Rosszabbik

Múlt vasárnap nagyot nyert a Jobbik – és nagyot vesztett a baloldali liberális értelmiség. A bejegyzés címe rájuk utal, ők a Rosszabbik. Arra a mérhetetlen rövidlátó ostobaságra, amit az elmúlt körülbelül húsz évben elkövettek. Arra ahogyan, szándékosan vagy nem de egészen biztosan ellehetetlenítették a politikai közbeszédet. És aminek a végén elvesztették maradék hitelességüket.

Ez az a baloldali értelmiség, amelyik rendszeres munkával tönkretette és ellehetetlenítette a korrekt közpolitikai párbeszéd lehetőségét. Ez a csapat nevezett antiszemitának vagy éppen fasisztának nevezett mindenkit, nemre fajra, származásra – és nem utolsósorban világnézetre való tekintet nélkül, akivel csak egy kicsit is nem értett egyet. Antall József, akinek ártatlanságáról paradox módon a kommunista titkosszolgálat folyamatos megfigyelésének jóvoltából lehetünk teljesen biztosak, nem az egyetlen példa. Emlékszünk ugye amikor a konzervatív politológust ÉS olvasói levélben próbálták meglincselni a közelmúltban? És meg mennyi farkast láttak a fiúk...

Ugyanez az értelmiség volt az, amelyik lelkesen odaállt tapsolni a tényleges kérdésekből aktuálpolitikai cirkuszt gyártók mellé. Emlékszünk a Hollán Ernő utcára? Ahol egy liberális és konzervatív tüntetésből próbált napi politikai cirkuszt gyártani a politika - a baloldali értelmiségi lelkes asszisztenciája mellett. Az áldozat megint csak a racionális és tisztességes közbeszéd volt. Rosszabbik, bizony.

Az egész ostobasághalmazt mintegy megkoronázta a 2006 októberi rendőri túlkapások gátlástalan elhallgatása és az áldozatok lelkiismeretlen hibáztatása. Ha hinnénk az összeesküvés-elméletekben azt mondanánk, hogy ekkor teremtette meg a baloldali-liberális értelmiség és sajtó a hiteles szélsőjobboldalt. Mert – bármennyire is nem tetszik – 2006 októbere kapcsán a leghazugabb tényferdítgetést a magyar baloldalon sikerült megvalósítani. Itt veszett el a maradék hitelesség is.

Hosszú és szívós munka áll a Rosszabbik cím kiérdemlése mögött. A komolytalanság magasiskolája volt.

Legalább ilyen hosszú és szívós munka kell ahhoz, hogy a baloldali értelmiség elveszett hitele visszatérjen. Hogy nevetgelés vagy szörnyűlködés igénye nélkül is el lehessen olvasni egy ÉS vagy éppen egy Népszabadság publicisztikát. Ez még nagyon messze van.

Nem bántásból, inkább féltésből írom ezt. Sokkal szívesebben élnék egy olyan országban, ahol tisztességes közbeszéd és politika van. Ahol hiteles baloldali, konzervatív és liberális vélemények ütköznek – boszorkányüldözés és kiátkozás nélkül.

Ehhez viszont lépni kell a Rosszabbiknak. Első lépésben jól jönne egy kis önreflexió mondjuk a farkast kiáltozásról, a megélhetési fasisztázásról. Talán érdemes lenne az ártatlanul besározottak nevét is tisztázni. Igen, még akkor is, ha soha nem vettük komolyan ezeket az írásokat. Nem azért, mert a feddhetetlen egyetemi tanárnak szüksége van a zugfirkászok bocsánatkérésére. Hanem azért, mert az újságoknak és az újságíróknak – pártállástól függetlenül - szüksége van a hitelességre.

Ugyanígy érdemes lenne elgondolkodni és vitát folytatni 2006 októberéről a baloldali-liberális oldalon. Haszonelvűen el lehetne gondolkodni azon, hogy mennyire sikerült segíteni a szélsőjobboldalt a bornírt és átlátszó hazugságokkal. Kicsit emelkedettebben bocsánatot kellene kérni azoktól az áldozatoktól, akiket folyamatosan lekicsinyeltek és szenvedéseiket kinevették. Megint: ez nem a szélsőségesek érdeke, hanem a józan középé. Pontosabban a józan baloldali-liberális középé. Ugyan ki venné komolyan azokat, akik szerint a politikai ellenfelekkel szemben megengedett az erőszak?

Ha ezek mennek, lehet még lépni tovább is. Mi lenne, ha a Népszabadság megengedne magának és olvasóinak egy korrekt cikket a családpolitika kérdéseiről – az aktuálpolitikai érdekektől függetlenül? Konkrétan leírná azt, amit a kutatók mondanak a riportereinek? Ugye mindjárt nem lenne olyan nehézkes a szakmai közbeszéd.

A fentiek még nem történtek meg. És amíg nem történnek meg, itt marad köztünk a Rosszabbik. Nem lesz közpolitikai párbeszéd és vita. Lesz helyette napi politika és cirkusz.

Ezt akarjuk?

Ha nem, tessék lépni.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Racionális pánik?

Lehet racionális a pánik?

Nos, igen. Lehet.

Többen megjegyeztétek a pánikról szóló bejegyzés kapcsán, hogy néha bizony racionális részt venni a pánikban. Ez így van. Vannak racionális pánikok. Ritkák, de vannak.

Ebben a bejegyzésben arról írok, hogyan is alakulnak ki ezek a racionális pánikok – és miben különböznek az irracionális pániktól. És persze ennek kapcsán arról is, hogy miként is különbözik az optimális egyéni stratégia a kétfajta pánik kapcsán.

A racionális pánik jellemzője az erős pozitív visszacsatolás, egy önerősítő mechanizmus. A pánik ténye önmagában olyan valós változást indít be, amely utólag is racionalizálja a pánikot – és indokot ad mindenkinek, hogy pánikba essen.

A klasszikus racionális pánik példa a „bank run” esete, amikor a betétesek megrohanják a bankot. A pozitív visszacsatolás egyszerű: Ha mindenki egyszerre akarja kivenni a pénzét, még a legjobb bank is összeomlik – ezért aztán, ha mindenki más pánikol, érdemes nekünk is futni és idejekorán sorbaállni. Hátha azon szerencsések közé kerülünk, akik megkapják a pénzüket. Az a szép, hogy akkor is érdemes így tennünk, ha tökéletesen biztosak vagyunk a bank pénzügyi helyzetében. Mert ugye pont a pánik teszi ezt a pénzügyi helyzetet tarthatatlanná.

A példa klasszikus, olyannyira, hogy a megoldás is klasszikus: a betétbiztosítás. Ha minden betét biztosítva van, nem érdemes pánikolni, futni és sorban állni – mert az állam garantálja a betéteket. Az elméleten lehetne cizellálni a brit Northern Rock (és néhány más bank) biztosított betéteseinek pánikja kapcsán – de ezt a racionális pánikot értjük, és tudjuk kezelni.

Hasonló a hedge fund run esete. A kockázati alapok, hedge fund-ok, a pénzük egy kisebb részét likvid eszközökben tartják, de a zöm nagyobb hozamú, de csak nagyobb veszteséggel gyorsan pénzre váltható eszközökben van. Ha néhány befektető akar pénzhez jutni, az alap pénzzé teszi a likvid eszközöket és kifizeti őket. Ha minden befektető a pénzéhez akar jutni, akkor bizony jókora veszteségek lesznek a kevésbé likvid eszközök kényszerértékesítése miatt. Ismét, ha mindenki ki akarja venni a pénzét, érdemes nekünk is elől állni – hátha még a kényszerértékesítés előtt jutunk a pénzünkhöz.

Ezek racionális pánikok, amelyben mindenkinek érdemes részt venni, ha már egyszer elkezdődött. Vannak viszont nem racionális pánikok is, amelyekben nem érdemes részt venni – ha függetleníteni tudjuk magunkat a pánik mentalitástól.

Az irracionális pánikban szintén vad mozgások vannak – de nincs pozitív visszacsatolás. A pánik nem önbeteljesítő.

Hogyan is alakulhat ki ilyen irracionális pánik? Nézzük egy konkrét példát.

A csordaszellem (herding) egy jellemző oka az ilyen pániknak. A csordaszellem nem más, mint hogy a befektetéseket kezelők nagyon hasonló stratégiát követnek, és racionális megfontolások miatt nem mernek elszakadni a piactól, akarom mondani a nyájtól. Együtt egyszerre képesek eszközöket helytelenül akár alul- vagy felülárazni – legalábbis rövid távon, mert követik egymást. Miért is tennének így?

Nos, azért, mert az alapkezelőket (de még a hosszú távú nyugdíjpénztárak kezelőit is) nagyon rövid távon mérjük a piachoz. Fél évig talán túlélhető egy rosszabb hozam, hosszabb távon nem nagyon. Így aztán, aki a piac ellen téved, az nagyon egyedül találja magát – gyakran egy helyes kis papírdobozzal a kezében, amiben összegyűjtheti íróasztaláról a személyes tárgyait.

Julian Robertson esete a legjobb illusztráció a csordaszellem motivációjára. Mit érdemel az az alapkezelő, aki felfedezi, hogy a dotcom boom csak egy lufi és távolmarad az internetes részvényektől?

Nos, ha mérsékelten okos, és pár hónappal a kipukkadás előtt jön rá, akkor egy Ferrarit. Ha nagyon okos és egy évvel előtte felismeri – akkor inkább egy elbocsátó szép üzenetet, meg persze a helyes papírdobozt. Robertson például kénytelen volt bezárni a saját alapját, mert a befektetők elfordultak a rossz eredmények és az internetes részvények kihagyása miatt. Azóta csak a saját pénzét menedzseli.

Azaz a csordaszellem által generált irracionális pánik racionális a nagy befektetés-kezelőknek. Nekik követniük kell a piacot, főleg ha nem érzik biztonságosnak a munkahelyi pozíciójukat - vagy a befektetőik bizalmát. De nem racionális a kisbefektetőknek.

A csordaszellem által generált pánikban nem érdemes részt venni. A csordaszellem nagyon alul- vagy felülértékeltté tehet eszközöket, amelyektől a profik – kizárólag a rövid távú kockázat miatt – félnek. A kisbefektetőnek, mivel sokkal hosszabb távú a tervezési horizontja mint a befektetési alapkezelőnek, ilyenkor érdemes kockázatot vállalnia.

Kivételek persze vannak. Az a befektető, aki néhány hónapos, vagy akár egy éves időtávú megtakarításait a tőzsde közelébe viszi, az nyilván máshogy kell, hogy gondolkodjon. És valószínűleg inkább optimális eszközallokáción kellene gondolkodnia, nem azon, hogy mi is a pánik forrása… A másik kivétel a szuper-magabiztos piaci időzítő, aki meg akarja lovagolni a pánikot – és boldogan vesz felülértékelt eszközt (vagy ad el alulértékeltet). Ha megteszi megérdemli a Ferrarit, ha nem. Nos, akkor nem volt, nagyobb bolond nála.

A kérdés tehát az, hogy milyen típusú a pánik. Racionális pánik esetén nincs mese, nem is kell gondolkodni a fundamentumokon, hanem futni kell és pánikolni. Irracionális pánik esetén viszont nem kell kétségbeesni. Ilyenkor kell elgondolkodni a fundamentumokon. Nem csak venni, hanem elgondolkodni – mert lehet, hogy van az ársesésnek fundamentális oka is. Ha viszont nincs, akkor bizony lehet mögötte irracionális pánik. És persze lehetőség.

Visszatérve az előző bejegyzés gondolatához (don’t panic): Az elmúlt hónapban nem nagyon volt racionális pánik, nehéz volt látni a masszív pozitív visszacsatolásokat. Sok szempontból inkább irracionális pániknak tűntek az események. Így aztán nem is kellett pánikolni. Vagy mégis, kellett volna?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Buborék és pánik

Nem olyan nagy a különbség a buborék és a pánik között. Csak az irány.

A szókincs és a logika is ugyanaz: A normális, higgadt gondolkodás véget ér – kínálatról vagy keresletről nincs szó, helyette sohasem látott negatív vagy pozitív hatásokat látunk. A Wall Street Journal szavaival:

Suddenly everyone was speaking with certainty about dire consequences that simply can't be foreseen. Just as in a bubble, price/earnings ratios were now irrelevant, because earnings were going to be so much lower than forecast. (In a bubble they're going to be higher.) People were saying confidently that the Dow Jones Industrial Average was going to 6000. (It was 20000 in the bubble.)

Korábban az olajárak száguldása kapcsán írtam már a buborékokról:

Paradox módon a jelenlegi hipermagas – és növekvő - olajár leginkább egy buborékra emlékeztet. Olyan buborékra, mint amit az internetes részvényeknél vagy a lakásáraknál láthattunk korábban.

Akkor 140 dollár felett volt az olajár – és többen Mel „Mad Max” Gibsont-t látták késelni fél gallon benzinért a közeljövőben. Mások a jelenleg ismert civilizáció összeomlását vázolták. Hiányról, benzinkút előtti sorokról volt szó. Ehelyett a magas ár hatására növekedett a kínálat – és drámai gyorsasággal szűkült a kereslet. (Ebben a gazdasági visszaesés is segített, de nem csak egyedül az.) Most 70 dollár alatt van az olaj ára.

Túlzott volt a lelkesedés a csak felfelé menő olajárral kapcsolatban?

Úgy tűnik.

Most egy kicsit ugyanannak az ellenkezője látszik. Egy sor eszköz ára esik és mindenki aggódik; van, aki egyenesen a nagy gazdasági világválság megismétlődésétől tart. Így lesz?

Így lehet.

Meg az is lehet, hogy a mostani árfolyamok tíz év múlva a „ha akkor eztmegazt a papírt vettem volna” kezdettel kerülnek elő a baráti társalgásban. Warren Buffett például bevásárolt októberben – de volt azért neki is rossz időzítése. Az értékes tanulság inkább az indoklása:

A simple rule dictates my buying: Be fearful when others are greedy, and be greedy when others are fearful.

Arról van szó, hogy mi, emberek nagyon is hajlamosak vagyunk egymásra hangolódni. Divatokat követünk, szokásaink és illemeink vannak. És ez jó, enélkül nem működne a társadalom. De nemcsak pozitív hatásai vannak. Pontosan emiatt az egymásra hangolódás miatt vagyunk hajlamosak butaságokat is csinálni: Pánikba esve egymást letaposni, vagy vagyonokat fizetni tulipánhagymákért. Érdemes a józan eszünket használni, és nem a csordaszellem követését követelő ösztöneinkre hallgatni. Pánikban és buborékban egyaránt.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

(Ön)szegregáció

A magyar periférián, a kisebb, legszegényebb falvakban bomlik a törvényesség és a rend. A kommunikációs csatornák nyílásával – és a politikailag korrekt cenzúra csökkenésével együtt - egyre gyakrabban hallunk atrocitásokról, szétvert kertekről, pusztuló falvakról. Mindez tragikus, felháborító és megengedhetetlen. De létezik. Az igazi kérdés: Hová vezet mindez? Mad Max Magyarország lesz?

Nos, nem lesz. Sőt a konfliktusok száma középtávon csökkenni fog. Az atrocitások a mélyszegénységben élő (gyakran cigány) underclass valamint a vele közvetlen érintkezésben levők között zajlik. A hangsúly a közvetlen érintkezésen van. Nincs konfliktus a tizenkettedik kerületben – és az Ormánság homogén falvaiban. És ez a közvetlen érintkezés csökkenni fog az önszegregáció miatt. Középtávon.

Mi magyarok keveset költözünk és főleg abnormálisan keveset költöztünk a szocializmus lakásínséges idejében. Így aztán kevés közvetlen tapasztalatunk van arról, hogyan alakulnak át (és ki) teljesen lakóközösségek néhány év alatt. Ez változik – és változni fog. Már most jelentékeny a mobilitás az igazán problémás vidékeken (kevésbé politikailag korrekten: mindenki elköltözik, aki el tud). És ez a mobilitás csak nőni fog.

Érdemes tehát megnézni az amerikai tapasztalatokat. Segíthet megérteni, mit hoz a nagyobb mobilitás. Amerikában különösen erős az önszegregáció, mert az amerikaiak nagyon gyakran költöznek. És a költözés meglepő mértékig homogenizál; nemcsak bőrszín szerint, hanem akár politikai nézetek szerint is. Az Economist legutóbbi cikkét érdemes erről elolvasni:

Americans move house often, usually for practical reasons. Before choosing a new neighbourhood, they drive around it. They notice whether it has gun shops, evangelical churches and “W” bumper stickers, or yoga classes and organic fruit shops. Perhaps unconsciously, they are drawn to places where they expect to fit in.

…

For example, someone who works in Washington, DC, but wants to live in a suburb can commute either from Maryland or northern Virginia. Both states have equally leafy streets and good schools. But Virginia has plenty of conservative neighbourhoods with megachurches and Bushites you've heard of living on your block. In the posh suburbs of Maryland, by contrast, Republicans are as rare as unkempt lawns and yard signs proclaim that war is not the answer but Barack Obama might be.

Nos, ez várható nálunk is. Zajlik már az önszegregáció. Az eddigi konfliktusok – különösen a rendfenntartó hatóságok tehetetlensége – megmutatták a megoldást: Ez az önszegregáció. Élj együtt hasonlókkal, zárd ki azokat, akik rendbontók lehetnek. Suba a subához, guba a gubához. Similis simili gaudet.

A szegényebb vidékeken a rendezettebb falvakban vagy a szomszédok, vagy az önkormányzatok megveszik az eladó házakat és - ha nincs megfelelő vevő - lerombolják azt. Vigyáznak a település és a közvetlen környezet homogenitására. Nem szép módon. Nem tudhatják kicsoda miféle és gyakran csak előítéleteikre hagyatkoznak a döntésben. Sok értelmes, értékes és dolgos embert hibásan kizár(hat) ez a rendszer. De a rossz választás – a törvény és a rend hiánya miatt – az egész települést veszélyezteti.

Ez a diszkrimináció - mert gyakran van a fentinek etnikai éle - kiváló lehetőséget biztosít a szemforgató „toleránsak” felháborodására. De ez ne tévesszen meg minket: Ugyanaz működik, csak máshogy a háborgó limuzin liberálisok által frekventált területeken. Itt nincs agresszív önkormányzat vagy szomszédi összefogás. Nincs, mert szükség sincs. Az ingatlanárak garantáltan távoltartják a problémás szegényeket (és egyben a problémamentes szegényeket is).

Azaz, a magyar társadalomban alul és felül egyaránt zajlik az önszegregáció. Alakulnak a problémás vidékek – és alakulnak a rend szigetei is. Törvény és rend nélkül a közvetlen kapcsolat brutális konfliktussá válik. Ezt meg kerüli, aki teheti. Így csökken a közvetlen kapcsolódás, és így csökkennek majd a konfliktusok is.

Középtávon jobb lesz. Kialakulnak a szegénység és a reménytelenség szigetei. Lesznek (ha még nincsenek) falvak és talán városrészek, ahol a rendőrök nappal is félni fognak bemenni. De itt már nem lesz közvetlen kapcsolat más rétegekkel. Mert persze meglesznek a rend szigetek is.

A rossz hír: Hosszabb távon rosszabb lesz. A demográfiai folyamatok világosak. A törvénytelenség szigetei csak nőni fognak. A társadalom elöregedésével a segélyezés lehetőségei csökkennek. A közvetlen kapcsolat ismét egyre gyakoribb lesz. És ezzel együtt a konfliktusok is.

A lehetőség: Lesz egy jó tízegynéhány évünk, hogy értelmes integrációs és munkára ösztönző reformokat elkezdjünk. Eddig tizennyolcat elvesztegettünk. Lesz ez másként most?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Oriens-kritika: Mi a gond az anyasági és gyermektámogatások csökkentésével?

Az Oriens tanácsadó-cég közgazdászai gazdaságpolitikai programtervet készítettek, követve és továbbgondolva a részben általuk készített CEMI tanulmányt. A gazdaságpolitikai javaslat jó – de nem tökéletes. Ebben az írásban a program egy összegszerűségében kicsi, de stratégiai fontosságú részével: az anyasági és gyermektámogatások javasolt csökkentésével foglalkozok. A támogatások csökkentése kicsi költségmegtakarítás mellett nagy kockázattal jár. A kockázat: a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntjük. Azaz a munkaerő-kínálat marginális növelése a születésszám drasztikus romlását hozhatja. És egy demográfiai összeomlás költségei mellett eltörpül a megtakarítani kívánt 80 milliárd forint (a GDP 0,3 százaléka). Más megvilágításban, kockáztassunk egy további demográfiai összeomlást két kőröshegyi völgyhídért vagy körülbelül két kilométernyi négyes metróért?

Mielőtt a szándékaim szerint konstruktív kritikába belevágnék, szeretném hangsúlyozni, hogy minden elismerésem a programot összeállító szakértőké. A program magánerőből, pártok támogatása nélkül készült – és kiváló ötleteket számszerűsít nem kevés munkával

Először nézzük meg kritikánk tárgyát, az Orienst javaslatot az anyasági és gyermektámogatások csökkentésére és átalakítására. Az anyasági támogatások átalakítása költségvetési szempontból semleges: Az írok rövidebb (18 hónapos) GYES és GYED-et képzelnek el, de az így felszabaduló forrásokból bölcsődéket építenének. A gyermektámogatások kapcsán a családi pótlék hozzájutásának a szigorítása már körülbelül 80 milliárd forintos megtakarításhoz vezetne. A jelenlegi összeg fele járna továbbra is alanyi jogon, míg a másik fele adókedvezményként járni a havi bruttó 300.000 forint (éves 3.6 millió forint) kereset alatt. (Ez úgy tűnik, hogy családi jövedelmet jelentene, de ez nem teljesen világos a publikált anyagból.) A családi pótlék egésze a foglalkoztatáshoz lenne kötve.

Mi is a gond ezzel a javaslattal?

A legfontosabb gond, hogy a gyermek- és anyasági támogatásokat kizárólag munkaerőpiaci szemmel nézi. Az írás nem is próbálja meg megbecsülni a javaslat demográfiai árát: Azaz mi történne a gyermekvállalási kedvvel, a termékenységi rátával. Ez pedig közpolitikai kérdés, Gábos, Gál és Keller (2007) szavaival:

A jóléti társadalomban a gyermek közjószág. Pontosabb megfogalmazásban ez a gyakorta hallott kifejezés inkább fogalmi gyorsírásnak tekintendő: nem szó szerint a gyermek a közjó-szág, hanem a jövő nemzedékek adófizetési képessége. A gyermeknevelés a jövedelmek újra-elosztásának magas aránya miatt részben externalizálja a gyermekek felnevelésére fordított egyéni erőfeszítéseket. A gyermeket nem nevelők olyan juttatásokat is kapnak, például nyug-díjat vagy időskori egészségügyi ellátást, amelyhez csak gyermekvállalás (vagy szélsőséges esetben munkaerőimport) útján lehet hozzájutni. Vagyis gyermeket vállalók és nem vállalók között láthatatlan újraelosztás zajlik.

Nos, ezért a figyelembe nem vett externália miatt kellene az anyasági és gyermektámogatásokkal demográfiai szempontból is törődni. Ha ezt nem tesszük egy externáliáról nem veszünk tudomást. Ez a szempont hiányzott például a Bokros csomagból is – és talán nem vettük elég komolyan, hogy a termékenységi ráta az 1995-ös 1,57-ről. 1999-re 1,29-re csökkent. (A fenntartható népességhez körülbelül 2.1-es mutató kellene.)

Sajnos, nem tudjuk a demográfiai hatásokat pontosan megbecsülni. A termékenységi ráta például 1991 óta zuhan (akkor 1,86 volt) – de nehéz azonosítani a Bokros csomag megszorításának hatását aggregált adatokon. Ugyanis nincs olyan egyéneket nyomon követő adatbázisunk, ahol mélyebb és pontosabb ökonometriai kutatást végezhetnénk. Kicsit demagóg módon: egy miniszterelnöki Audi árából létre lehetne hozni egy rendes egyéni adatbázist, de ez úgy tűnik látványosan nem fontos. (Természetesen ez nem von le az elkötelezett magyar kutatók fentebb is idézett erőfeszítéseinek az értékéből – de jó adatbázisra feltétlen szükség lenne.) És ez egyébként jól jönne a munkaerőpiaci hatások becsléséhez is.

Érdemes tehát külföldi példákhoz nyúlni. Laroque és Salanie tanulmánya szerint például a családi adózás és a családtámogatások fontos szerepet játszanak a magas francia termékenységi ráta létrejöttében. Talán ez, és az ehhez hasonló tanulmányok, is hozzájárultak a francia családtámogatások magas szintjéhez:

A century ago, France was one of the first European countries to face a declining population. Since then, almost every elected French government -- regardless of party -- has instituted laws that encourage bigger families and make it easier for women to keep their jobs while raising children.

…

Under French law, a woman can opt not to work or to work part time until her child is 3 years old -- and her full-time job will be guaranteed when she returns.

És úgy tűnik, hogy a három éves otthonmaradás nem hat negatívan a francia anyák munkaerőpiaci jelenlétére:

In Mediterranean countries and Germany, it's work or children," said Marie-Therese Letablier, research director of the Center for Employment Studies. "In France, it's work and children."

A francia példa alapján azon is elgondolkodhatnánk, hogy talán nem a három évvel van a fő gond Magyarországon sem… Ezt nem tudhatjuk pontosan, de a rendelkezésre álló példák nem szólnak olyan erősen a javasolt változtatások mellett. Leginkább ellene szólnak. A francia támogatási rendszer hasonló struktúrában (például hároméves szülési szabadság), hasonló állami támogatás mellett (a GDP 3.0 százaléka a magyar 3.5 százalékkal szemben) Európa legjobb eredményeit éri el: Európában a legmagasabb a termékenységi ráta (1,98) Franciaországban van. A francia példa alapján azon is elgondolkodhatnánk, hogy talán nem a három évvel, talán nem a gyermek és családtámogatással van a fő gond Magyarországon sem…

Arról nem is beszélve, hogy a javasolt 18 hónap gyakorlatilag lehetetlenné teszi két gyermek egymás után történő születését. A kétgyerekes családok viszonylag nagy számát látva: Biztos érdemes az anyákat ki-bedobálni a munkaerőpiacra, adott esetben csak néhány hónapra? Vigyázó szemünket ismét vessük egy kicsit Párizsra…

Még annyit érdemes hozzátenni, hogy az anyasági és gyermektámogatások esetén nemcsak a támogatás mértéke, hanem biztonsága is számít. Kevesebbet ért az a ráfordítás, amit gyakran módosítunk, amivel nem számolhatnak tervezéskor biztosan az édesanyák és édesapák. Ebből a szempontból is külön érdemes kiemelni, hogy Franciaországban közpolitikai, összpárti egyetértés van a családtámogatás fontosságáról. Talán lehetne Franciaországtól tanulni? És talán érdemes még egyszer átgondolni mikor és hogyan lépünk?

Összefoglalóan: A fő gond a javaslattal, hogy ugrást javasol a sötétbe – olyan ugrást, ahol a számszerűsíthető nyereség kicsi (évente két kőröshegyi völgyhíd vagy két kilométer négyes metró) a potenciális veszteség (egy demográfiai összeomlás) pedig óriási. Egy hasonlattal: Magyarország helyzete olyan, mint egy mély szakadék felett botorkáló bekötött szemű emberé. Az Oriens bátor ugrást javasol. Én először a kötést venném le a szemünkről, hogy lássuk merre is fogunk esni a bátor ugrás után.

A főbb pont mellett néhány kisebb kritikai észrevételt is érdemes megtenni. Elsőként beszéljünk a nemzetközi példákról. Az írás kizárólag európai példákat használ, amikor globális szinten Európa egy demográfiai katasztrófa. Talán nem csak innen kellene példákat venni? A hosszabb távú stratégiai döntések esetén lehet, hogy többet tanulhatnánk az Egyesült Államoktól (teljes termékenységi arányszám 2,10) mint Svédországtól (1,67)? Ugyan az Egyesült Államokban a szülési szabadság hat hét – de az adó- és nyugdíjrendszer sokkal kevésbé externalizálja a gyermeknevelési költségeket. Érdemes ebben az irányban, az adócsökkentés pozitív demográfiai hatásán is gondolkodni…

(Magyarországon rendkívül erős előítélet van a sokgyermekes családokkal szemben. Ennek folyamányaként sokan azt hiszik, hogy a magas termékenység csak etnikai kisebbségek sajátja lehet. Ezt a hiedelmet érdemes így zárójelben a bőrszín szerint bontásban is rendelkezésre álló amerikai adatokkal cáfolni: A nem-spanyolajkú fehérek teljes termékenységi rátája 1,864. A fehéreké - spanyolajkúakkal együtt - 2.0 körül van. Franciaországban nincs hasonló bontás, de a kisebbségek matematikailag nem dominálhatják a statisztikát. Csak ha valaki gyűlölködne…)

Másodszor, az írás javasolja a természetbeni juttatásokon való elgondolkodást (57. oldal). Ennek nehéz látni az alapját, a világszerte sikeres programok készpénzt adnak a családoknak, de feltételekkel (mint például iskolalátogatás). A természetbeni juttatás piacgazdaságban anakronizmus (elcserélni mindent el lehet, nem?), legfeljebb az állami közbeszerzés nyertesének jó üzlet.

Harmadszor, az írás kollektív bölcsőde-építési javaslata világnézeti szempontból aggályos számomra. (Ez egy nagyon szubjektív pont lesz.) Individualista konzervatívként nehéz megértenem, hogy miért jó, ha az anyáktól elvesszük a gyermekeket és állami alkalmazottakra bízzuk őket közpénzből – amit majd az anyák megtermelnek a munkahelyükön. Ha az anyák bölcsibe szeretnék adni a gyermekeket az természetesen rendben van. De miért támogassuk a kollektív megoldást (bölcsőde) az egyénivel szemben (édesanya nevelése)? Nem lenne jobb társadalmi mérnökösködés helyett az anyákra bízni, hogy mit tartanak jónak?

Negyedszer, nem világos, hogyan képzeli el az írás a családi pótlék foglalkoztatáshoz kötését. Az apának kellene dolgozni? Mi lenne az egyedülálló anyákkal? Egyedülálló anya élettársának nem kellene dolgozni? A kérdés azért lényeges, mert a rossz fogalmazás a házasságban élők diszkriminációjához vezethet, ha nekik egy plusz feltételnek kell megfelelni.

Ötödször, az írás pontatlan, amikor azt írja, hogy Magyarországon nem lehet dolgozni az otthonmaradó anyáknak (43. oldal, 34. ábra). A GYES mellett lehet dolgozni. (Valószínűleg a maternity leave - szülési szabadság – fordítása a magyar GYES/GYED rendszerre a ludas, GYED mellett tényleg nem lehet dolgozni. Az ábrát érdemes lenne mindenképpen javítani.)

Végül, de nem utolsósorban a javaslat egésze nem foglalkozik a tervezett költségvetési szempontok tágabb makrokörnyezetbe való beillesztésével. Mit jelent mindez a belső keresletre, fizetési mérlegre, inflációra, árfolyamra vagy a kamatokra nézve? Milyen dinamikus hatásokat indít el? A javasolt megtakarítás milyen új kiadásokhoz vezet más alrendszerekben? A családi pótlékon megspórolt összeg például nagyon könnyen megjelenhet szociális segélyként vagy intézeti nevelési költségként…

Összefoglalóan, az Oriens közgazdász csapata egy átfogó, merész és sok szempontból kiváló javaslatot tett le az asztalra. A magyar közpolitika óriási nyeresége, hogy ilyen javaslatokat olvashatunk. De a javaslat anyasági- és gyermektámogatásokra vonatkozó része elhamarkodott és hibás. Valószínűleg valamilyen változtatásra szükség van: A magyar családtámogatási szint és formák mellett el kellene tudnunk érni a francia termékenységi rátát. És nem utolsósorban el lehetne érni a francia munkaerőpiaci részvételt is a hároméves szülési szabadság mellett. Ezen – és nem a támogatások csökkentésén – el kellene gondolkodni. Ennek első lépése lenne megérteni a rendszer demográfiai hatását – és ezután egyszer, előre kommunikáltan és kiszámíthatóan a megfelelő változtatásokat végrehajtani. Vigyázva a családokra, de érvényesíteni a közösség szempontjait. Ennek a követelménynek az Oriens javaslata nem felel meg.

Sok kézre rá kellene csapni, ami az államkasszában turkál. De a bölcsőt ringató kézre?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Just say no – avagy mi az igazi zsákutca?

A kormányzat szerint „gyed és a gyes zsákutca” és elindult az ilyenkor szokásos ötletelés. Ez elfogadhatatlan. Nem azért, mert nem látom értelmét az anyasági támogatások, akár a gyes vagy a gyed átgondolásának. Szükség lenne igazi reformra: Katasztrofálisak a demográfiai mutatóink – és tragikusasak a foglalkoztatási mutatók is. Ezen változtatni kellene és ehhez elképzelhető, hogy hozzá kell nyúlni majd az anyasági támogatásokhoz.

De nem így.

Nem lehet napi politikai megfontolások alapján kisemberek, főleg a legkisebb emberek: a gyerekek életét felborítani. A gyermekvállalás hosszú távú döntés, kiszámíthatóságot igényel. És ebből sajnos kevés jutott a kormánynak – és a kormány miatt úgy tűnik a gyermekvállaló családoknak is. Féltem a gyermeket vállaló és nevelő családokat az ötletszerű, átgondolatlan – reformoknak nevezett - változtatásoktól. Kapkodni, összevissza dönteni hosszú távú kérdésekről - ez az igazi zsákutca.

A first lady-k közül én inkább Nancy Reagan javaslatát követném. Mondjunk csak nemet:

A jelenlegi kormány fémjele nem az őszödi beszéd. Hanem a hűbelebalázs módjára végrehajtott, a közgazdasági és közpolitikai racionalitást teljes mértékben nélkülöző ÁFA csökkentés és félév múlva meglépett emelés. A szabályok ötletszerű változtatása keltette bizonytalanság. Bokros Lajos szavaival:

…manapság sajnos a kiszámíthatóságnak semmi jelét nem tapasztaljuk. 2006 januárjában a kormány csökkentette az áfát, fél év múlva emelte. Hétfőn bejelentenek egy reformot, pénteken visszavonják. Legutóbb pedig maga az állítólagos reformkurzus is visszájára fordult. Pár hete még azt hallottuk, hogy a mai kormány a reformok folytatásának egyedüli záloga, aztán pedig a miniszterelnök bejelentette, hogy most már középtávon sincs lehetőség semmilyen érdemi reformra...

Nagyon félek attól, hogy ez a kiszámíthatatlanság, a kéthónapos tervezési horizonttal működő kafkai közpolitika most az anyasági támogatásokat veszi célkeresztbe. Féltem azokat, akiket a kormánypolitika nem félt: a gyermekeket. Féltem azokat a családokat, akik évekig terveznek, lakást vesznek vagy éppen bérelnek, számolnak – és akkor néhány kormányzati marketinges ötlete miatt hirtelen nyomorban találják magukat. Vagy éppen nem tudják gyermekeiket felnevelni. Vagy éppen központi utasításra nemlétező bölcsödébe kell adni gyermeküket.

Ez az igaz zsákutca – és erre kellene nemet mondani. Nemet mondunk?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Miért jó a globalizáció Magyarországnak?

A globalizáció alapvetően jó egy olyan kis és kényszerűen nyitott országnak mint Magyarország. Az ország már egyszer sikeresen bekapcsolódott a globalizáció első hullámába a tizenkilencedik század második felében, a dualizmus korában. Bár nagyon sokan nosztalgiával tekintenek vissza a dualizmus korára, de a globalizációval való kapcsolatot nem látják. A jobboldal főként Trianon-t látja a nyomor mögött. Helytelenül: A kicsi, a mai Magyarországnál lényegesen kisebb országok is sikeresek a globalizálódó világban. Illetve pontosan a globalizáció tette és teszi lehetővé, hogy a kis országok komparatív előnyeik mentén specializálódjanak és a nagyoknál is sikeresebbek legyenek. Ezért jó a globalizáció Magyarországnak.

A globalizáció a piaci elosztás nemzetközi formája. A nemzetközi piac természetes velejárója a világméretű kommunikáció, kereskedelem és a migráció is. A kézzel fogható felszínes jelek; a sugárhajtású repülőgépek, az internet és a műholdak csupán felszínes eszközei ennek a világméretű piacnak, de nem a globalizáció nélkülözhetetlen kellékei.

Különösképpen nem szükségesek, miután a globalizáció első hullámában, a tizenkilencedik század második felében globalizáció jelképei a gőzhajó, a szikratávíró és a tengeralatti kábelek voltak. És ha mosolyognánk ezeken az eszközökön: a világgazdaság integrációja olyan szintet ért el 1914-re, amit az 1970-es évekig nem sikerült túlszárnyalni.

A globalizáció első hullámának áttekintése világosan mutatja, hogy a kis, kényszerűen nyitott országok voltak a fő nyertesek. A sztereotip megközelítés szerint a nagyhatalmak, akkor Anglia (ma az Egyesült Államok) lenne a fő nyertes. Kétségtelenül nem jártak rosszul a nagyobb országok. De nem ők voltak a fő nyertesek. A fő nyertesek a kicsi, a nemzetközi piacok működésében ügyesen bekapcsolódó országok voltak, mint Dánia vagy Svájc. Angliának volt elég piaca, ha máshol nem a gyarmatokon, hogy termékeit elhelyezze. Bár lassabban, de fejlődhetett volna. A svájci óragyártás és finommechanika viszont egészen biztos nem alakult volna ki csak a hazai piacra termelve. A legendás svájci bankoknak vagy a dán élelmiszeriparnak szüksége volt a világpiacra. Most ezek az országok gazdagabbak és fejlettebbek mint Anglia – gyarmatok és világuralom nélkül.

Magyarország – a nála kisebb Svájchoz és Dániához hasonlóan - sikeresen kapcsolódott be a globalizáció első hullámába. Budapest volt Európa első és a világ második legnagyobb malomipari központja. És nemcsak magyaroknak őröltek ezek a malmok. Magyarország akkor és ott a globalizáció részese és nyertese volt. Amikor büszkék vagyunk a kontinens első földalattijára – akkor egy globalizálódó világgazdaság hozadékait látjuk.

A dualizmus sikerei és az azt követő időszak között kiáltó a különbség - akár a két világháború közti időszak nyomorára, akár a Kádár rendszer relatív lemaradására gondolunk. A Magyarországnál kisebb országok sikere azért is érdekes, mert ellentmond a legjobban elterjedt alternatív magyarázatnak, miszerint a dualizmushoz képest bekövetkező lemaradás Trianonnak köszönhető.

Trianon óriási veszteség volt, de nem jelenti, hogy az ország véglegesen vakvágányra került. Dániától is elcsatolták Schleswig-Holstein-t 1864-ben – és előtte is kisebb volt Magyarországnál. Lehet kis ország is sikeres, de ehhez nyitott világ és nyitott gazdaság kell. A Trianonhoz kapcsolódó történelmi magyarázat nemcsak helytelen, de alapvetően passzív áldozat szerepet oszt ki Magyarországnak. Elbántak velünk, minden rossz lett – és semmit sem tehetünk. Pedig – ahogy a példák mutatják – egy kegyetlen veszteség miatt még nem leszünk áldozatok örökre.

A húszas évek nyomora sokban köszönhető a nagy belső piac, a Monarchia eltűnésének és az első néhány békeév nehézségei egyértelműen a háborúnak tudhatók be. De a hosszú távú nyomort a világpiac bezárulása, a globális befelé fordulás jelentette. Azaz a globalizáció visszafordulása. A nagy országok, mint az Egyesült Államok vagy éppen a Szovjetunió is megszenvedték a világgazdaság bezárkózását. De méreteikből adódóan több lehetőségük volt a belső piacra támaszkodni. Nekünk – és a többi kis országnak - nem.

A Kádár-kor csak súlyosbította a kényszerű bezárkózás negatív hatásait. Nem véletlen, hogy egy egész generáció értelmisége és szakértelmisége vesztette el az idegennyelvtudást – a világpiaci integráció legfontosabb eszközét. Sokat vesztettünk a tanulási képességeinkből, lelassult a világ vezető gondolatainak, módszereinek átvétele. De még egyszer: ez most már a múlt, és ahogy például Finnország meg tudott újulni, úgy meg tudunk mi is. A szocialista örökség sem determinál. Nem vagyunk örökre áldozatok az elmúlt negyven év miatt sem.

A történelmi áldozat szerep elutasítása egyszerre lehetőség és kihívás. Kihívás, mert nem lehet a múlt bántó, de a jelen felelősség ellen védő árnyaival takarózni – és a balsorson siránkozni. Lehetőség, mert dönthetünk. Lehetőség, mert az áldozat szerep elutasításával azt is észrevehetjük, hogy Magyarország jelenlegi helyzeténél sokkal rosszabb helyzetben levő országok törtek a világgazdaság élére. Dél-Korea Ghána fejlettségi szintjén volt 1960-ban. Most Dél-Korea húszszor gazdagabb mint Ghána. De hasonló pályát futott be Tajvan vagy Szingapúr is – a globalizáció előnyeit kihasználva.

A globalizáció óriási lehetőségeket kínál a kicsi, nyitott országok számára - olyan országok számára mint amilyen Magyarország. Az Egyesült Államok is szegényebb lenne globalizáció nélkül. Magyarország, Finnország vagy Dél-Korea sokkal, de sokkal szegényebb lenne. Mert ha kizárólag a belső piacra lehet támaszkodni, azok járnak kevésbé rosszul, akiknek nagyobb belső piacuk van. Nekünk meg kicsi a belső piacunk.

Természetesen a globalizáció sem az emberi fejlődés csúcsa, és nem megoldás minden problémára. Vannak negatívumai. Néha nem tiszta a verseny, néha a nagyobbak (vagy az ügyesebbek) jogtalan előnyökhöz jutnak – néha a környezet védelme szenved csorbát. Érdemes felismerni (és leküzdeni) ezeket a negatívumokat – de nem érdemes a globalizációt teljes egészében elvetni. Az igazán sikeres országok, mint Svájc, Dánia vagy Finnország – hogy csak Európán belül maradjunk - sikeresen integrálták a gazdaságukat és találtak megfelelő, bár biztos nem tökéletes választ a fenti problémákra.

A globalizáció kihívás és lehetőség, ne éljük meg fenyegetésként. A globalizáció ad lehetőséget a kis, nyitott országoknak, hogy bekapcsolódjanak a világgazdaságba, világszínvonalú cégeket teremtsenek. Ha magyar Nokia-t vagy Hyundai-t akarunk, akkor nem lehet befelé fordulni és elzárkózni – versenyezni kell. Élni a lehetőségekkel. Ezt akarjuk?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Generációs politika

Az érdekek szerepet játszanak a választásokon. Az életkor pedig szorosan összefügg az érdekekkel. Eltérő életciklusban, eltérő érdekek dominálnak. A fiatalok szeretnének lehetőséget kapni, mondjuk kevés tandíjat fizetni, jó minőségű felsőoktatást használni. Az idősebbek szeretnének méltó nyugdíjat és jó egészségügyi állátást kapni. A dolgozó korúak meg szeretnének minél kevesebb adót fizetni.

A politika meg képviseli ezeket az érdekeket ezeregy más érdekkel és értékkel együtt – és eközben kezeli a természetes generációs érdekkonfliktust. Az érdekkonfliktus kezelése szerencsés esetben egyszerű: A mai dolgozók adója segíti gyermekeiket és szüleiket – és a mai fiatalokból lesznek a holnap öregjei. A konfliktus feloldható. A nagymamák nem az unokák oktatásán szeretnének spórolni, az adófizetők meg nem a szüleik méltó öregkorán.

A konfliktus feloldható, de nem oldódik fel magától. Sőt, ha egy korosztály létszáma hirtelen megugrik – például a demográfiai változások miatt, akkor az érdekkonfliktus diszfunkcionális formát ölthet. Konkrétan az elöregedés, az idősebb korosztály számarányának a megugrása képvisel ilyen helyzetet. Ilyenkor ugyanis kialakulhat a generációs politika, ahol a politikai érdekképviselet az idősebb korosztályok érdekeinek képviseletére redukálódik.

Németország volt elnöke, Roman Herzog figyelmeztet erre a veszélyre:

I'm afraid we're seeing the foretaste of a pensioner democracy: the number of older people is rising, and all parties are paying disproportionate attention to them…It could end up in a situation where older generations plunder the younger ones.

A német elnök „nyugdíjas-demokráciáról” szóló figyelmeztetése azért is érdekes, mert Magyarország és Németország hasonló (értsd: katasztrofális) demográfiai helyzetben van. Mindkét ország a leggyorsabban elöregedő társadalmak között van. Az idősek részaránya folyamatosan növekszik – és ezzel együtt nő az idősebb korúak politikai érdekérvényesítő képessége mindkét országban.

Ráadásul az idősek politikai befolyása gyorsabban nő mint számarányuk a teljes népességen belül. Egyfelől, a legfiatalabbak nem szavazhatnak, így az érdekeiket a szavazatmaximalizáló politika nem nagyon veszi figyelembe. Másfelől, az idősebbek szavazási hajlandósága világszerte magasabb mint a fiatalabbaké, ami tovább növeli a politikai súlyukat. Egyszóval az elöregedés mellett annál gyorsabban nő az idősebb korosztály érdekérvényesítő képessége.

Mi is a veszély?

A veszély az, hogy a generációs politika a megengedhetőnél több transzfert fordít az idősebbek problémáinak megoldására – és ezzel aláássa az ország hosszú távú versenyképességét. Két fő csatornán keresztül történhet ez: Egyfelől, a támogatásokat átcsoportosíthatják a nemszavazó gyermekektől az idősek javára – tovább erősítve a demográfiai összeomlást és az elöregedést. Másfelől, az adóprés iszonyatos mértékben megnőhet vagy legalábbis lehetetlenné válik a csökkentése - ezzel aláásva az ország versenyképességét (és persze a jövőbeni nyugdíjakat és egészségügyi ellátást is).

Teljesen irreális mindez?

Nos, a napokban hallhattunk a GYES időtartamának csökkentéséről. Hallottunk-e a sokkal nagyobb méretű rokkantnyugdíjak felülvizsgálatáról? Emelkedtek a tanulóbérletek árai – emelkedtek-e a nyugdíjasok utazási költségei? Felkerekítették a politikai pártok a nyugdíjemelést – és láttunk hasonló kerekítést a gyerektámogatások kapcsán? És az adócsatornán kapcsán: Nőtt-e az adóterhelés? Hallunk panaszokat, hogy az adóterhelés mértéke lehetetlenné teszi az ország versenyképességét?

Vannak jelek arra, hogy Roman Herzog figyelmeztetése aktuális Magyarországon – vagy az lesz hamarosan. Van rá esély, hogy a demokratikus politika generációs politikává degradálódik. Így lesz?

Nos, nem alakul ki feltétlenül generációs politika. De csak akkor, ha odafigyelünk ezekre az intő jelekre. Mindannyian, fiatalok és idősek egyaránt – és észrevesszük, hogy érdekeink csak nagyon rövid távon ellentétesek. Az unokák nem ellenségei a nagyszülőiknek – és viszont. És nem is érdemes hagyni, hogy a generációs politika azzá tegye őket. Nem hagyjuk?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása