Optimális infláció - a gazdasági válság után
A jelenlegi gazdasági visszaesés egyik lehetséges áldozata a nagyon alacsony inflációs cél lehet. Elképzelhető, hogy a jövőben magasabb inflációt tartunk kívánatosnak mint eddig?
Szerintem lehetséges.
Az infláció a konzervatív jegybankárok nagy ellensége. Ellenség mert tudjuk, hogy milyen költségekkel jár a magas infláció. De igazából amolyan szükséges rossz. Szükséges, mert ha nincs infláció vagy éppen csökkennek az árak, akkor a monetáris politika lehetőségei meglehetősen korlátozottak. Az igazán érdekes kérdés az, hogy mekkora inflációt is akarunk. És meglehet, hogy érdemes lenne magasabb inflációt akarni, mint amit sokan gondoltak az elmúlt néhány évben.
A hiperinfláció elleni érvek világosak és komoly szakmai konszenzus van mögöttük. A gazdasági tranzakciókat (gondoljunk csak a hosszútávú szerződésekre) nagyban megnehezíti a túlzottan magas és változékony infláció. Sok családban élnek a történetek 1945-46 teléről, ahogy a nagypapák fizetésével azonnal rohannak a nagymamák a piacra az "értékálló" tojásért. Ugye nem azok a körülmények ezek, ahol komolyan lehetne tervezni?
Hasonlóan komoly érvek szólnak a kétszámjegyű 15-40 százaléknál magasabb infláció ellen is. Ilyenkor lehet, hogy nem kell a piacra rohanni tojásért - de a tranzakciós költségek nem elhanyagolhatóak. Az átlagemberek is kénytelen komoly időt és energiát fektetni az alapvető pénzügyeik kezelésébe. Ez bizony költséges. Személyes tapasztalatai alapján tudja minden magyar banki ügyfél a kilencvenes évek elejéről. Társadalmi szinten meg az költséges, hogy okos értelmes emberek túlzottan nagy számban mindenféle pénzügyi szolgáltatásokra (azaz járadékvadászatra) specializálódnának - és nem lesz elég mérnök vagy rákkutató. Végül, de nem utolsósorban, az ilyen magas infláció komolyan zavarja az árak piactisztító szerepét: Nehéz eldönteni, hogy az árak azért emelkednek, mert mindennek megy fel az ára, vagy éppen azért, mert az adott termelő mondjuk nem hatékonyan dolgozik.
Az árak csökkenése, a defláció, is rossz - és ebben is konszenzus van. A fő negatívum abból adódik, hogy a kamat alulról korlátos: Nem lehet negatív kamatot fizetni. Így aztán defláció mellett automatikusan pozitív a reálkamat - ami meg nem biztosan segít mondjuk gazdasági visszaesés idején. (Konkrétan drámaian súlyossá teheti.)
Világos tehát, hogy mind a túl magas, mind a túl alacsony infláció rossz. Ami nem ilyen egyértelmű, hogy mekkora is az optimális inflációs. A teljes árstabilitás (0 százalékos infláció) és 15-40 százalék közti magas infláció között jókora sáv van.
A legtöbb jegybank két és három százalék körüli (explicit vagy implicit) inflációs célt határozott meg - mert az jó kompromisszumnak tűnt. Egyfelől, ezt elégségesnek gondolták a pozitív reálkamat probléma megkerülésére. Két-három százalékos infláció mellett ugye lehet két-három százalékos negatív reálkamatot gyártani. Másfelől, ez elég közel van az árstabilitáshoz, hogy az infláció negatív hatásait mérsékelje.
Fontos megjegyezni, hogy nincsenek egyértelmű közgazdasági bizonyítékok a nagyon alacsony infláció mellett. Amerikai kutatások szerint a reálgazdasági hatása bármilyen egyszámjegyű inflációnak nagyon kicsi. Összehasonlító tanulmányok is bajban lennének, ha mondjuk a 15-40 százalékosnál alacsonyabb infláció negatív hatásait kellene bemutatni.
Ugyanakkor az elmúlt visszaesésé világossá tette, hogy a nulla kamatkorlát igenis komoly korlát. Például az Egyesült Államok kvantitatív enyhítése, azaz az aktív kamatbefolyásolás a hosszú távú kamatok terén jegybanki értékpapír-vásárlással, pontosan azért lett szükséges, mert a nullára levitt rövidtávú kamatláb messze nem volt elég: A gazdaságnak most éppen erősen negatív reálkamatra lenne szüksége.
A világgazdasági válság tehát felerősítette a magasabb infláció melletti érvet: Kell valamekkora infláció, hogy kellően alacsony reálkamatot lehessen kínálni visszaesés idején. Elképzelhető, hogy az ideális infláció nem két-három, hanem éppen öt-nyolc százalék. (Arról nem is beszélve, hogy magasabb infláció mellett a most olyan sok gondot okozó eszközpiaci buborékokat is gyorsan lehet kezelni a nominális árak összeomlása nélkül.)
Magyarország esetében még egy érv szól a kicsit magasabb inflációs cél mellett: Az országban komoly megoldatlan strukturális kérdések vannak, amelyeket egyszerűbb magasabb infláció mellett kezelni. Például, nem hatékony támogatások reálértékét gyorsabban lehet csökkenteni magasabb infláció mellett. Hasonlóan gyorsabban lehet korrigálni a meggondolatlan költségvetési politika reálhatásait.
Egyszóval, vannak érvek amellett, hogy átgondoljuk mekkora is az optimális infláció. A jelenlegi gazdasági válság komoly érveket ad a kicsit magasabb infláció mellett. Hogy elég erőseket, azt majd meglátjuk.
[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása
Szerintem lehetséges.
Az infláció a konzervatív jegybankárok nagy ellensége. Ellenség mert tudjuk, hogy milyen költségekkel jár a magas infláció. De igazából amolyan szükséges rossz. Szükséges, mert ha nincs infláció vagy éppen csökkennek az árak, akkor a monetáris politika lehetőségei meglehetősen korlátozottak. Az igazán érdekes kérdés az, hogy mekkora inflációt is akarunk. És meglehet, hogy érdemes lenne magasabb inflációt akarni, mint amit sokan gondoltak az elmúlt néhány évben.
A hiperinfláció elleni érvek világosak és komoly szakmai konszenzus van mögöttük. A gazdasági tranzakciókat (gondoljunk csak a hosszútávú szerződésekre) nagyban megnehezíti a túlzottan magas és változékony infláció. Sok családban élnek a történetek 1945-46 teléről, ahogy a nagypapák fizetésével azonnal rohannak a nagymamák a piacra az "értékálló" tojásért. Ugye nem azok a körülmények ezek, ahol komolyan lehetne tervezni?
Hasonlóan komoly érvek szólnak a kétszámjegyű 15-40 százaléknál magasabb infláció ellen is. Ilyenkor lehet, hogy nem kell a piacra rohanni tojásért - de a tranzakciós költségek nem elhanyagolhatóak. Az átlagemberek is kénytelen komoly időt és energiát fektetni az alapvető pénzügyeik kezelésébe. Ez bizony költséges. Személyes tapasztalatai alapján tudja minden magyar banki ügyfél a kilencvenes évek elejéről. Társadalmi szinten meg az költséges, hogy okos értelmes emberek túlzottan nagy számban mindenféle pénzügyi szolgáltatásokra (azaz járadékvadászatra) specializálódnának - és nem lesz elég mérnök vagy rákkutató. Végül, de nem utolsósorban, az ilyen magas infláció komolyan zavarja az árak piactisztító szerepét: Nehéz eldönteni, hogy az árak azért emelkednek, mert mindennek megy fel az ára, vagy éppen azért, mert az adott termelő mondjuk nem hatékonyan dolgozik.
Az árak csökkenése, a defláció, is rossz - és ebben is konszenzus van. A fő negatívum abból adódik, hogy a kamat alulról korlátos: Nem lehet negatív kamatot fizetni. Így aztán defláció mellett automatikusan pozitív a reálkamat - ami meg nem biztosan segít mondjuk gazdasági visszaesés idején. (Konkrétan drámaian súlyossá teheti.)
Világos tehát, hogy mind a túl magas, mind a túl alacsony infláció rossz. Ami nem ilyen egyértelmű, hogy mekkora is az optimális inflációs. A teljes árstabilitás (0 százalékos infláció) és 15-40 százalék közti magas infláció között jókora sáv van.
A legtöbb jegybank két és három százalék körüli (explicit vagy implicit) inflációs célt határozott meg - mert az jó kompromisszumnak tűnt. Egyfelől, ezt elégségesnek gondolták a pozitív reálkamat probléma megkerülésére. Két-három százalékos infláció mellett ugye lehet két-három százalékos negatív reálkamatot gyártani. Másfelől, ez elég közel van az árstabilitáshoz, hogy az infláció negatív hatásait mérsékelje.
Fontos megjegyezni, hogy nincsenek egyértelmű közgazdasági bizonyítékok a nagyon alacsony infláció mellett. Amerikai kutatások szerint a reálgazdasági hatása bármilyen egyszámjegyű inflációnak nagyon kicsi. Összehasonlító tanulmányok is bajban lennének, ha mondjuk a 15-40 százalékosnál alacsonyabb infláció negatív hatásait kellene bemutatni.
Ugyanakkor az elmúlt visszaesésé világossá tette, hogy a nulla kamatkorlát igenis komoly korlát. Például az Egyesült Államok kvantitatív enyhítése, azaz az aktív kamatbefolyásolás a hosszú távú kamatok terén jegybanki értékpapír-vásárlással, pontosan azért lett szükséges, mert a nullára levitt rövidtávú kamatláb messze nem volt elég: A gazdaságnak most éppen erősen negatív reálkamatra lenne szüksége.
A világgazdasági válság tehát felerősítette a magasabb infláció melletti érvet: Kell valamekkora infláció, hogy kellően alacsony reálkamatot lehessen kínálni visszaesés idején. Elképzelhető, hogy az ideális infláció nem két-három, hanem éppen öt-nyolc százalék. (Arról nem is beszélve, hogy magasabb infláció mellett a most olyan sok gondot okozó eszközpiaci buborékokat is gyorsan lehet kezelni a nominális árak összeomlása nélkül.)
Magyarország esetében még egy érv szól a kicsit magasabb inflációs cél mellett: Az országban komoly megoldatlan strukturális kérdések vannak, amelyeket egyszerűbb magasabb infláció mellett kezelni. Például, nem hatékony támogatások reálértékét gyorsabban lehet csökkenteni magasabb infláció mellett. Hasonlóan gyorsabban lehet korrigálni a meggondolatlan költségvetési politika reálhatásait.
Egyszóval, vannak érvek amellett, hogy átgondoljuk mekkora is az optimális infláció. A jelenlegi gazdasági válság komoly érveket ad a kicsit magasabb infláció mellett. Hogy elég erőseket, azt majd meglátjuk.
[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása
2 megjegyzés:
Kedves Tory,
Infláció önmagában nincs, az inflációt keltik (gerjesztik). Kinek az érdekében? Az infláció(keltés) a gazdaságpolitika egyik eszköze, az un. "szükséges rosszak" egyike. Egy konzervatív számára - az infláció minden pillanatnyi és látszólagos célszerűsége ellenére - az utolsó eszközök egyike. Thatcher asszony szavaival élve az infláció a "társadalmi együttélés alapjait rombolja le", jövőtlenséget, erkölcstelenséget, korrupciót és zűrzavart terjeszt. Olyan embereket és csoportokat hoz helyzetbe, akiket utána már nagyon nehéz a helyükre visszatuszkolni. Mind az olasz mind pedig a magyar politikai elit a pénz inflálásával "kezelte" a 80-as és korai 90-es évek fenntarthatatlan hatalmi szerkezetét (illetve anak deficitjét). Az olaszok végül beléptek az eurozónába, inflálásra már nincs mód, a hatalmi szerkezet kinyitása és átalakítása azonban (a kétpártrendszer összeomlása ellenére) nem sikerült, így az ország - annak rendje és módja szerint - a gyors lecsúszás pályájára helyeződött. A Berlusconi-féle kínlódás csupán a politikai folklórja ennek a csapdahelyzetnek. A Magyarországot - kis megszakításokkal - uraló szociálliberális hatalmi szerkezet folyamatosan inflál, ami rövidtávon mindig az összeomlás elkerülését eredményezi. Ugyanakkor (a) az infláció kábítószerként működik, elodázva az innovációt és valódi szerkezetváltást, (b) a csehekhez, szlovénekhez vagy éppen lengyelekhez képest teljesen lezüllesztette a társadalmat. A magyar euro úgy fog létrejönni ahogy az olasz: infláció(keltésre)többé nem lesz mód, a hatalmi szerkezet radikális átalakítására és demokratizálására kicsi az esély, a demográfia pedig magától húzza le az országot. Bongiorno Italia!
Kedves Névtelen,
Nagyon tetszik a megjegyzésed - mégha nem is értünk mindenben teljesen egyet.
Az infláció tényleg nem jó. De ebből a tényből szerintem kicsit erős következtetéseket vonsz le. Thatcher asszony például a hetvenes évek kétszámjegyű inflációját kritizálta (egyébként teljesen jogosan). Az alacsony inflációk között - és a bejegyzés erről szól - bizony lehet, hogy nem a mostani konszenzusnak megfelelő infláció a legjobb. Ez azért nem érv egy masszív inflációs spirál mellett. Én a konzervativizmust ideológiamentes és pragmatikus gondolatkörként látom - és például az inflációról is így szeretnék gondolkodni. Rosszul látom?
Nagyon jó gondolat az olasz párhuzamod: A sok felületes és lényegi hasonlóság ellenére én úgy érzem, hogy az olaszok jobb helyzetben vannak, mert erősebb kulturális alapokra építkeznek. Olyanok mint a kínaiak, le tudják nyomni magukat ostoba hibákkal, de aztán felpattannak mintha rugó húzná őket. (Egyébként a kínai növekedés az olasz csodára is hasonlít: lásd még a kulturális örökség és a gazdasági teljesítmény közti kutatásokat.) Ez a kulturális háttér nálunk magyaroknál sokkal gyengébb: Sokkal hosszabban elenged minket a történelmi rugó; azaz Bongiorno Italia még talán egy kicsit optimistának is tűnik...
A jelenlegi (ugye nem teljes tudású) elit jópár évtizedes teljesítményét nézve látom, hogy az írásom lehetne érv maszatolásra meg a problémák elinflálásra. Ez egyébként megint egy jó pont: az értelmes teljesítményre képtelen csapatnak nyilván fekszik a magasabb infláció (a la Italia). És meglehet, hogy sok inflációs elemzése mögött ez a gondolat van. Itt nem. Szerintem egy sor országban, nemcsak Magyarországon, érdemes elgondoplkodni az optimális infláció mértékén. Elképzelhető, hogy a túlzottan alacsony célok csak lassítják a növekedést és több gondot okoznak mint hasznot.
Megjegyzés küldése
Feliratkozás Megjegyzések küldése [Atom]
<< Főoldal