi árfolyamadatokkal. Nagyon hasznos ez így, ilyen jól összeszedetten.

De még egyszer, a fő következetés nem helytálló. Nem kell nekünk se válság, se Mohács. Van lehetőség előtte is változtatni. A kérdés csak az, akarunk-e vele élni?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Felvilágosodás, kognitív disszonancia és a nem-emberek

Összefügg a felvilágosodás a rasszizmussal? Hogyan vezethet az emberi egyenlőség eszménye az emberség megtagadásához, a legrosszabb rasszizmushoz? Mi a hasonlóság a tizennyolcadik századi fekete rabszolgák és a modern magzatok megítélése között?

Ebben a bejegyzésben ezekre a kérdésekre keresek választ. A következő egyszerű elméletet vázolom fel: A felvilágosodás óta a közgondolkodás szerves része az emberi egyenlőség. Azonban vannak, akiket nem kezelünk egyenlően a gyakorlatban, például a fekete rabszolgákat a tizennyolcadik században. Ez kognitív disszonancia: feszültség az elvek és a gyakorlat között. Egyik lehetséges feloldása az „ember” definíciójának alkalmas szűkítése – és a rasszizmus elfogadása. Hasonló helyzetben vannak a modern kori magzatok és hasonló a modern kori válasz is: A magzat nem ember. Az írás célja megmutatni, hogyan hozhat az emberi jogok magasztos eszménye kiszolgáltatott embereket még rosszabb helyzetbe - emberségük megtagadásával.

A Wikipédia szerint a kognitív disszonancia „alapgondolata, hogy mikor valamilyen új információ vagy tapasztalat ellentmond a korábbi elképzeléseknek vagy ismereteknek, akkor disszonanciát, belső feszültséget élünk át. Ez a disszonancia szorongáskeltő állapot, melyet csökkenteni igyekszünk.” Máshogyan gondolkodunk egy autóról miután megvettük. A vásárlás előtt igyekszünk a lehető legtöbb információt megszerezni. A vásárlás után nem vesszük figyelembe a negatív információkat – hiszen az megkérdőjelezné a döntésünk helyességét.

Ez a kognitív disszonancia, kombinálva a felvilágosodás emberi egyenlőségének eszményével, egyenes út a rasszizmushoz. Az alapgondolatot Thomas Sowell írja le új könyvében: A rabszolgatartás intézménye előbb volt jelen mint a rasszizmus, és eredetileg nem volt szükséges a rabszolgatartáshoz semmilyen rasszista emberfelfogásra. Például a rómaiak rabszolgatartása mögött semmilyen rasszista kép nem volt, a rabszolgaság egy jogi állapot volt. (A rómaiak egészen elképesztő jogtiszteletére jellemző, hogy a vérségi köteléket is hajlandóak voltak jogilag definiálni, gondoljunk csak az adoptálás elfogadására.)

A változás a felvilágosodás, elsősorban és az emberi egyenlőség intellektuális elfogadásával változott meg. Feszültség, kognitív disszonancia keletkezett a gyakorlat és a magasztos gondolatok között. Nyilvánvaló nehéz az emberek egyenlőségéről és a rabszolgatartás helyességéről ugyanabban a dokumentumban megemlékezni. (Az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat és az Alkotmány szövegezése jó példa ezekre a nehézségekre.)

A kognitív disszonanciát háromféleképpen lehet feloldani:

1. Konzisztensen, a gyakorlat mentén: Megváltoztatjuk az elméletet, azaz kidobjuk az emberi egyenlőség eszményét. A déli államok eljutottak ide a polgárháború alatt.
2. Konzisztensen, az elvek mentén: Megváltoztatjuk a gyakorlatot, azaz felszámoljuk a rabszolgatartást. Ezt elsősorban a keresztény fundamentalista abolicionisták képviselték, akik szerint ha valami helytelen (értsd bűnös), akkor azt fel kell számolni – még akkor is, ha nem túl praktikus.
3. Praktikusan, az okos lány mintájára: Megváltoztatjuk az ember definícióját, azaz feltaláljuk a rasszizmust. Ez a legegyszerűbb út, és nyilván ezzel próbálkoztak a felvilágosodott rabszolgatartók először. Mert ugye, ha a feketék nem emberek, akkor nem sérül az emberi egyenlőség elve a rabszolgatartás kapcsán. Megmarad a kecske és a káposzta is.
   

A harmadik, praktikus út választása révén jutunk el a felvilágosodás nagyszerű gondolataitól a feketék emberségének a megkérdőjelezéséig.

Hasonló a modern világban a magzatok kérdése - és hasonló a praktikus válasz is a kognitív disszonanciára. Az abortuszra praktikus szükség van és volt. Ez sokáig nem okozott erkölcsi problémát: A rómaiak (kedvenc jogállampolgáraink) például szent magántulajdonként tekintettek a gyermekekre. Azaz a tulajdonos akkor és azt csinált velük, amit akart. Ha megölte, akár a tizenéves gyermeket is, nem volt jogi probléma. Az ő gyereke, az ő döntése. Nos, itt nyilván nem probléma az abortusz sem.

A felvilágosodás, az emberi jogok elfogadása viszont ugyanolyan kognitív disszonanciához vezet mint a rabszolgatartás. Egyfelől a végletekig védjük a gyermekek emberi jogait (ha kell felelősségre vonva a szülőt). Másfelől, pontosan az emberi jogok miatt kénytelenek vagyunk a magzatokat (vagy egy csoportjukat) nem-embernek tekinteni - mivel csak így tekinthetünk el „emberi” jogaiktól..

Az amerikai szabályozás, ahol a legélesebb a vita, mutatja ezt a kettősséget a legélesebben: A nem megszületett baba magzat, azaz nem-ember. Bármit meg lehet vele tenni. A megszületett baba ember, jogokkal. A kettő közti jogi különbség megmagyarázza ezt is (csak rajzok, a felesleges sokkolás elkerülésére):

Összefoglalóan, az írás célja az elgondolkodtatás volt. Az írás nem foglal állást sem a rabszolgatartás, sem az abortusz ügyében – és egyáltalán nem célja bármilyen közpolitikai döntés befolyásolása. Különösképpen nem cél a magyar abortusz szabályozás praktikus vonzatain elgondolkodni.

A cél annak bemutatása, hogy a magasztos eszmék, mint például az emberi jogok, a gyakorlatban visszaüthetnek; és pontosan azokat hozhatják rosszabb helyzetbe, akik a leginkább rászorulnának a védelemre. Gondoljunk erre is, amikor ezekről a magasztos eszmékről, az emberi jogokról hallunk.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása