Kurucok vagy labancok?

A közgondolkodásban - a történelemkönyvek és a kosztümös filmek tanúsága szerint - a kurucokhoz általában pozitív kép tartozik. A labancok meg egyértelműen negatív figurák, árulók. Tokfalvi ezt állítja a feje tetejére, aktualizálja és még a későbbiekben itt, itt és itt tovább finomítja. Szerintem meg kurucra, labancra is szükség van, mert kiegészítik egymást.

Nagy vonalakban Tokfalvinál a kurucok a negatív figurák. A sérelmi alapon folytatott politika, a racionális elemzés elvetése és teljes kompromisszum-képtelenség jellemzi őket. Ezen felől kulturálisan alföldiek és reformátusok. Ők azok, akiknek Ruzsa Sándor hős. Tokfalvi szavaival:

"Kuruc" tehát az, akit nem a gazdasági és kulturális elmaradottság, hanem a jogok, konkrétan a privilégiumok sérelme hajt ellenállásra, ezért az ellenállás formája nem a gazdasági és kulturális építkezés, hanem a "jogvédelem" és a szimbolikus-sérelmi politizálás. (A szimbólumokhoz: a II. József halálán ujjongó nemességnek semmi baja nem volt az akkulturációval és a szuverenitás hiányával Mária Terézia alatt, amíg József el nem vitte a koronát.) Mindez békeidőben. Egyébként pedig a kurucból időről időre kitör a szabadságvágy, militáns kisebbségek által, rossz helyzetfelmérés alapján elindított, elszigetelt, esélytelen, sikertelen és súlyos áldozatokkal járó felkelések, minden épeszű határon túl folytatott fegyveres harc formájában. Ilyenekről emlékezünk meg négy mai nemzeti ünnepünk közül kettőn.

A labancok ezzel szemben pozitív figurák. Racionálisan gondolkodnak, keresik a békés építkezés lehetőségét és bizony kompromisszumra hajlanak. Tipikusan dunántúli és katolikus kultúra gyermekei. No, nekik Ruzsa Sándor csak egy útonálló. És gyakran a kurucok definiálják őket, nem ritkán mint árulót.

"Labanc" az, aki semmivel sem rosszabb magyar, de kezelni tudja a dacreakcióját, mert vannak fontosabb értékek. Tisztában van azzal, hogy ki az erősebb, és igyekszik a lehető legjobb megállapodásra jutni vele, ahelyett, hogy forradalmat csinálna vagy háborúzna ellene. És ennek eredményeként / ennek érdekében a tartós gazdasági és kulturális építkezésre fordítja energiáit. A magyar történelem nagy labanc eseményeinek évfordulója nem ünnep.

A labanc mindig éppen az, ami/aki az aktuális kurucnak nem tetszik.

A rövid szemelvényekből is látszik, hogy érdekes gondolatról van szó. De többről is van szó, mint érdekességről. (Az érdekes ugyanis egy érdekes szó. Az érdekesség ugye lehetne akár valami furcsa nonszensz is, de itt lényegesen többről van szó.) Az írás kicsit rávilágít egy valós feszültségre: értelem és érzelem, valós (vagy vélt) sérelmek és a racionális önérdek konfliktusára. Mégha teljes mértékben nem is fogadjuk el Tokfalvi képét, akkor is van ereje az érveknek. Ráadásul az írás egy okos eretnekség: szembemegy a hagyományos kuruc képpel – és mindezt érvekkel teszi. Egyszóval legalább egy sor hasznos és érdekes kérdőjelet felrajzol az írás, elgondolkodtat és szórakoztat.

Persze, nem áll minden kritikán felül az írás. Kevésbé lényeges, de meg kell említeni a tabló elnagyoltságát. Ez valahol várható is, blogbejegyzésben nehéz egy ország eszmetörténetét összefoglalni. De néhol az elnagyoltság még így is zavaró.

Ilyen például a kurucok református jellemzése. Miben és miért különböznek a magyar reformátusok a kontinentális reformátusoktól? Hollandia és Svájc, a két kontinentális (jelentős részben) református ország kifejezetten sikeres, kompromisszumkész és racionális lett. Gyakorlatilag Tokfalvi összes erényét felvonultatják. A kálvinizmushoz nagyon közel álló puritán Anglia vagy a korai Egyesült Államok szintén sikertörténet. Akkor a kurucok nem is reformátusok? Vagy másként mint bárhol máshol? Mindez nem világos.

A józan kompromisszumok tárgyalása szintén példa az elnagyolásra. Utólag nagyon világos, hogy mikor mi a józan kompromisszum. Az adott történelmi helyzetben ez talán nem volt mindig ennyire egyértelmű. És lehet, hogy egyszerű döntési hibába magyarázunk bele mindenféle trendet.

A fő kritikai észrevétel azonban a kuruc labanc hierarchiának szól. Tokfalvi szerint a kurucok rosszak míg a labancok jók. Szerintem meg nincsenek labancok kurucok nélkül. Nem azért, mert a kuruc definiálná a labancot. Hanem azért, mert mind elvi, mind gyakorlati szinten szükségesek az önfejű és kompromisszumképtelen kurucok a labanc kompromisszumhoz. A klasszikus példával: Károlyi Sándor nem köthetett volna békét Rákóczi Ferenc nélkül. És akkor talán Kollonich tényleg koldussá (és katolikussá) tett volna minket.

A kuruc-labanc komplementaritást talán érdemes egy kicsit bővebben is kifejteni. Egyfelől, egy kis kompromisszumképtelenség katalizátorként működhet a politikai életben. Az amerikai protestáns fundamentalista (ottani szóhasználattal evangelikus) keresztények például ilyen kompromisszumképtelen csapat volt. De nélkülük nem ment volna a rabszolgatartás felszámolása, a női szavazójog kivívása, a 30-as évek eugenetikai divatjának az elutasítása vagy éppen a fekete polgárjogi mozgalom. (Cserébe tagadták, tagadják az evolúciót és majomperben vesznek részt. De a mérleg így is pozitív…) Talán Európa és Magyarország is jobban nézett volna ki az elmúlt száz évben egy kicsit több életet tisztelő evangelikussal felszerelve?

Másodszor, a helyes értékekhez – mint mondjuk a szabadság – köthető kompromisszumképtelenség önmagában is érték. Ugyanis ezekkel lehet azonosulni, ezekért lehet lelkesedni – talán jobban is, mint a józan kompromisszumokért. Ez könnyíti meg, hogy az együtt lakókból ország és nemzet legyen. A nemrég elhunyt kiváló Huntington professzor dokumentálta például, hogyan is alakult, illetve alakították az amerikai nemzeti identitást ilyen értékek menték. Egy ilyen pozitív önképre itthon is nagy szükség lenne – és talán még nagyobb is lesz a jövőben. Egy bevándorló nem tudja megváltoztatni a bőrszínét, de el tud fogadni értékeket, tud lelkesen azonosulni. Ha hagyják. Ezekben az értékekben meg van egy kis kurucság – egy sor szabadságharcos ünnepünk bizony kuruc ünnep.

Nagyjából a fentiek miatt nem tudom elfogadni a rossz kuruc, jó labanc képet. Kell ilyen is és olyan is. Van, amikor több labancra és kevesebb kurucra van szükség. Van, amikor fordítva. Tokfalvi szerint is jól jött az egyensúly például a Horthy-rendszerben:

A Horthy-rendszer látványos gazdasági és - amíg Hitler karjaiba nem ájult - politikai sikerének egyik titka valószínűleg a kuruc és a labanc hagyomány fúziója.

Valahol erről van szó. Van valami a kuruc és labanc hagyományról szóló fejtegetésben. De a következtetés miszerint az egyik rossz és a másik jó helytelen. A „kuruc rossz, labanc jó” gondolat ugyanazért helytelen mint az ötvenes évekbeli inverze. Ugyanis nem az a jó kérdés, hogy melyik jó, melyik rossz. Az igazán érdekes kérdés, az, hogyan tudunk ezekkel a hagyományokkal élni? Hogyan tudjuk őket használni a modern kori kihívásokra adandó válasznál?

És nem mindig egyféle válasz kell...

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Boldog Karácsonyt!

Avagy kívánjunk Kellemes Ünnepeket? Inkább ne.

A Boldog Karácsony jobb egyszerűen azért, mert a magyarok többsége karácsonyozik. Tudjuk, fa, ajándékok és bejgli. Meg szaloncukor. Esetleg van vallásos része is az ünnepnek. Nem feltétlenül persze: a szeretett ünnepe például masszívan világi ötlet. És persze ott a pogány fa is. (És most ne beszéljünk a téli napfordulóról…) Egyszóval, van egy elég sokszínű alapon álló ünnep, amit itt ebben az országban, és az európai kultúrkörben pontosan értünk. Tudjuk, mit ünnepelünk – és talán nem is kellene úgy tenni, mintha nem tudnánk.

A szokásos ellenérv persze az, hogy nem mindenki ünnepli a Karácsonyt. Ezért aztán kívánjunk valami nagyon általánosat, valami se hús se hal kellemes ünnepeket. Nehogy bárkinek megsértsük az érzékenységét.

Valahol értem az ellenérvet, de nem nagyon tudom elfogadni. Egyfelől, aki igazán meg akar sértődni, az meg tud sértődni már a Karácsony megünneplésén is – meg a köztereken álló karácsonyfákon is. Ez a túlérzékenység talán a pszichológia és a pszichiátria eredményeivel kezelhető – de politikailag korrekt engedményekkel nem. München balra. A Kellemes Ünnepeket logikus következménye a köztereken álló karácsonyfák eltüntetése, esetleg a munkaszüneti napok drasztikus átrendezése december végén. Még még egy sor nonszensz. Talán nem kell ennek engedni…

Másfelől, nem olyan nagy ez a sérelem. Személyesen soha nem tudtam haragudni, sőt igazából örültem a boldog ilyen-olyan ünnepet kívánó embereknek. Akkor is, ha az az ünnep nem jelent sokat. A Boldog Hálaadás kívánság például nem az amerikai imperializmus terjesztéséről szól – kár is lenne ilyeneket belelátni. Nem rossz szándékról van szó, legfeljebb egy kis túlzott lelkesedésről. Ami nem baj. Hasonlóan nem gondolom, hogy egy Boldog Karácsony itt Magyarországon idegesítő legyen bárkinek. Sőt.

Természetesen, ha ismerjük barátaink vagy ismerőseink ünneplési szokásait, és ők nem ünneplik a Karácsonyt, akkor lehetünk, sőt legyünk figyelmesek – és kívánjunk megfelelő ünnepet, ha van ilyen. Jól fog esni, mint ahogy jól esik nekünk is a hindu barátaink Boldog Karácsony kívánsága. De semmiképpen se kívánjunk „Kellemes Ünnepeket!” - az csak a tudatlanság és nemtörődömség jele. Meg a politikai korrektségé. Egyik sem túl jó.

Szóval kedves olvasók: Boldog Karácsonyt!

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Annak kell Mohács, aki mondja

Elegem van a magyar úgynevezett írástudók és megmondóemberek Mohács manírjaiból. Kialakult egy verseny, hogy ki tudja alpáribb módon leszólni az országot – imitálva, de meg nem értve Ady kritikáját.

Ez teljes iránytévesztés. Az ország drámaian más helyzetben van mint Ady idején – és messze nem ugyanarra van szükség.

Ady Magyarországa el volt szállva önmagától. Volt oka büszkének lenne, de ennél lényegesen több önbizalmat sikerült begyűjteni. Sajnos. Mi sem jellemzőbb, mintsem hogy sikerült a nemzetközi közvéleményt rokonszenvét elveszteni 1848 és 1920 között. Ehhez kellettünk mi is – és a túlzott önbizalom.

Ady ilyen körülmények között kritizált. Nem állt be kórusban fokozni ez a túlfűtött önbizalmat. Mert a korszellem ellen írni. És volt igazsága.

Most Magyarországnak sok problémája van, de a túlzott önbizalom és büszkeség nem tartozik ezek közé. Nem tudunk büszkék lenni még arra sem, amire jogosan büszkék lehetnénk. Ennek az önbizalomhiánynak a megnyilvánulása a kritikát azonnal árulásként értelmező gondolkodás vagy éppen a sohasemvolt volt múlt kvázi fantasy szerű magasztalása is...

Nem olyan nagy rejtély, hogy miért is változtunk meg. Ady óta elszenvedtünk egy új Mohácsot. Sőt. A Trianon-Holokauszt-Kommunizmus hármasa minden bizonnyal rosszabb is mint Mohács. Érthető az önkritika, érthető a szerénység.

De ennél sajnos továbbmentünk. A mai magyar közírás visszatérő témája, hogy mindenki jobb nálunk, mindenhol máshol szebb a fű és a magyarok mindenkinél rosszabbak. Szóval, egy kicsit túllőttünk a célon: A túlzott önbizalomtól sikerült eljutni a túlzott önbizalomhiányig.

És ez sem jobb.

Verseny van, hogy ki tud rosszabbat mondani az országról. Legfeljebb abban van különbség, hogy ki melyik politikai oldalra próbálja kenni a felelősséget. Ez egyszerű és nem kíván sem bátorságot, sem különösebb intellektust.

Az ország viszont kívánna mind intellektust, mind bátorságot. Értelem kellene az árnyalt gondolkodáshoz és az építő – nem megalázó és megsemmisítő - kritikához. És bátorság kellene az „szerencsétlen vagyunk nincs mit tenni” klisékből való kilépéshez.

Meglesz?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Mire jó a szegények iskolája?

Lehet egyáltalán jó a szegénység?

Nos, igen. Jó lehet, ha valaki tanul belőle: kemény munkát, elhatározottságot, tartalmas és előrevivő elégedetlenséget. Mondjuk jó volt Andrew Carnegie-nek.

Persze nem jó mindig mindenkinek. És nem azért jó, mert olyan nagyon jó vagy léleknemesítő lenne önmagában rossz helyen lakni vagy olcsó ételeket enni (vagy éppen nem enni). Mert rosszul élni önmagában csak rossz. Nincs benne sok nemesség bármit is mondanak a már kiöregedett hatvanas évekbeli hippi kollégák a kommunából. De a szegénység nemcsak valaminek a hiánya, hanem iskola is. Persze nem úgy ahogy Márai írta: Nem a szegénységre kell felkészülni, hanem a szegénység készíthet fel a kihívásokra.

A szegénység lehet olyan, mint az edzés. Fárasztó, önmagában nem éppen kellemes – de hasznos hosszú távú hatásokkal jár. Motivációt és célt adhat. Buddenbrok ház? A tipikus szegénykarriert bemutató New Yorker felvetése szerint is létezik a szegénységnek egy jó oldala:

The rags-to-riches story—that staple of American biography—has over the years been given two very different interpretations. The nineteenth-century version stressed the value of compensating for disadvantage. If you wanted to end up on top, the thinking went, it was better to start at the bottom, because it was there that you learned the discipline and motivation essential for success. “New York merchants preferred to hire country boys, on the theory that they worked harder, and were more resolute, obedient, and cheerful than native New Yorkers,” Irvin G. Wyllie wrote in his 1954 study “The Self-Made Man in America.” Andrew Carnegie, whose personal history was the defining self-made-man narrative of the nineteenth century, insisted that there was an advantage to being “cradled, nursed and reared in the stimulating school of poverty.” According to Carnegie, “It is not from the sons of the millionaire or the noble that the world receives its teachers, its martyrs, its inventors, its statesmen, its poets, or even its men of affairs. It is from the cottage of the poor that all these spring.”

Today, that interpretation has been reversed. Success is seen as a matter of capitalizing on socioeconomic advantage, not compensating for disadvantage. The mechanisms of social mobility—scholarships, affirmative action, housing vouchers, Head Start—all involve attempts to convert the poor from chronic outsiders to insiders, to rescue them from what is assumed to be a hopeless state. Nowadays, we don’t learn from poverty, we escape from poverty...

Ez a gondolat, mármint a szegénység pozitív szerepe egy árnyalatnyival gyengébb a magyar kultúrkörben mint mondjuk az amerikaiban. De megvan. Megvan a magyar népmesék szegénylegényeiben (akik gyakran halmozottan hátrányos helyzetű legkisebb fiúk is): Ők a szegénységből a maguk eszével és leleményességével törnek ki. Nem kis részben pontosan a szegénység által motiválva. Hasonlóan mint ahogy az amerikai rongyosból-milliomos történetek szereplői.

A szegénység sok tekintetben hátrány – de a tényleg tehetséges emberek gyakran a hátrányból kovácsolnak előnyt. Ahogy Démoszthenész beszédhibáját a szónoklás tanulmányozására és beszéde jobbítására használta, úgy lehet más hátrányt is előnnyé varázsolni. A New Yorker cikkben idézett Sidney Weinberg is módszeresen előnyt kovácsolt a kivülállóságából és szegénységéből:

But Weinberg wasn’t Yale. He was P.S. 13. Nor did he try to pretend that he was an insider. He did the opposite. “You’ll have to make that plainer,” he would say. “I’m just a dumb, uneducated kid from Brooklyn.” He bought a modest house in Scarsdale in the nineteen-twenties, and lived there the rest of his life. He took the subway. He may have worked closely with the White House, but this was the Roosevelt White House, in the nineteen-thirties, at a time when none of the Old Guard on Wall Street were New Dealers. Weinberg would talk about his public school as if it were Princeton, and as a joke he would buy up Phi Beta Kappa keys from pawnshops and hand them out to visitors like party favors. His savvy was such that Roosevelt wanted to make him Ambassador to the Soviet Union, and his grasp of the intricacies of Wall Street was so shrewd that his phone never stopped ringing. But as often as he could he reminded his peers that he was from the other side of the tracks.
...
Why did that strategy work? This is the great mystery of Weinberg’s career, and it’s hard to escape the conclusion that Carnegie was on to something: there are times when being an outsider is precisely what makes you a good insider.

Ez a szegénység jó oldala.

És ezért nem szimpatikus nekem a szegényekben szánni való – de alapvetően könnyen lenézhető és lekezelhető – áldozatot látó modern mentalitás. Mintha a szegénység valami örök állapot lenne. Mert nem az.

Van abban valami, amit Andrew Carnegie mondott. Gyakran - ha nem is mindig - szegényekből lesznek a vezetők, a tanítók és a példaképek. Illyés Gyula sem lenne Illyés Gyula A puszták népe nélkül.

Vannak még példák. Ismerjük őket? Vagy szánjuk és lenézzük a szegényeket?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Vita a családtámogatásokról

Milyen a jó a családtámogatás?

A kérdésről jogos lenne egy rendes közpolitikai vita. Nem a félművelt wannabe társadalommérnökök szokásos megaszondása, hanem igazi tartalmas vita. Tokfalvi írt egy bejegyzést a családpolitikáról – amelynek fő következtetésével nagyon nem értek egyet. Máshogy látjuk a prioritásokat és a leghasznosabb lépéseket. Mégis értelmes és normális vitát folytattunk. Ezt szeretném most ajánlani. Az eredeti bejegyzés következő részéről beszéltünk:

Az OECD - nem mellesleg: erre szakosodott magyar közgazdászok számokkal bőven igazolt leleteit fölhasználva - javaslatot tett a gyermekgondozási idő lerövidítésére, azzal az indokkal, hogy a kismamák nehezen jutnak vissza a munkaerőpiacra, tovább rontva a foglalkoztatottsági helyzetet (bizonyított tény) + a túl hosszú ideig folyósított gyes/gyed viszont túlságosan megterheli a költségvetést (bizonyított, most éppen akut tény). Az viszont nincs bizonyítva, hogy abból több gyerek lesz, ha az anya egy-egy gyerekkel tovább marad otthon. Javasolta továbbá az OECD, hogy a harmadik gyerek után járó adókedvezményt inkább - nem, nem népsanyargatásra, holmi oktatásra vagy beruházócsalogatásra stb., hanem a családtámogatásra fordítsák. (Az sincs bizonyítva, hogy ettől az adókedvezménytől lett több - vagy egyáltalán, több lett - a harmadik gyerek.)

Az érvek és ellenérvek (az elgépelések javításával):

(Tory)

Tokfalvi,
Nagyon nincs igazad.
1) A tönk szélére jutásban nem nagyon volt szerepe a családtámogatásnak, a nyugdíj, közbeszerzések, oda vissza ÁFA - mind-mind jelentősebb.
2) Be van bizonyítva, hogy a családtámogatás hatásos, csak ezeket az érveket Te nem olvasod el. Persze nem vagy egyedül, sokan nem olvassák el véleményformálóink közül. Akadémiai publikációk közül ajánlom Laroque Salanie cikkét - a családtámogatás hat a gyermekvállalásra, elsősorban az iskolázottaknál. Magyarországon Spéder Zsolt mutatta ki (vkivel együtt) a Bokros csomag negatív hatását az egyetemet végzett nők gyermekvállalási döntéseire. Ezeket miért hallgatjuk agyon?
3) A családtámogatás nem csak aktivitási, hanem demográfiai kérdés. Európában a legjobb szabályozás a francia, egyensúlyban levő demográfiai mérleggel - és három éves gyes/gyed-del. Talán nem a három év a fő probléma?
4) Persze a legjobb lenne, ha az újraelosztás egészét csökkentenénk. Ebben egyetértünk - de a borzasztó pazarlás közben a kismamákon, meg a következő generáción spórolni egyszerre bűnös és ostoba.

(Tory)

Még érdemes elolvasni a Népszabadság cikkét Spéder Zsolttal és Gál Robival, írtam is róla egy recenziót.

http://tory.hu/2008/11/demogrfusok-napisajtban.html

(Tokfalvi)

Tory
Nem akarok lantolni, előbb elolvasom a Laroque-Salanaie-t. Így átlósan: a 18 ezrelékes születési arányszámot én nem nevezném csodának, a magyar várható életkor mellett messze nem volna elég, és a feltételek különbségeit most nem elemzem, csak annyit hogy egy sokkal nagyobb GDP-jű ország a költségvetése 15%-át fordítja erre a célr, tehát ahhoz, hogy Magyarországon valóban "csoda" legyen - amit akár hiszed, akár nem én is szeretnék -, lehetetlen summák kellenének. Abban igazad van, hogy a tönkben ez messze nem a legfontosabb tényező, főleg nem közvetlen hatásában, mint egyszerű ktsgv. kiadás.

Arról nem beszélve, hogy S. G. érvelésében nyoma nem volt a te gondolatmenetednek, egyszerű reflexmozdulat volt, ahogy a kormány reagálása is.

(Tokfalvi)

Kedves Tory,
a Laroque-Salanié-tanulmány tanulságait több okból nem lehet magyar viszonyokra applikálni.

1. Eleve hiányérzetet szül, hogy a szerzők a rengeteg változó között nem veszik figyelembe a vallást. (Tudomásom szerint nincs is róla statisztika.) Azt ugyan írják, hogy a (muszlim) bevándorlóknál mások a szokások, és (más okból) az első generációs anyákat nem veszik be a vizsgálatba, de azt már nem említik, hogy a szülőképes kori muszlim nők túlnyomó többsége második, sőt most már harmadik generációs, és ez az ösztönzőktől függetlenül egyre nagyobb mértékben nyomja fel a teljes termékenységi mutatót.
2. Maguk is írják, hogy az ösztönzők valamivel jobban csökkentik a foglalkoztatottságot (ami Magyarországon eleve katasztrofális), mint amennyivel növelik a termékenységet.
3. Maguk is írják, hogy a közvetlen juttatások növelésének még a lényegesen gazdagabb Franciaországban is vannak ésszerű határai, amit az ottani (európai viszonylatban is elég szocialisztikus) gazdaság nem bírna el. Hát még a termékenység és jólét szempontjából is alacsonyabb szintről induló Magyarországon.
4. Egész pontosan azt mondják, hogy az ösztönzők az első és harmadik gyerek vállalására hatnak, a másodikra nem. Nálunk viszont egyelőre - a társadalmi középen - a második gyerek általános vállalása lenne a reális cél.
5. A felsőfokú nőknél tapasztalható, valamivel nagyobb "félrugalmasság" éppen ezért talán azzal is magyarázható, hogy az iskolázatlanok között eleve több az olyan, aki nem állna meg két gyereknél.
6. A franciáknál szigorúan előírják az ugyanolyan munkakörbe való visszatérést, ez nálunk különböző okokból nem kivitelezhető. (Nem tartom magamat túlzottan baloldalinak, de szerintem még mindig jobb, ha a munkavállalók érdekvédelmét elsősorban a szakszervezeti monstrumok végzik, mint Franciaországban, mint ha a szakszervezeti monstrumként viselkedő állam, mint nálunk.)
7. Az iskolázott nőknél azért ne feledkezzünk meg két körülményről: Franciaországban sokkal nagyobb az esélye, hogy a férj vagy élettárs egyedül is keres annyit, amennyi elég a középosztálybeli életminőség fenntartásához + tudtommal nem számít fennhéjázó burzsujságnak a háztartási alkalmazott vagy állandó gyerekvigyázó megfizetése.
Azt hiszem, a konzisorozat "Család"-posztjához írok egy kiegészítést erről a témáról (család és középosztály).

(Tokfalvi)

Helyesbítek: a vallásról tudomásom szerint nincs hivatalos statisztika. Informálisat láttam, 8% muszlim a reális.

(Tory)

Kedves Tokfalvi,

Nos, valahogy így nézne ki egy értelmes vita. Én most nem mennék bele a technikai részletekbe, mert van egy alapvető félreértés (és ebből adódó, minden bizonnyal akaratlan csúsztatás).

Az L-S tanulmányt nem azért hoztam fel, hogy erre alapozzunk magyar közpolitikát. (Ezért is nem tartom relevánsnak felsorolni az összes magyar-francia különbséget.) Hanem ezzel akartam érzékeltetni, hogy a vita messze nem annyira egyértelmű mint ahogy a bejegyzésed sugallja. Nagyon komoly érvek vannak a demográfiai célú családtámogatások mellett.

És a minimális elvárásom a helyi wannabe társadalommérnökökkel szemben, hogy L-S szintű magyar adatokon alapuló tanulmányokat írjanak MIELŐTT felforgatják kétmillió magyar család életét. Azaz, hadd vitatkozzunk komoly tanulmányokról, regressziókról meg modelspecifikációkról, mielőtt szétverünk egy rendszert. Ez túlzott elvárás lenne?

(Tokfalvi)

Kedves Tory,

én mégis azt mondom, hogy mielőtt ráténykednénk a magyar valóságra a matekkal, végezzük el (pl.) a francia összehasonlítást. Egyáltalán, a kvalitatív és fogalmi tisztázást. Ami ugyanis az alapokat illeti,
1. sehogy se tudok megbékélni azzal, hogy az eszményi ősállapotnak általánosan az 1985-ös csomaggal létrejött állapotot tartják, ami a) nemzetgazdaságilag már az akkori irracionális viszonyokhoz képest is irracionális volt, b) demográfiailag - igyekszem pontosan fogalmazni - messze nem érte el a kívánatos hatást. (http://konzlib.blog.hirszerzo.hu/?todo=entry&vid=8526) 2. a család- és népesedéspolitikai gondolkodást az ún. "hagyományos családmodell" fogalma határozza meg pro is, kontra is, és ez szerintem téves fogalom. Erről mindjárt írok egy külön posztot.

A vitát érdemes az eredeti bejegyzésnél folytatni.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása