Optimális infláció - a gazdasági válság után

A jelenlegi gazdasági visszaesés egyik lehetséges áldozata a nagyon alacsony inflációs cél lehet. Elképzelhető, hogy a jövőben magasabb inflációt tartunk kívánatosnak mint eddig?

Szerintem lehetséges.

Az infláció a konzervatív jegybankárok nagy ellensége. Ellenség mert tudjuk, hogy milyen költségekkel jár a magas infláció. De igazából amolyan szükséges rossz. Szükséges, mert ha nincs infláció vagy éppen csökkennek az árak, akkor a monetáris politika lehetőségei meglehetősen korlátozottak. Az igazán érdekes kérdés az, hogy mekkora inflációt is akarunk. És meglehet, hogy érdemes lenne magasabb inflációt akarni, mint amit sokan gondoltak az elmúlt néhány évben.

A hiperinfláció elleni érvek világosak és komoly szakmai konszenzus van mögöttük. A gazdasági tranzakciókat (gondoljunk csak a hosszútávú szerződésekre) nagyban megnehezíti a túlzottan magas és változékony infláció. Sok családban élnek a történetek 1945-46 teléről, ahogy a nagypapák fizetésével azonnal rohannak a nagymamák a piacra az "értékálló" tojásért. Ugye nem azok a körülmények ezek, ahol komolyan lehetne tervezni?

Hasonlóan komoly érvek szólnak a kétszámjegyű 15-40 százaléknál magasabb infláció ellen is. Ilyenkor lehet, hogy nem kell a piacra rohanni tojásért - de a tranzakciós költségek nem elhanyagolhatóak. Az átlagemberek is kénytelen komoly időt és energiát fektetni az alapvető pénzügyeik kezelésébe. Ez bizony költséges. Személyes tapasztalatai alapján tudja minden magyar banki ügyfél a kilencvenes évek elejéről. Társadalmi szinten meg az költséges, hogy okos értelmes emberek túlzottan nagy számban mindenféle pénzügyi szolgáltatásokra (azaz járadékvadászatra) specializálódnának - és nem lesz elég mérnök vagy rákkutató. Végül, de nem utolsósorban, az ilyen magas infláció komolyan zavarja az árak piactisztító szerepét: Nehéz eldönteni, hogy az árak azért emelkednek, mert mindennek megy fel az ára, vagy éppen azért, mert az adott termelő mondjuk nem hatékonyan dolgozik.

Az árak csökkenése, a defláció, is rossz - és ebben is konszenzus van. A fő negatívum abból adódik, hogy a kamat alulról korlátos: Nem lehet negatív kamatot fizetni. Így aztán defláció mellett automatikusan pozitív a reálkamat - ami meg nem biztosan segít mondjuk gazdasági visszaesés idején. (Konkrétan drámaian súlyossá teheti.)

Világos tehát, hogy mind a túl magas, mind a túl alacsony infláció rossz. Ami nem ilyen egyértelmű, hogy mekkora is az optimális inflációs. A teljes árstabilitás (0 százalékos infláció) és 15-40 százalék közti magas infláció között jókora sáv van.

A legtöbb jegybank két és három százalék körüli (explicit vagy implicit) inflációs célt határozott meg - mert az jó kompromisszumnak tűnt. Egyfelől, ezt elégségesnek gondolták a pozitív reálkamat probléma megkerülésére. Két-három százalékos infláció mellett ugye lehet két-három százalékos negatív reálkamatot gyártani. Másfelől, ez elég közel van az árstabilitáshoz, hogy az infláció negatív hatásait mérsékelje.

Fontos megjegyezni, hogy nincsenek egyértelmű közgazdasági bizonyítékok a nagyon alacsony infláció mellett. Amerikai kutatások szerint a reálgazdasági hatása bármilyen egyszámjegyű inflációnak nagyon kicsi. Összehasonlító tanulmányok is bajban lennének, ha mondjuk a 15-40 százalékosnál alacsonyabb infláció negatív hatásait kellene bemutatni.

Ugyanakkor az elmúlt visszaesésé világossá tette, hogy a nulla kamatkorlát igenis komoly korlát. Például az Egyesült Államok kvantitatív enyhítése, azaz az aktív kamatbefolyásolás a hosszú távú kamatok terén jegybanki értékpapír-vásárlással, pontosan azért lett szükséges, mert a nullára levitt rövidtávú kamatláb messze nem volt elég: A gazdaságnak most éppen erősen negatív reálkamatra lenne szüksége.

A világgazdasági válság tehát felerősítette a magasabb infláció melletti érvet: Kell valamekkora infláció, hogy kellően alacsony reálkamatot lehessen kínálni visszaesés idején. Elképzelhető, hogy az ideális infláció nem két-három, hanem éppen öt-nyolc százalék. (Arról nem is beszélve, hogy magasabb infláció mellett a most olyan sok gondot okozó eszközpiaci buborékokat is gyorsan lehet kezelni a nominális árak összeomlása nélkül.)

Magyarország esetében még egy érv szól a kicsit magasabb inflációs cél mellett: Az országban komoly megoldatlan strukturális kérdések vannak, amelyeket egyszerűbb magasabb infláció mellett kezelni. Például, nem hatékony támogatások reálértékét gyorsabban lehet csökkenteni magasabb infláció mellett. Hasonlóan gyorsabban lehet korrigálni a meggondolatlan költségvetési politika reálhatásait.

Egyszóval, vannak érvek amellett, hogy átgondoljuk mekkora is az optimális infláció. A jelenlegi gazdasági válság komoly érveket ad a kicsit magasabb infláció mellett. Hogy elég erőseket, azt majd meglátjuk.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

A járulékfizetők lázadása

Simon Péter írása kötelező olvasmány. Teljes cikk a portfolio.hu-n, itt egy rövid szemelvény a feltett és részben megválaszolt kérdésekből:

Hogyan is fog kinézni 2050-ben a magyarországi társadalom? Hányan leszünk? Mekkora lesz a 65 év felettiek aránya? Ha figyelembe vesszük, hogy az elmúlt egy évben 100 ezerrel csökkent a járulékfizetők száma és máris hangosan recseg-ropog a nyugdíjrendszer, hihető, hogy a mainál rosszabb korszerkezetnél működni fog a nyugdíjrendszer? A jelentősen megváltozott etnikai összetételű aktívak el fogják ismerni a ma fontosnak tartott értékeket?

Itt csak egy témát fejtenék ki jobban, amiről a Simon Péter kevesebbet ír - de ami pontosan benne van az idézet utolsó mondatában. A nyugdíj- és egészségügyi rendszerről vita a jövőben sokkal csúnyább lesz - mert a meglevő korosztályi érdekellentétek mellé be fog kerülni egy etnikai is: A járulékfizető-járadékos, fiatal-idős ellentétpár mellett ott lesz az etnikai elem is. Nem lesz szép.

Az amerikai egészségügyi reform jó példa a civilizált etnikai konfliktus megjelenítésére. Az általános egészségügyi ellátás ugyanis a fekete és latin kisebbség részére jelentene komoly újraelosztást. Míg a jelenlegi nyugdíj- és még sokkal inkább az időskori egészségügyi ellátás a túlnyomórészt fehér idősek számára biztosít jelentős erőforrásokat. És persze a rendszer fenntarthatatlan. Hogyan lehet ezt megreformálni?

Érdemes elgondolkodni ezen, nálunk is lehet hasonló kérdés.

A hazai helyzetre visszatérve sokan azt hiszik, hogy a sikeres roma integráció mindent megold. (Néhányan meg annyira nem hisznek ennek e lehetőségében, hogy nem is gondolkodnak egy lépéssel tovább: Mi lenne a sikeres integráció után?) Szerintem a magyar cigányság sikeres integrációja esetén sem valószínű, hogy a nyugdíj- és egészségügyi ellátás a jelen formájában fennmaradhatna a kérdés etnikai vonzata miatt. Az meg gondolom nyilvánvaló, hogy ha az integráció sikertelen, akkor a jelenlegi szociális rendszer így is úgy is fenntarthatatlan.

Akár így, akár úgy búcsút inthetünk a jelenlegi szociális rendszernek. Csak az a kérdés: hogyan?

Ehhez pedig érdemes Simon Péter cikkét elolvasni.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

A jóléti állam még egy hibája

A jóléti államnak rengeteg hibája van. Lassítja a gazdasági növekedést, etikailag több mint kétséges. És demográfiai katasztrófához is vezet. Érdemes elolvasni a Wall Street Journal kis cikkét a Duggar család apropóján:

Whatever its merits, the welfare state is a disincentive to childbearing. Each generation of workers pays for the retirement benefits of the generation ahead of it. The system is powered by babies, who grow up to become productive little FICA contributors. But even if you never have children, someone else's kid will eventually pay for your Social Security benefits.

Nem olyan meglepő ám, amit látunk a fejlett világban. Az európai, japán és kisebb részben az amerikai demográfiai összeomlás mögött ott settenkedik a túlterjeszkedett jóléti állam.

Mégis akkor miért beszélünk néhányan a családpolitikai vívmányok megőrzéséről?

Nos, mert a jóléti állam egészének leépítése nélkül öngyilkosság csak a családtámogatásokhoz nyúlni. Csak súlyosbítja az amúgy sem egyszerű demográfiai problémákat.

Egy jól átgondolt, konzisztens jóléti állam leépítés kapcsán (ideértve a segélyezés és az állami nyugdíj és egészségbiztosítás leépítését) természetesen lehet beszélni a családtámogatások csökkentéséről. Addig azonban legyünk csak hálásak a gyermeket nevelőknek. Ahogy a Wall Street Journal mondja a 19. gyereküket váró Duggar család kapcsán:

In an era when it is rare for a bourgeois couple to have even three children, the Duggars are helping subsidize our retirement at considerable costs to themselves. Instead of mocking them, we ought to thank them.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Argentín nyugdíj - messze nem ezüstkor

A magyar magánnyugdíj-pénztár reform csőd. Hogy is kell mondani?: Nem kicsit, nagyon. Értelmetlen szómágia, a magyar munkavállalók pénzének módszeres pazarlása. És ami itt zajlik egyre jobban emlékeztet Argentínára.

Elviekben a magánnyugdíjpénztárak lehetőséget biztosítanak arra, hogy a nyugdíjbefizetések és a nyugdíjkifizetések között valamilyen korreláció alakuljon ki. Ez valamennyire meg is valósul. Aki kevesebbet fizet be, aki többet az valamivel többet.

De mindegyik befizető rosszul jár. Akár kicsit, akár többet fizet be.

Miért is?

Részben mert a magyar pénztári szabályozás, ahogyan ez a féltudásúak esetében lenni szokott, az elején el volt rontva. A pénztárak számára olyan magas működési költségeket engedélyezett a szabályozó, ami garantálta, hogy a pénztárak reálhozama még hosszú távon se legyen pozitív. Az átlaghozam az elmúlt tíz évben minusz 0.73 százalék volt:

A tavalyi mintegy 420 milliárd forintos befektetési veszteség azonban lenullázta a magánkasszák előző években elért befektetési nyereségét, tízéves reálhozamuk így -0,73 százalék.

Ebből nem lesz nyugdíj. Nem csak azért, mert a hozam negatív ebben a tíz évben. Hanem azért, mert később is alacsony lesz a reálhozam. Mert a pénztárak működési költségei garantálják ezt. Könnyű kimutatni, hogy ezekkel a költségekkel még a hosszútávú történelmi hozamokkal sem lehetne értelmes reálhozamokat elérni. (Tessék csak betenni excel táblába az S&P 500-at és egy kötvényindexet - meg a magyar költségeket.)

Rossz ez így? Rossz bizony. De sikerült még rosszabbá tenni.

Az elmúlt másfél évben a szabályozó (káoszteremtő?) először kizavarta a pénztárakat kockázatos eszközöket vásárolni. Éppen csak a pénzügyi válság előtt. A pénztárak rendesen buktak. Arról nem is beszélve, hogy a kikényszerített eladásaikkal a legrosszabbkor sikerült megzavarni a magyar állampapírpiacot.

Majd a szabályozó gondolt még egyet és ezután homályos devizakockázatra hivatkozva hazazavarta Magyarországra a pénztárakat. (Mert a szabályozó szerint a devizakockázatot máshogy nem lehet kezelni...) Belezavarta a négy részvényből álló (és lex Mol-lal körbebástyázott) magyar tőzsdére - meg a magyar állampapírpiacra.

Rendben, Argentína egy kicsit tovább ment. Ők teljesen államosították a nyugdíjrendszert - és ahelyett, hogy állampapírokat tuszkolnának a nyugdíjpénztárba egyszerűen állami ígéreteket adnak a jövőbeni nyugdíjasoknak.

De várjunk csak. Ez meglett Magyarországon is. A magán-nyugdíjpénztári kilépéssel sikerült ezt az önkéntes államosítást is megtenni. Tényleg eltűnőben a különbség a két ország között.

És a jövő is elég sötét.

Mi a valószínűsége, hogy a magyar rendszer működésébe nem lesz még jónéhány agresszív állami beavatkozás a következő húsz évben?

Az elmúlt tíz évet nézve nagyon kicsi ez a lehetőség. A szabályozás rossz volt - és most is az. Ez folyamatosan feszültséget generál, amire újabb - és a trendet elnézve rosszabb - szabályozás a válasz. Magas költség, alacsony diverzifikáció, brutális függés a magyar állam helyzetétől - szomorú a kép.

Ön magától mennyi pénzt fektetne ebbe?

És tudja, hogy mekkora befektetésre kötelezi a szabályozó minden évben?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

A szerződés profanitása - avagy a banki kockázatkezelők tévedése

A szerződés szent. Kivéve amikor nem. Erről sokan elfelejtkeznek - pontosan azért mert a mindennapi életben elég ritka a szerződéses kötelezettségek egyoldalú felrúgása. Pedig gyakoribb mint gondolnánk. Ha nincs a szerződés mögött az azt kikényszerítő erő (mint például szuverén országok között) vagy ha a szerződést elvileg garantáló állam valamelyik szerződő fél befolyása alá kerül. Nos, akkor a szerződést nem lehet kikényszeríteni, legfeljebb újratárgyalni. És ehhez a ponthoz a lakossági devizahitelek miatt közelebb került Magyarország mint sokan gondolnák.

Általában a szerződés mögött ott áll az államhatalom. Ha egy bank jelzálogkölcsönt ad ügyfelének és az később nem tud fizetni, akkor a bank elárverezi a házat. Ha az ügyfél, aki ekkor már inkább adós, ellenáll, akkor a bírósággal és rendőrséggel - végső soron pedig a büntetés-végrehajtással - gyűlik meg a baja. Azaz az államhatalommal. (Természetesen a szerződésnek meg kell felelni egy sor tartalmi és formai elemnek, hogy végrehajtható legyen. Például nincs adósrabszolgaság, hiába is írná be a gyorshitelcsapat a szerződésbe.)

De vannak kivételek, amikor nincs senki a szerződés mögött. Az olajtermelő országok például rendszeresen újratárgyalják a kitermelési szerződéseket, ha az olajár jelentősen megemelkedik. Miután nem lehet hívni a nehézcirkálókat, ezért az olajtársaságok el is szoktak fogadni módosításokat. Persze lehet perelni külföldön, meg fenyegetni - de semmilyen állam nem tudja egyszerűen végrehajtatni a szerződést betű szerint, ha egy szuverén ország nem akarja azt figyelembe venni. (Néha persze nincs más megoldás mint pereskedni, ld H. Chavez működését.)

Tegyük hozzá, az újratárgyalás nem hozza jobb helyzetbe az adóst, ha az előrelátható. Érvényesíthető jelzálogjog nélkül nincs hitel, ugye. (Széchenyi Hitel c. munkája alapján azt gondolnánk, hogy ezt széles körben sikerült megérteni. Úgy másfélszáz évvel ezelőtt. Így van?) A nagy olajtársaságok pedig az árakban és a kondíciókban is érvényesítik, hogy mit is gondolnak a szerződés újratárgyalásának lehetőségéről. És sok helyen nem sikerül kitermelni az olajat, mert nincs olyan feltételrendszer ami mellett tisztességes cég üzletelni tudna.

Szóval a történet így zajlik: Ügyfél jelzáloghitelt kap és ha nem tud fizetni, akkor a pártatlan állam betartatja a szerződést. Igaz?

Igaz is meg nem is.

Ha Gipsz Jakab egymaga lesz fizetésképtelen, bizony így zajlik majd a végrehajtás. Ha viszont Gipsz úr félmillió másik lakástulajdonossal együtt válik fizetésképtelenné, akkor az állam nem lesz több "pártatlan". Mert akkor félmillió mérges szavazóval kell számolni.

És ilyenkor az államhatalom nem hajtja végre a szerződést. Esetleg módosításokat kényszerít ki a bankokból. (Persze ennek is van határa: a banki veszteségekből egy idő után a betétesek kifizetése lesz problémás, akik szintén mérges választókká tudnak változni viharos gyorsasággal...)

Más szavakkal: a bankrendszernek korlátozott képessége van, hogy a hitelezés kockázatait (például az árfolyamkockázatot) a lakosságra hárítsa át. Hiába vannak meg a szerződés formai korlátai, ha túl sok adós kerül miattuk bajba az politikai erő is lesz. Végrehajtás meg nem.

A fentiek azt is világossá teszik miért olyan "rendesek" most a bankok az adósokkal és próbálják halogatni a végrehajtást. Minden egyes újabb végrehajtás ugyanis a bankrendszer politikai pozícióját gyengíti.

(Nagyon zárójelben: Az államtól természetesen nemcsak a szerződés végrehajtása kapcsán, hanem szabályozó funkciójában is pártatlanságot várunk el. Jogosan várjuk el, de nem feltétlenül kapjuk meg. És fel lehet tenni a kérdést - amit itt és most nem teszek fel - hogy ezt a szerepét pártatlanul sikerült-e ellátni a múltban? Meg beszélni lobbikról és egyebekről...)

A végkövetkeztetés: A szerződés bizony szent. Kivéve, ha nem. Kivéve például, ha túl sok kockázatot sikerült az ügyfelekre hárítani és azok már túl nagy politikai súlyt képviselnek. Érdemes erre is gondolni a banki kockázatkezelés és az állami szabályozás alakítása során.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Ondrej Dostál dícsérete

Békés tüntetés Dunaszerdahelyen a szlovákiai nyelvtörvény ellen...

Békés, majálishangulatot hozó derű jellemezte a szlovákiai magyarok tiltakozó nagygyűlését kedd délután. A szlovák rendőri brutalitásról elhíresült dunaszerdahelyi stadionban magyar zászlók lengtek, a szónokok a szlovák kormányt és az új nyelvtörvényt szidták. Az MKP már a novemberi megyei választásokra készülve kampányolt, de a fő üzenet a magyar büszkeség volt.

...szlovák szónokkal:

A nyelvtörvény körüli vita nem magyar-szlovák vita. Ez a vita a szabad társadalomban élő emberek és azok közötti vita, akik azt hiszik, hogy az állam korlátlanul beavatkozhat az emberek életébe, a nyelvtörvény pedig egy szimbolikus pálca, mellyel megmutatjuk, ki itt az úr.

A szónok nem más, mint Ondrej Dostál, a Konzervatív Intézet igazgatója, és természetesen blogger. Érdemes elolvasni a profilját. Azok közé az emberek, potenciális vezetők közé tartozik, akik segítségével lehetséges az "együttműködés a szlovák társadalom értelmes gondolkodó többségével". Az, hogy ő is konzervatív (He is a co-ordinator of Initiative Against the European Constitution) óriási plusz.

Végül hadd mondjak köszönetet angolul is:

Thank you Mr. Dostál for your brave words in Dunaszerdahely. Yesterday, you spoke against hatred, oppression and tyranny. You spoke against government intrusion into the very basics of our life: language. You had the wisdom not to see people divided by language, but people united by their want for freedom. Freedom to tell simple things, ordinary things the way they want to, the language or manner they wish - not as mandated by some governments or petty politicians. Your courage is not trivial, as we painfully know: Freedom is a fragile thing and is never more than one generation away from extinction. Our freedom depends on brave men and women like you. And as long as we have leaders and thinkers like you, it will not be extinct. For your stand, I am thankful.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása