Paris Hilton milliói, avagy ezt a kapitalizmust akarjuk?

Paris Hilton egy szabad piacon milliókat keres dollárban. Divatcikkeket ad elő Milánótól New Yorkig, énekel és fogynak a lemezei – mindezt a konvencionális (értsd mozarti vagy michelangeloi) tehetség legkisebb látszata nélkül. Mások napi nyolc-kilenc órát dolgoznak néhány száz dollárnak megfelelő havi fizetésért: hajat vágnak, villamost vezetnek vagy programot fejlesztenek. Ez a kapitalizmus, itt piacok működnek, ahogy Adam Smith megálmodta.

Ezt akarjuk?

Igen, ezt akarjuk.

Ez a bejegyzés a piac és a kapitalizmus mellett érvel – mégpedig Paris Hilton látszólag érdemtelenül keresett milliói mentén. Az intellektuális gyakorlat értelme, hogy ha sikerül megérteni ezeknek a millióknak a jogosságát, akkor talán a piac további egyenlőtlenségei esetén sem osztályharcos gondolatai támadnak a kedves olvasónak.

A felszínen Paris Hilton semmilyen tehetséggel nem rendelkezik, látványosan nem hal bele a munkába. Kedves vagy kifejezetten irritáló megjegyzéseket tesz valóságshow-kban. És mégis rengeteg pénzt keres. Az igazságtalanság érzetét tovább fokozza, hogy esetében a börtönbüntetés is növeli a keresőképességét. Egy letöltendő börtönbüntetés legtöbbünknek súlyos törést okozna, talán pályánkat is el kellene hagyni; de neki ez csak plusz húsz százalék. Hát lehet ez igazságos? Hogyan akarhatunk egy ilyen rendszert?

Nos, hogy ezt megértsük érdemes strukturáltan gondolkodni Paris Hilton társadalmi és gazdasági szerepéről. (A mondat így elsőre posztmodern zagyvaságnak tűnik, de ne tessék aggódni, közgazdasági okfejtés jön.) Paris Hilton alapjában véve nem zenét és nem is divatcikkeket árul, hanem szórakoztató híreket. Paris Hilton válasz egy hatalmas keresletre.

Mindannyian szeretünk híreket olvasni. Az információ iránti igény valószínűleg régi evolúciós beidegződés az emberiségben: szeretünk minél többet tudni a saját csoportunkról. Régen hasznos lehetett tudni mit akar a törzsfőnök vagy merre indul a vadászat. Jobban belegondolva, talán a mai irodai környezetben is hasznos a jólértesültség…

A hírek iránti igény óriási ipart hozott létre. Sokan szeretik a komolyabb híreket és elemzéseket (és olvasnak mondjuk ilyen oldalakat mint ez). Mások könnyedebb híreket szeretnek olvasni. Olyanokat, ahol a szereplő ismerős, a probléma/helyzet valós, de könnyen átlátható. Azaz ipari méretben előállított pletykát keresnek. No, erre a keresletre adott válasz a bulvár.

A bulvár receptje egyszerű. Végy egy embert, akit sokan ismernek. Írd meg amit csinál, bármilyen triviális is. (Paris Hilton Magyarországra látogat!) És az emberek megveszik az újságot, rákattintanak az internetes portálra. És ehhez szükség van bulvársztárra.

Egyszóval Paris Hilton ipari mértékű pletyka-előállításban vesz részt. Erre a pletykára szüksége van. Nem az elitértelmiséginek, hanem azoknak, akik megveszik a magazinokat, akik kattintanak az egérrel ha feltűnik a név. És ezért fizetnek, az idejükkel, egy magazin árával vagy a kattintással. Ebből él Paris Hilton.

És nem ajándékba kapta a hírességet. Hanem meg kellett küzdeni érte néhány millió wannabe sztárral. Elég csak a valóságshow-jelentkezőkre vagy a tehetségkutatásokon feltűnő tömegekre gondolni, hogy nyilvánvaló legyen a verseny mértéke. (És Steve Levitt kábítószerkereskedő-analógiája alapján nem biztos, hogy az átlagsztár-jelölt többet keres, mint mondjuk egy autószerelő.)

Összefoglalva, Paris Hilton sok más sztár(ön)jelölttel együtt pletykákat ad el azoknak, és csak azoknak, akiknek erre szükségük van és hajlandók erre áldozni a megkeresett pénzükből. A pletyka miatt híres lesz – és a hírnévből, nagyon jó üzletasszony módjára további pénzt csinál, mondjuk lemez- vagy divatcikk-eladásból.

Ebből világos, hogy a piaci elosztás igazságos. Paris Hilton nem vesz el senkitől semmit erőszakkal. Gazdag, de pénzét önként adják oda az érdeklődő átlagemberek – a pletykákért cserébe. Ráadásul Hilton egy kegyetlen versenyben nyeri el az emberek bizalmát. Valahol illúziót árul, de ezt teszi - más szinten persze - a bűvész vagy a színész is.

Talán az is világos, hogy a piac hihetetlenül demokratikus is. Nem azt adja, amit a kinyúlt pulóveres elitértelmiségiek hihetetlenül fontosnak gondolnak a boldogítandó nép szellemi fejlődése szempontjából. Hanem azt adja, amire valós emberek, valós pénzt adnak ki. Ez adott esetben inkább Hilton, mint Haydn. Ez a nép. Tessék leváltani, ha nem tetszik.

A piac bár a saját logikája mentén igazságos és meglepően demokratikus azért nem tökéletes. Nem tökéletes, de a rendelkezésre álló rendszerek közül a legjobb. Winston Churchill szavait kicsit módosítva: A kapitalizmus a legrosszabb rendszer, kivéve az összes más rendszert, amit valaha is kipróbáltunk.

Mindannyian vagy sokan szeretnénk egy olyan gazdasági rendszert, amely az „igazi” értékeket jutalmazza. Persze, Böjthe Csaba sokkal jobban megérdemelné a milliókat mint Paris Hilton – arról nem is beszélve, hogy lényegesen hasznosabban költené el a pénzt.

Jó lenne – de vegyük észre, hogy ez nem nagyon lehetséges valamilyen értékdiktatúra nélkül. Bárhogyan is próbálnánk definiálni ezeket az értékeket, valahol azt jelentené a definíció, hogy nem engedjük elkölteni ez emberek pénzét úgy, ahogy szeretnék. Hanem mi (vagy a nagybetűs Ők) meghatároznák mi a jó. Mert az emberek most is adhatnák a pénzüket a dévai gyerekeknek, de valamiért a bulvárt jobban szeretik. És erről nem a kapitalista rendszer vagy a piac tehet, kár is azt okolni.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Magyar Mess

Az Economist szerint nem haladnak olyan jól a dolgok itthon:

Hungary may soon be overtaken by its neighbours.

Az ugye egy dolog, hogy ezt írják - de sajnos igazuk is van. És ennek nagyon nem örülök. Mi a probléma? Csak nem a hihetetlenül magas adók?

Hungary has the heaviest tax burden in the region. Some 20% of workers pay four-fifths of income tax. Employers pay over 30% in social-security contributions, on top of taxes paid by employees, and the tax rules keep changing. Many Hungarians game the system: the black economy may account for 18% of GDP.

Foreign investment has fallen behind levels in neighbouring countries. A high-tax regime and an unstable business environment have caused a significant fall in reinvestment of profits, says Eszter Gargyan, an economist at Citigroup. As a result, Hungary now has the lowest growth in the European Union: just 1.3% in 2007. Unemployment is 8.1%. Romania and, even more humiliating, Slovakia, with their flat-tax regimes, look more attractive.

A jó hír, hogy amilyen gyorsan lecsúsztunk a régiós versenyben, ugyanolyan gyorsan fel is lehet kapaszkodni. Persze ahhoz szükséges lenne az országot vezetni is:

In short, Hungary's politicians are doing what they do best: squabbling for short-term advantage, while leaving structural problems untouched.

Emlékezzünk erre a cikkre majd, amikor ismét adócsökkentésről fogunk beszélni. Nem olyan bonyolult a megoldás: Kevesebb állam, több jólét.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Hamis humánum: A gyermekbűnözésről

A gyermekbűnözés kapcsán csak egy humánus és emberséges álláspont van: A felnőtt társadalom normáinak azonnali és közvetlen érvényesítése minden kihágás esetén. A gyermekeknek már fiatalkoruktól segíteni kell megérteni a világ működését. Ennek a segítségnek része az oktatás – de a megfelelő büntetés is. A hatékony büntetés nélkül ugyanis a társadalom túl későn, és túl erősen tud csak beavatkozni. Tekinthetjük-e humánusnak azt a társadalmi rendszert, amely a gyermekbűnözők devianciára nem reagál hosszú ideig – majd a tizennyolcadik születésnapján letöltendő börtönbüntetéssel köszönti a fiatalt a felnőtt társadalomban?

A téma aktualitását egy józsefvárosi fizikatanár vegzálása jelenti, amit az osztálytársak kedves figyelmessége révén mindannyian meg is tekinthetünk:

Ahogy egy korábbi bejegyzésben elkezdtem kifejteni, az alapgondolatot Heinlein kíválóan írja le a Starship Troopers regényében. (A regény kötelező olvasmány az amerikai hadsereg, tengerészet és a tengerészgyalogság alapkiképzésében. Figyelmeztetés galamblelkeknek.) Hogyan várhatnánk el szigorú normakövetést fiatal felnőttektől, ha gyermekként nem tanítjuk meg nekik a normákat? Humánusabb egy botütés tizenhárom évesen mint egy letöltendő börtönbüntetés tizennyolc évesen?

Heinlein a fizikai büntetés mellett érvel. (Talán Szingapúrban nevelkedett?) Ez talán túlzás. De abban feltétlenül igaza van, hogy a normákat és szankciókat fokozatosan kell bevezetni.

Az esetek többségében ez így is van: A családok a legjobb nevelést akarják megadni gyermeküknek, tanítják őket és idejekorán reagálni a kedvezőtlen tendenciákra. Vannak olyan családok ahol még hangos szó sem hangzik el. Vannak ahol sarokba állítják a gyermekeket – máshol, talán ahol a kihívások nagyobbak, viszont elcsattan egy pofon. Mindaddig, amíg a család fel tudja készíteni a gyermekeket a felnőtt társadalomba való beilleszkedésre jól van ez így.

Vannak olyan helyzetek, amikor a gyermekek érdekében a társadalomnak be kell avatkozni. De ez a kivétel.

Ez két irányban működhet: Egyfelől, meg kell védeni a gyermeket a kifejezetten bántalmazó (rendszeresen verő, éheztető) szülőktől. Ezeket szülőket korlátozni kell, bár a liberális „zéró pofon elvét” farizeus és a gyermekek számára kifejezetten veszélyes elvnek tartom. A szülői pofon ugyanis lehet jogos, mégha magam nem is pártolom. Lehet, hogy pont az az egy pofon kell a gyermek és a börtön közé. Az eltúlzott gyermekvédelem pont a gyermekeknek árt: A szülők vegzálása pontosan a legnehezebben kezelhető és ezért legveszélyeztetettebb gyerekeket fenyegeti. A szülők kezéből kivesszük a fegyelmezés lehetőségét és csodálkozunk mint társadalom, hogy miért is kezelhetetlen a gyermek?

A társadalomnak viszont akkor is be kell avatkoznia, ha a szülők nem tudják vagy nem akarják a legalapvetőbb normákat megtanítani. Például azokat, amiket a mellékelt videón nem sikerült a gyermekeknek elsajátítani az iskolai magatartásról.

Két szélsőséges hang figyelhető meg ezzel kapcsolatban. Egyfelől, a kifejezetten rasszista és gyűlölet-keltő szélsőségesek használják fel az esetet a kegyetlenkedésre való uszításra. Másfelől, a liberális szélsőségesek kiáltanak gyermeki és emberi jogok után – elutasítva a társadalmi, adott esetben iskolai, fegyelmezés lehetőségét.

Nyilván mindkettő szélsőség helytelen.

A gyermekeknek, akik a társadalmi együttélés alapvető szabályait a fenti videón látható mértékig nem sikerült elsajátítani, bizony szankciókra van szükségük. Nekik és az osztálytársaiknak is.

Ezek a gyermekek a saját és osztálytársaik életét teszik tönkre – a tanáraik élete mellett. Mi lesz ezekből a gyerekekből? Mit tanulnak az iskolában? Milyen munkához juthatnak azokkal a képességekkel? Jó vicc ez most: de majd harmincévesen, priusszal és nulla munkaerőpiaci tapasztalattal is ilyen jókat fognak nevetni?

Nem, akkor már nem lesz vicces. De késő az lesz.

A legszomorúbb talán azoknak a gyermekeknek a helyzete, akik ilyen osztályba kénytelenek járni. Őket nem védik a gyermekvédők. (Valószínűleg nem rosszindulatból, csak nem látják őket áldozatnak: Hiszen az ő szemükben csak egy áldozat van: az elkövető.) Milyen jövője van az ilyen fiatalkorú bűnözőpalánták osztálytársainak? Hogyan bántalmazhatják a gyengébb osztálytársat, ha a tanárt így lehet heccelni? Elveszik az uzsonnájukat? Megverik? Megölik? Ki tudja mi még?

Az igazi gyermekvédelem nem csak a gyermekek vélt jogainak a védelméből áll. Ahogy az igazi anya sem hagyja játszani a gyermekét a síneken a gyorsvonat előtt, úgy a gyermekvédelemnek is terelnie kell a gyermekeket a hasznos (vagy legalábbis a nem nyilvánvalóan életveszélyes) elfoglaltságok felé. Ezt lehet szép szóval, de ha kell kemény szankciókkal is. A vonat előtt játszó gyermek példájában nem a megengedő, toleráns „ott játszol kisfiam ahol akarsz” hozzáállás a humánus. Mert lehet, hogy mire a gyermek megérti az érveket késő. Ugyanígy a társadalom részéről sem a büntetés és a szankciók elvetése a humánus.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Okosabb mint egy ötödikes?

Régebbi történet, de nem is az aktualitása miatt érdekes. Egyszer volt, hol nem volt, egy amerikai vetélkedő, ahol egy felnőtt nő és egy fiatal, ötödikes általános iskolás versenyzett, hogy ki tudja mi Magyarország fővárosa:

Mi is történik? A szőke, déli nő – civilben énekes: Kellie Pickler - nem tudja. Az ötödikes tudja.

Lehetséges következtetések:

1. Minden amerikai olyan mint a szőke nő a videón, hihetetlenül ostoba.
2. Minden amerikai olyan, mint az ötödikes a videón, korához képest hihetetlenül tájékozott.

(Zárójelben: Persze van még egy csomó lehetséges hasonló khm, hogy úgy mondjam nagyvonalú, következtetés. Például: Minden amerikai szőke és nő. Vagy éppen minden amerikai country énekes. De egyelőre csak koncentráljunk e kettő az amerikaiak szellemi képességeit érintő következtetésre.)

Melyik következtetés a helyes?

Nyilván egyik sem: Egy szórakoztató műsorból lehetetlen megítélni egy ország szellemi állapotát. (És most ne is feszegessük, hogy milyen mértékű népen belüli heterogenitás lehetséges… Vagy azt, hogy hányan tudjuk kapásból Ruanda fővárosát – és hogy ez jelent-e valamit…)

A következtetések nem mondanak semmit az amerikaiakról – de annál többet a következtetőről. Ezek amolyan freudi következtetések.

Érdekes megnézni a reakciókat a comment blogon ebből a szempontból: Az általános reakció szerint az amerikaiak félelmetesen sötét népek. Ami nem jelent mást, mint hogy a magyarok sem rajonganak az amerikaiakért.

Sem?

Igen, ha megnézzük a Pew Global Attitudes Project kutatásait láthatjuk: Amerika népszerűtlen, és a népszerűtlenség az elmúlt időszakban fokozódott. Kivételes az amerikai népszerűség növekedése: például a cunamit követő segélyek Indonéziában, illetve a mostani segélyek Afrikában növelték az amerikaiak népszerűségét, de a trend lefelé mutat… Európában mélyponton a népszerűség – a muzulmán országokban pedig lassan ott a matematikai minimumon helyezkedik el.

No, ezt a népszerűtlenséget – még ha a pontos okait nem is - látjuk a megjegyzésekből is. És nem is kell közvélemény-kutatnunk hozzá…

De hadd tegyem hozzá a magyar kommentelők védelmében, hogy rengeteg – megkockáztatom: európai összehasonlításban is sok – tárgyilagos megjegyzés is érkezett. És ez alapvetően pozitív: Nem kell mindenkinek lelkes atlantistának lenni, de az érzelmi alapú amerika-ellenesség nem ígér túl sokat. Érdemes ezen elgondolkodni.

Legyünk tényleg okosabbak mint egy ötödikes?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

A világ legmagasabb adókulcsa? Majdnem

Egyelőre a belgák megelőznek minket:

Tavaly az OECD-országok közül mindössze Belgium adóztatta meg erőteljesebben a munkajövedelmeket mint Magyarország. Különösen figyelemre méltó a hazai adat annak fényében, hogy a régiós versenytársak - és általában az alacsonyabb jövedelmű OECD-tagok - között kiugróan magas a magyar elvonási arány. Emiatt a visegrádi négyek között a magyar nettó fizetések a legalacsonyabbak.

Miért ebben kell dobogósnak lennünk?

Aki szereti a horrort, az Index cikke mellett további részleteket talál a Portfolión és az Economist-on (illusztráció onnan).

Remélhetőleg ezek a cikkek megingatják azt a közpolitikai tévhitet, hogy a dolgok normális menete a szupermagas adókulcs. Mert nem az.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Különutak

Az észtek úgy döntöttek, nem várják meg, amíg az ún. “közös európai politika” rendezi a kérdést, és szerdán vízummentességi megállapotást írtak alá az Egyesült Államokkal. Európai Bizottság erre némiképp bepöccent, és rosszallóan nézett az észtekre: minek nektek rohanni különalkukat kötni, megtörve az egységes európai fellépést, és rontani az EU alkupozícióit.

A szóban forgó kedvezményt jobb lenne részleges vízummentességnek nevezni: a lényege az, hogy a turistáknak vagy üzleti céllal utazóknak nem kell B-1/2 vízumot szerezni előzetesen a legközelebbi amerikai nagykövetségen, hanem az amerikai határőr belépéskor szűri meg a beutazókat (és természetesen visszafordítja azt, akiről lerí, hogy utazásának célja nem fér bele a fenti kategóriákba). Tanuláshoz, munkavállaláshoz és egyéb tevékenységekhez továbbra is rendelkezni kell a szükséges speciális vízumokkal minden külföldinek, ez alól a “vízummentes” országok sem kivételek. Mivel az utazók nagy részének elég a turistavízum, egy ilyen egyezmény előnye, hogy felesleges utánajárástól kíméli meg az érintett utazókat: Magyarország is készül hasonlót aláírni.

Természetesen amikor az USA valamilyen kedvezményt ad, saját céljai érdekében teszi: ez lehet egy kis goodwill felhalmozása a másik országban, vagy valamilyen konkrét ellentételezés, például biztonságpolitikai célok érvényesítése. Quid pro quo, a külpolitika már csak így szokott működni.

Az Európai Bizottság rosszallása abból fakad, hogy azt gondolja, jobb alkupozíciót lehetne elérni, ha az EU tagállamai együtt lépnének fel. Ez valószínűleg igaz, és szükség is lenne rá, különösen például a légi utasok személyes adatainak kezeléséről szóló szabályok terén, ahol az európai szabályok szigorúbbak, de ezt jelenleg az EU nem tudja érvényesíteni az USA-val szemben. Azonban az, hogy az EU egységesen lépjen fel mondjuk vízummentességi ügyben, inkább a távoli jövőben képzelhető el, mint most: a régi tagállamoknak (Görögország kivételével) már megvan a vízummentesség, és némileg érthető az új tagállamok szkepticizmusa abban a tekintetben, hogy a régiek hajlandók áldozatot hozni azért, hogy az újaknak is meglegyen.

Gondoljunk például az agrártámogatások ügyére, ahol világossá vált, hogy vannak egyenlők és egyenlőbbek, és az új tagállamoknak elég a támogatás negyede. Természetesen lehet mondani, hogy ez egy racionális politikai alku eredménye volt, és tessék ennek is örülni. Valóban. Csak el kellene dönteni, hogy az EU nem több, mint egy nagy szabadpiac, kifinomult intézményi mechanizmusokkal, amelyek pillanatnyilag előnyös ad hoc alkuk létrehozására szolgálnak, vagy valódi közösség, amelynek tagjaitól elvárható, hogy közösségként lépjenek is fel. Mindkét alternatíva védhető, csak az nem, hogy egyes tagországok az elsőnek megfelelően cselekszenek, amikor érdekük úgy kívánja, aztán a másodikat kérik számon a többiektől.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Elit és fejlődés

A hosszú távú növekedés fontosságáról írtam korábban, de szándékosan nem említettem, hogyan is dől el a hosszú távú növekedés. Pedig a választás nem triviális. Egy ország ugyanis nem választ, nem dönt.

A választás nagymértékben a döntéshozó elit kiváltsága és felelőssége. Még a legjobb demokráciában sem közvetlenül a nép dönt: a nép a legjobb esetben is az elit által kínált alternatívák közül dönt – ami jókora szerepet ad az alternatívák prezentálóinak. Ezért kell, a növekedéssel mellett az elit szerepéről is beszélni.

Az elit szerepe lehet drámaian pozitív. Meidzsi császár például 1868-ban a gyorsabb növekedés, az iparosítás mellett döntött Japánban. És a japán gazdaság pályát váltott, hogy a világ második legnagyobb gazdaságává váljon. Ezzel egyben elkerülte a száz éves hanyatlást és megpróbáltatásokat, ami Kínának jutott osztályrészül.

De nem csak drámaian pozitív példa van. Van szimplán drámai is. Néha a döntés nem egyértelmű – így születik a rossz döntés. De sokkal gyakrabban a döntés egyértelmű, csak éppen ellenkezik az elit, a döntéshozók közvetlen érdekeivel.

A gazdag karibi ültetvényes országok például sokat nyerhettek volna az észak-amerikai modell átvételével. Hosszú távon az ország gyorsabb fejlődése hihetetlen értékeket termelt volna. Hasonlítsuk össze Haitit az Egyesült Államokkal most – és nem hisszük el, hogy Haiti gazdagabb volt. Pedig igen.

Ez a jó döntés azonban nem született meg - és elsősorban nem a karibi döntéshozók rövidlátása miatt. A döntéshozók, a rabszolgatartók, ugyanis világosan láthatták: Ha felszámolják a rendszert, felszámolják a saját uralmukat. És bár az ország túlnyomó többsége jól jár, csak éppen ők maguk nem.

Mondhatná a racionális közgazda, hogy az amerikai és a haiti gazdaság teljesítményének különbségéből bármilyen mohó elitet lehetne kárpótolni. Ez igaz. Lehetne. De mi is késztetni a volt rabszolgákat, hogy massszívan kárpótolják a hatalmát vesztett volt elitet? Semmi. Nincs olyan hihető mechanizmus, ami ezt a transzfert lehetővé tenné.

Azaz utólag mondhatjuk, hogy az elit racionálisan vezette Haitit zsákutcába – míg az amerikai elit, más megfontolások miatt racionálisan vezette sikerre az Egyesült Államokat.

Nos, ezért kellene a hosszú távú növekedés kapcsán a magyar elit szerepéről is gondolkodni.

(Az írás a Konzervatóriumon jelent meg, megjegyzésekre ott van hely.)

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

A nagy magyar összeesküvés

Itt az ideje leleplezni a világtörténelem eddig legjobban titkolt összeesküvését. Kik állnak a háttérben? A legfondorlatosabb összeesküvők: a magyar közpolitikai elit tagjai.

Az összeesküvés kezdete több évre nyúlik vissza. A kiváló magyar közpolitikusok azonnal felismerték, hogy Alan Greenspan erőteljes kamatvágásai milyen veszélyeket rejtenek magukban: Előre látták az amerikai ingatlanpiaci buborék kialakulását és mindazt a tőke- és pénzpiaci kalamajkát, amit közönséges halandók számára csak mostanra vállt nyilvánvalóvá.

Előre látni a jövőt egy dolog. De a magyar közpolitikai elit cselekedett is - és egy egyedülálló tervet dolgozott ki az ország védelmében.

Csalhatatlan logikával felismerték, hogy a hitelpicai buborék irreális eszközértékeléshez és későbbi összeomláshoz vezet. A kérdés csak az volt, hogyan lehet mindezt elkerülni?

A dilemma nem triviális. Az amit kevésbé szofisztikált közpolitikusok "felelősségteljes gazdaságpolitikának" hívnak teljesen alkalmatlan egy kis nyitott gazdaságban az ingatlan- és hitelpiaci buborék elleni küzdelemre. A fegyelmezett költségvetési politika például a gazdasági kereslet lehűtése helyett még nagyobb tőkebeáramlást indukál - és ez még erősebb áremelkedést, még nagyobb buborékot okoz.

Nem, meg kellett győzni a világot arról, hogy a magyar közpolitika nem méltó a bizalomra. És itt kezdődött el a nagy magyar összeesküvés.

A magyar közpolitikai szereplők, nem kis személyes reputációs kockázatot vállalva, szisztematikusan elkezdték hinteni a kétség kicsiny magvait. Szándékosan durva pártpolitikai küzdelemnek álcázták a nyilvános szakmai vitákat. A politikusok rövidlátó és populista programokat hirdettek - és a tökéletes álcázás kedvéért ezeket meg is valósították. Kazinczy nyomdokain a nyelv fegyverét és bevetették (ld. böszmeség) a minél tökéletesebb illúzió kedvéért. Az összeesküvés csúcspontján gondosan koreografált embertelen brutalitást sugalló utcai jelenetek sorát mutattak be.

Egyszóval a külvilág részére sikerült egy alkalmatlan, rövidlátú elit és politikai vezetés képét kelteni. Ügyesen sikerült kijátszani a nemzetközi pénzvilág éberségét és elérni, hogy a külföldi befektetők elforduljanak az országtól.

És az összeesküvés sikerült: Nem volt spekulatív tőkebáramlás, nem alakult ki magyar ingatlanpiaci buborék. Egyedülálló teljesítmény. Abszurd.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Tisztelet

Új sorozatot indítok: Konzervatív Konszenzus címmel. Ebben alapvető, konzervatív szemmel fontos értékekről, viselkedési mintákról szeretnék írni. A cél elszakadni a politikai típusú definícióktól és a mindennapokba helyezni a konzervatív embert. Előljáróban annyit elárulhatok, hogy a vaskalapos sehol sem fog szerepelni.

Elsőként a tiszteletről írok. Az első definíciószerűség, amit a konzervativizmusról hallottam kiemelte a tisztelet, mint alapvető hozzáállást. Ha megnézitek a tory.hu fejlécét, ott is jelen van a tisztelet szó. Nem véletlenül.

A tiszteletről lehetne hosszasan és nagyon absztraktan értekezni, de nem érdemes. Érdemesebb néhány példát venni a konzervatív tiszteletre. Konzervatív magatartás például az idősebbek véleményét tisztelni. Persze nem adunk automatikusan igazad mindenkinek, aki fél évvel, vagy akár hatvannal is idősebb. De súlyt adunk annak az élettapasztalatnak, ami a vélemény mögött van. Ha kételkedünk, ha nem értünk egyet, akkor is figyelembe vesszük a tapasztalatot.
Hasonló tisztelettel viszonyulunk a múltunk és gyökereink iránt. Szeretjük a hazánkat és tisztelettel viszonyulunk a jelképeihez is. Konzervatívként nem hallgatjuk zsebre tett kézzel a Himnuszt és egészen biztos nem égetünk magyar zászlót. (Sőt, büszkén kitűzzük!)

Hadd fejtsem ki ez utóbbit egy kicsit bővebben is: Nem, nem azért nem égetünk el időnként egy magyar zászlót, mert mindennel és mindenkivel elégedettek vagyunk itthon. Hanem tudjuk mit jelent a zászló másoknak, honfitársainknak – és ezért nekünk is. Tudjuk, hogy a hazánkról van szó, és a hazánkat szidni körülbelől annyira értelmes, mint magunkat szembeköpni. A konzervatív kritika specifikus, nem az országot vagy a népet veszi célba, hanem azt (és csakis azt), ami rossz.

A tisztelet persze azonnal konfliktusos lehet: Mi van, ha egy idősebb honfitársunk gyalázza az országot? Mindkettőt tisztelni kellene, de nyilvánvaló a konfliktus.

A rossz hír, hogy nincs tisztelet hierarchia. A tisztelet nem abszolút. Nem kell tisztelni a koráért azt, aki folyamatosan bizonyítja ostobaságát. Nem kell mindig tisztelni a törvényeket, ha azok lelkiismeretlenek és rosszak.

A jó hír, hogy ilyenkor a konzervatívok a saját értékrendszerük és az adott helyzet alapján döntést hoznak. És a még jobb hír, hogy a konzervatívoknak van értékrendszere és tudnak értékalapú döntést hozni. (De erről még lesz szó.)

Magyarország esetében, a múltunk és gyökereink kapcsán nem lehet megkerülni a kérdést: Összeférhet a múlt tisztelete a totalitariánus diktatúrákkal?

Nos, a magyar konzervatív megadja a tiszteletet - de válogatósabb lehet mint angol vagy amerikai társa.

Magyarország fejlődése, akárcsak Dél Afrikáé vagy Spanyolországé, megtört, elszakadtunk egy korábbi helytelen fejlődési pályáról. És a magyar konzervatívnak ugyanolyan válogatósnak kell lenni a tisztelet tárgyának megválasztásában mint a dél-afrikai vagy spanyol konzervatívnak. Talán ezt nehéz lehet indulatoktól mentesen precízen a magyar viszonyokon keresztül látni, ezért is a spanyol és a dél-afrikai példa. Érdemes Franco vagy Botha hívei példáján keresztül elemezni a tisztelet kérdését - elkerülendő az érzelmi alapú következtetéseket.

Konzervatívként tiszteljük az Aranycsapat focistáit vagy az olimpikonokat. De ugyanúgy tiszteljük és meghallgatjuk a kisembert, aki társadalmi munkában járdát épített - és megértjük a büszkeségét. Nem nullázzuk le annak az élettapasztalatát, aki - szerencsétlenségére - egy totalitariánus rendszerben nőtt fel és dolgozott. A tisztelet megtagadása kivétel, nem szabály. De tudjuk, hogy vannak kivételek...

Összefoglalva, a konzervatív tiszteli a teljesítményt, a tapasztalatot, az eredményeket, a múltját és a gyökereit - még ha a magyar konzervatív óvatosabb is a tisztelet tárgyának megválasztásában.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

A társadalmi vita nyomorúsága

Magyarországon bármilyen intézkedés vagy reformjavaslat szinte reflexszerűen azt a kritikát kapja meg elsőként, hogy “nem előzte meg széles körű társadalmi vita”. Mintegy rekonstruálható a kritikusok elképzelése a demokratikus folyamatokról: valahogy úgy kell a dolgoknak működnie, hogy összejövünk egy nagy, akár virtuális téren, mindenki elmondja, ami a szívét nyomja, és kialakul a konzenzusos javaslat, ami egyfelől mindenkinek jó, másfelől pedig tartalmazza az egész társadalom disztillált bölcsességét.

Az elképzelés több sebből vérzik. Egyfelől, az átlagember képtelen érdemben hozzászólni olyan kérdésekhez, mint például egy adó- vagy egészségügyi reform. Nem is feladata: ezek a kérdések szakértők elmélyülését igénylik, nem másodpercek alatt zsigerből adott válaszokat. A másik indok az szokott lenni, hogy a “nemzeti konszenzus” adna demokratikus legitimációt a javaslatok végrehajtásához, anélkül pedig nem szabad belevágni. Ez az felfogás félreérti a képviseleti demokrácia működését: a dolog lényege az, hogy négyévente megválasztjuk a Parlamentben ülő képviselőket, akikre rábízzuk a megfelelő döntések meghozatalát. (Hogy mi alapján arról még lesz szó.) Nem tudjuk és nem is akarjuk őket kézivezérelni: a ciklus végén, a következő választásokkor majd meglátjuk, mire mentek. Természetesen addig is lehet (és kell is) beszélni és vitatkozni ezekről a dolgokról, de ez nem jelenti azt, hogy minden egyes döntést meg kell előznie egy össznemzeti jóváhagyásnak.

Különösen fontos ez olyan döntéseknél, amelyek rövid távon vélt vagy valós érdeksérelemmel járnak, de hosszú távon érdemes őket meglépni, ide tartozik például az oktatási vagy egészségügyi reform. Bármilyen átgondolatlanok legyen is a kormány reformintézkedései, intellektuálisan magasabb szinten állnak, mint az a felfogás, hogy soha semmiért senkinek ne kelljen fizetnie, az “állam” mindent finanszíroz, az államot meg nem érdekel, hogy ki finanszírozza, én rokkantnyugdíjas őstermelő vagyok, tessék engem békén hagyni. Ha a döntéseket a “nemzet” hozná meg, akkor egy héten belül eljutnánk oda, hogy minden legyen ingyen mindenkinek, a kerítés készüljön kolbászból, és ne kelljen adót fizetni – ezzel pedig kissé kihátrálnánk a megvalósítható alternatívák halmazából, de hát a társadalmi vitán nem lehet számon kérni az ilyen apróságokat.

Vitával nem lehet döntés hozni, csak előkészíteni. Ha a nem áll elő az a ritka eset, hogy a felek mindegyike eljut ugyanarra a konszenzusos véleményre, akkor nincs mechanizmus, ami kicsikarná a döntést. Legtöbbször az az elképzelés, hogy “ha nem tudunk megállapodni, akkor marad a status quo”. Ezzel csak az a baj, sokszor rosszabb, mint bármelyik alternatíva, és gyakran nem is lehetséges tovább fenntartani. A szavazáson kívül nincs mechanizmus a különböző vélemények aggregálására. Hogy nézne az ki, hogy egy adójavaslat csak akkor mehet át, ha mindenki mindenkit meggyőzött, hogy jó lesz neki? És ha egyvalaki nem ért egyet, akkor mi lesz? Vitatkozunk tovább?

A társadalmi vitával a másik nagy baj, hogy elmaszatolja a felelősséget. Alaphelyzetben a kormány viseli döntései politikai felelősségét: rajta lehet számon kérni, hogy normális előkészítő munka follyon a minisztériumokban, legyenek átgondolva a döntések, és egyensúlyban legyen a költségvetés. Ha a döntések “társadalmi vita” során alakultak ki, akkor ez a felelősség meggyengül: a kormány mondhatja, hogy hiszen ti akartátok, hogy így legyen, én csak végrehajtottam.

Az, hogy a “társadalmi vita” Magyarországon jelenleg használatos formájában értelmetlen, természetesen nem jelenti, hogy a négyévente esedékes választás információmentes lutri lehetne. Mármint normális esetben.

A képviseleti demokrácia lényegéhez ugyanis az is hozzátartozik, hogy a politikai pártok választási programja és a kormányprogram között összefüggések figyelhetők meg. Azaz a választóknak lehetőségük van felhatalmazást adni valamilyen programra. Normális esetben a választási program meghatároz egy irányvonalat (rémlik mire szolgálna a politikai ideológia?). Ez alapján a szavazók felhatalmazzák a pártokat, hogy képviseljék érdekeiket (vö. képviseleti demokrácia) – és bizony utána nincs egyeztetés mind a tízmilliónkkal. A döntést a kormány és az őt adó parlamenti pártok hozzák, és ők is viselik érte a felelősséget. Négyévente.

Hogy Magyarország esete ebben a kérdésben normális, azt a kedves Olvasóra bízzuk. Arról viszont meg vagyunk győződve, hogy a megoldás nem a képviseleti demokrácia elvetése és a „társadalmi konszenzus” Szent Gráljának keresése. Ennél lényegesen nagyobb kihívások állnak az ország előtt. A megoldás a világos program, a tiszta elképzelések a választási programban – és azok követése a kormányprogramban. De miért is olyan bonyolult ez a politikai elitnek?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Megint nem értjük: lakáshitel és “diszkrimináció”

A rendszerváltáskor számos, a piacgazdaságban bejáratott intézményt készen vettünk át a világ boldogabbik felétől, ahol ezek évek óta működnek: nem kivételek ez alól a pénzügyi közvetítők sem. Az emberek nagy része elfogadta, hogy ezek valahol egy normális országhoz tartoznak és mindenképpen szükség van rájuk, de továbbra is homályos, hogy tulajdonképpen mit csinálnak, mi mozgatja őket és ez miért jó nekünk. Az értetlenség gyakran ahhoz vezet, hogy a tudatlanok sátáni erőket tulajdonítanak nekik: a bankszektor minden végromlás forrása, ahol kövér bankárok (szivarral és cilinderben, természetesen) az ország vérét szívják szívószállal, a bróker szitokszó (kicsit talán jogosan is, gondoljunk a Kulcsár-ügyre), a lízing uzsora, stb, a sor végtelenül folytatható.

Azért titkon szoktam abban reménykedni, hogy pár év, esetleg évtized alatt felnő egy generáció, aki nagyjából érti, mit csinál egy bank, nem kell persze mindenkinek tudni hogy kell beárazni egy értékpapírt, csak úgy nagy vonalakban felfogni, hogy mire való az egész hóbelevanc, mit egy jelzáloghitel, befektetési alap vagy akár lekötött betét lényege, ilyesmik. Aztán egy újságcikk olvasása során rádöbbenek, hogy a szabályozó hatóság sem teljesen érti, sőt igazából halovány segédfogalmuk sincs, így butaság elvárni, hogy a helyzet belátható időn belül megváltozzon.

Röviden összefoglalva a történetet: a kilencvenhat lakosú Kerteskápolnán lakó házaspár megdöbbenve vette tudomásul, hogy a bank nem hajlandó nekik jelzáloghitelt folyósítani a kiszemelt ingatlanra. A cikk sejteti, hogy létezik egy banki feketelista, amin a kistelepülések vannak, és aki ott lakik, az nem kap hitelt. Ezt hátrányos megkülönböztetésként élik meg, képviselőhöz fordulnak, megszólal a PSZÁF is, eként:

A szóvivő azt mondta: ha a település méretével, lakosainak számával indokolja
egy bank a hitelkérelem elutasítását, akkor az felveti a diszkrimináció
gyanúját. Ezért, ha ilyen esetről kapnának hivatalos értesítést, akkor a panaszt
továbbítanák az Egyenlő Bánásmód Hatóságnak.

Sőt maga az Egyenlő Bánásmód Hatóság elnökhelyettese, Furmann Imre is hozzátesz egy okosságot:

[...] jogellenes, ha egy bank valakit lakhelye - vagy leendő lakhelye - miatt
hátrányosan megkülönböztet. Ha ezt az eljárást valaki bizonyítani tudja, akkor
az érintett pénzintézet akár hatmillió forintos bírsággal is sújtható.

Szóval nagy kavarodások vannak a fejekben, ezért érdemes lenne előbb végiggondolni, mielőtt diszrkiminációt kiáltunk.

A jelzáloghitelnél az ingatlan a hitel fedezete: azt jelenti, hogy ha az adós nem akar vagy nem tud fizetni, a bank az ingatlan elárverezésével szerzi vissza, amit tud. Így csökken a hitel kockázata, és elérhetővé válik egy alacsonyabb kamatláb a hitelfelvevőnek (ez messze nem mellékes: hasonlítsuk csak össze a jelzálog-alapú lakáshitelek kamatait a fedezet nélküli fogyasztási hitelekével, ahol nem ritka a csillagászati THM sem). Viszont ha az ingatlan korlátozottan forgalomképes, akkor a bank nem számíthat arra, hogy belátható időn belül vissza tudja szerezni a pénzét. Egy kilencvenhat (vagy akár ötszáz) lakosú településen szinte alig forognak az ingatlanok: ha vannak is új lakosok, lehet, hogy nem pont ilyen házra vágynak, vagy inkább sajátot építenének: az ingatlan nem homogén termék, hanem erősen differenciált. Nagyvárosban persze előbb-utóbb akad megfelelő vevő, kistelepülésen erre nem lehet számítani. A bank nem gonoszságból nem ad hitelt, hanem azért, mert nem látja a fedezetet.

A bank nem jótékonysági intézmény: kötelessége gondosan kihelyeznie a pénzét, máskülönben tulajdonosai és hitelezői (vagyis például a betétesek) érdekével szemben cselekedne. És valóban, a hitelezés során szelektál: nem szeret olyan hitelt adni, ahol nem számít arra hogy visszafizetik, és nem ad hitelt alacsony kamatra, ha nincs biztos fedezet. Az állam érvényesíthet szociálpolitikai szempontokat: például kistelepülések segítése, vagy a gyermekek utáni lakásépítési kedvezmény (“szocpol”), de egy banktól ezt elvárni nem érdemes, mert nem ez a feladata.

A történet egyébként jól végződik: az érintettek felkerestek egy másik pénzintézetet, amelyik hajlandó volt hitelezni. Ezzel kellett volna kezdeni.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása