Madarászat

Érdemes elolvasni Papp László Tamás cikkét a hegyvidéki Turul szoborról. Nagyon tetszik, hogy az PLT - nem először - elszakad a balliberális mantrától és személyes preferenciától függetlenül, objektívan elemzi a helyzetet és ezzel együtt a baloldal nehezen vállalható kettős mércéjét is:

Ráadásul ők [mármint a turul és az árpádsáv hívei] némi joggal mondhatják: a baloldal az ő szemükben a szálkát is, önmagáéban viszont gerendát sem látja. A 168 óra nemrég hozott le kedélyes beszámolót a jelenleg is működő Dózsa György Úttörőcsapatról, melynek tagjai a KISZ KB által adományozott csapatzászló alatt gyülekeznek. Pedig az úttörőszervezet – a Hitlerjugenddel rokoníthatóan – egy totális diktatúra gyermekszervezete volt. A Filmmúzeum mint retrótévé heti rendszerességgel ad le szovjet propagandafilmeket. Azok, akik mindezeket természetesnek, elnézhetőnek veszik, üvöltve tiltakoznának, ha valaki leventecsapatot toborozna vagy náci propagandaalkotásokat sugározna. A Szoborparkban bárki megtekintheti a szocreál kolosszusokat, anélkül, hogy komcsiszimpatizánsnak állítanák be. Pedig e tárgyak is sokak érzékenységébe tipornak.

És abban is igaza van, hogy a Turul jelenlegi védői túlnyomórészt nehezen vállalhatók - és igazából ők teszik nehézzé a szobor melletti kiállást:

Kétségtelen: a turulmadarat leginkább olyan figurák védik, akik a dolgot szalonképessé tétele helyett még jobban lejáratják és kompromittálják.

De vegyük észre, a szobor mellett keltett feszültségkeltés (azaz az engedélyezés megtagadása) ad lehetőséget a szélsőségeseknek szerepelni - és nemzetünk tényleg tehetséges árokásóinak az ellentétetek további mélyítésére. PLT szavaival:

A Turul lehet egy avítt, anakronisztikus, meghaladott és naftalinszagú, de immár ártalmatlan – bizonyos polgárok szívének nosztalgikus – történelemszemlélet kifejezője. Melynek bérelt helye van a horthysta Szoborparkban. (Ahogy a szovjet emlékművek is a gulyáskommunista skanzenba valók.) De ha politikát csinálnak belőle, az mindig az ultráknak kedvez.

Korábban írtam a szoborról - és arról miért kellene mégis engedélyezni a megbékélés érdekében. Igen, engedélyezni, túllépni a balliberális buborékon.

Nincsenek illúzióim: Nem lesz megbékélés, a szobrot lerombolják. A politika baloldali főárama ismét be fogja bizonyítani - ahogy sokkal kisebb mértékben a jobboldal is megtette az árpádsávval - hogy a megbékélés és mások elfogadása nem számít. Mások sérelme nem számít. Csak a pártpolitika és a pillanatnyi előny.

Ehhez ezúton is gratulálok.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

A szovjet sztori

A tömeggyilkosság vonz egy bizonyos típusú embert. Nyomorult, szerencsétlen senkiháziak lennének ezek, akiknek szükségük van a nagy eszmére (csupa nagybetűvel), hogy fontosnak és értelmesnek érezzék magukat. Lennének. Mert alkalomadtán ezek a szerencsétlenek vagoníroznak, gázosítanak és belelövetnek a tömegbe. Kizárólag a nagy eszme nevében. Így aztán nehéz sajnálni őket.

És ebből a nem különösen vonzó embertípusból bőven túl sok van Magyarországon - is. Egy részük futballhuligán karrierjét egészíti ki a nagy eszmével – és ad már-már mitikus keretet a szombat délutáni unaloműző rongálásnak. Mások fontos pozíciókban ülnek – őket, bár nem rongálnak köztereket saját kezüleg, talán még nehezebb elviselni.

A vörös csillagos brüsszeli döntés kapcsán ipari méretű szerecsenmosdatást láthattunk kis hazánkban a nagy eszme hívei. Volt itt minden munkásmozgalomtól heinekenig. Csak egy dolog nem volt: Másodpercnyi önreflexió az ötven-százmillió halott szenvedései felett.

Az ilyen kétszínű szerecsenmosatás ellen jó gyógyszer emlékezni – és erre kiváló lehetősége a lett Szovjet sztori című dokumentumfilm:

A film nyilvánvalóvá teszi a kommunizmus bűneit. Provokatívan, bizony. Mert ez nem mosóporreklám. Ahol tízezreket lőnek főbe – és ahol mindezt „de hát jót akartunk” felkiáltással el lehet intézni - ott talán szükség is van egy kis provokációra.

A filmet az Európai Parlamentben is bemutatták, ami külön hasznos. A nyugat európai kollégák (jelentős részének) gondolkodásmódjában arroganciát keveredik a kommunizmus bűneit érintő tudatlansággal. Mutatja, hogy a nyugat-európaiak döntő többsége fel sem fogja, milyen – a szó legteljesebb értelmében – gonosz rendszer is volt a kommunizmus. Itt oktatásra van szükség. És ebben is nagy segítség lehet a film.

Ezt a szemléletet, amelyet egyébként az úgynevezett művelt nyugat európaiakkal való felületes csevegés is bármikor megerősít, példázza az Európai Bíróság vörös csillagos döntése. (Noha a döntés alapvetően és önmagában helyes. Nem jelképeket kell üldözni, hanem korrekt bűncselekményeket. A szólásszabadság fontos.)

Mélyen elítélem azt a cinizmust és nagyhatalmi gőgöt, amely az Európai Bíróság ítéletét a velejéig áthatja a kérdésben: Mert sajnos itt nem a szólásszabadságot védi a bíróság, hanem a nyugat-európai országok ítélkezési és szokásjogát. Az EB körülbelül annyit mond: Tiltsuk be azt, ami érzékeny Németországnak vagy Franciaországnak; de - Chirac után szabadon - a lettek vagy magyarok fogják csak jól be…

Sokan úgy érzik, hogy a keleti halottak nagyon nem számítanak a nagyon művelt nyugaton. Igazuk van. Hallgassunk bele csak a nagy eszméről és az eltévelyedésekről szól gondolkodásba. Mai példa kell: Szrebrenica megteszi? Ez van. Remélhetőleg megváltozik.

Nyugaton is és nálunk is.

Ebben is segíthet a film. Hajrá lettek!

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Olaj és buborék: Update

Korábban írtam (mondjuk nem egyedül) az esetleges olajárbuborékról. Az olajár azóta 145 dollár feletti szintről, 125 dollár alá csökkent. Ennek őszintén örülök. Minden jó, ha a vége jó?

Nos, nem ilyen egyszerű. A volatilis olajár nincs ingyen: komoly reálgazdasági költségekkel jár. Hatékonyabb autókat (és kevesebb SUV-t) vesznek az emberek, a cégek átalakítják a logisztikai rendszerüket, a légitársaságok meg csökkentik a járatok számát, kivonják a kerozinpusztító régebbi gépeket a forgalomból (és veszettül vásárolnak modern gépeket). Nos, ezt az alkalmazkodást többször, mondjuk egyszer 130 majd utána 90 dolláron, eljátszani igazán költséges. Mert ugye az olajár még száguldozhat fel és le egy ideig...

A kérdés: Mit tehet a gazdaságpolitika ilyen buborék és volatilitás esetén tenni?

A laissez faire elméletben szép - de mondjuk az amerikai (és esetleg az európai) ingatlanbuborék tükrében lehet, hogy egy kicsit költséges. A válaszon érdemes gondolkodni, hiánycikk ugyanis...

Persze egy előnye van a magasra csapó olajárnak: Az olajfogyasztás az egyensúlyi szint alatt stabilizálódhat, ha elég sokan a túl magas olajárra optimalizálnak - és ez kétségkívül jó környezetvédelemnek és kiváló a globális felmelegedés ellen.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Egy érdekes interjú

Érdemes elovasni Rádai Eszter interjúját Bíró Andrással a cigányság helyzetéről az Élet és Irodalomban. Valószínűleg egy sor kérdésben nem értenék egyet vele (az interjúból mondjuk a Fekete Párducos és Hamaszos hivatkozás ilyen), de mindenképpen nagyon szimpatikus az őszinteség, a problémákkal való szembenézés igénye. Egyértelműen szimpatikus a politikailag korrekt papagájkodás elvetése:

Az a véleménye, hogy ezek a fogalmak: őszinteség és politikai korrektség nem férnek össze?

Sőt, egyre inkább érzem: a romákkal kapcsolatos diskurzusban egyenesen kizárják egymást. Itt a politikai korrektség nem más, mint hipokrízis, a nyilvánvaló tények figyelmen kívül hagyása vagy gyáva elhallgatása.

Ebben teljesen egyetértünk. Talán annyit érdemes hozzátenni, hogy a politikai korrektség elvetése egy sor kérdést tisztáz.

A politikailag korrektség afféle rejtőzködő magatartás - bőven lehetnek rejtőzködő szélsőségesek politikailag korrekt köntösben. Persze általában csak durva és közönséges ostobaság és a gondolkodás hiánya van a polkórság mögött. Esetleg ravaszkodó számítás. Ami biztos: egyik sem igazán szimpatikus...

A politikailag inkorrektség ezzel szemben tiszta helyzetet teremt: világosan elválik ki az értelmesen gondolkodó és ki a masszívan szélsőséges. (Sokan elfelejtik a politikai korrektség kritikája kapcsán, hogy messze minden nem jó, ami politikailag inkorrekt...)

És még egy érdekes adalék a vallás és a hit szerepéről a egy kis roma közösség kapcsán:

Uszkán például, ebben az ukrán határ közeli faluban, ahol zömében cigányok laknak, ahol nyolc felnőtt, nyolc cigány asszony fejezte be nemrég a középiskolát, és minden roma porta kertjében csöpögtető rendszerrel termesztik az uborkát, van egy alpolgármester asszony, szintén roma, maga is felnőtt fejjel érettségizett, és most tovább akar menni egyetemre. Egyébként negyvenéves, és kétszer operálták a szívét. Megkérdeztem tőle, mi a helyzet a faluban az uzsorával. "Itt is megjelent egy pasas, hogy ajánlatot tegyen a családoknak - válaszolta -, én meg végigjártam a portákat, és azt mondtam: "Húzzátok meg a nadrágszíjat és ne vegyetek fel pénzt tőle." És hatott a figyelmeztetés, mert az uszkai családok nem adósodtak el.

Ha jól tudom, ez az a falu, ahol szinte mindenki adventista...

Erről van szó! Először én is azt kérdeztem magamtól, hogy miért ilyen különleges ez a falu. Aztán megtudtam, hogy harminc-negyven éve odakerült egy adventista lelkipásztor, majd kialakult egy roma egyházi vezetés, amely "törvénnyé" tette a tisztaságot, a szorgalmat és a becsületet.

Tényleg érdemes elolvasni az interjút. Nem azért, mert mindenben igaza van, hanem azért, mert őszinte kísérletet tesz a párbeszédre.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Maradjon a Turul

Nem kellene lerombolni a hegyvidéki Turul szobrot. Nem azért mert szép vagy jó. Hanem azért, mert szükséges a megbékéléshez.

Ismerjük a magyar történelmet: Mindenkinek megvannak a halottai és az áldozatai. Mindenkinek megvan a maga – nagyon gyakran személyes – sérelme. Nem meglepő módon ezek a sérelmek nem tűnnek el, nem nagyon halványulnak. Hiába titkoltuk, hallgattuk el negyvenegynéhány évig, itt vannak. Ugyanolyan élénken. És nem is fognak elmenni, ha nem adunk lehetőséget a kibeszélésre, a gyászra – és végül a felejtésre.

Természetesen ez nem lenne elfogadható szélsőséges jelképekkel szemben. De a Turul nem az. Aki szerint meg igen, az most kezdjen aláírást gyűjteni minden Turul szobor eltűntetéséért – Tatabányától a magyar állam hivatalos szerveiig.

Paradox módon az ellentéteket élező jelképek megjelenése csökkentheti magát az ellentétet. Segít kibeszélni a múltat, segít látványosan megjeleníteni sérelmeket, gondokat és álláspontokat. (Ahogy a provokatív melegfelvonulás például próbálja közelebb hozni a melegek ügyét a nagy többséghez. És arra sem jó válasz a nyegle betiltás vagy éppen a megfélemlítés.) Mégha ez nem is találkozik mindenki ízlésével, érdemes lehet megérteni azokat, akiknek fontos. Ahogy a megszállás vagy felszabadulás vita kapcsán írtam: „Mivel együtt kell élnünk egy alapvetően kicsi országban, érdemes lenne több empátiát tanúsítani mások szenvedése, és megélt történelme iránt.”

Fogunk-e így együtt élni? Lehetünk jelzőtlen magyarok? Honfitársak? Akik nem gyűlölik a másikat veszettül a szenvedéséért?

Nos, igen.

Akkor, ha hagyjuk, hogy mindenki megélje a saját múltját. Akkor, ha megtanuljuk elfogadni egymást ezekkel együtt. Akkor, ha nem ellenséget látunk a másikban.

Ez nagyon nehéz, emberi nagyság kell hozzá. Túl kell lépni a saját kis mikrovilágunk sérelmein és megpróbálni látni a másik hasonló sérelmeit. Megérteni és elfogadni. Ez a lépés, a politika esetében még nagyobb. Szinte heroikus kiállás kell egy politikusnál – ahol az ellentétek élezése tűnik inkább sikeresnek.

De lehetséges.

Abraham Lincoln például megtette. Őt nem lehet puhasággal, gyengeséggel – vagy éppen a konfliktustól való irtózással vádolni. A jelenlegi magyar helyzetnél ezerszer kiélezettebb helyzetben, a polgárháború közepén, a legvéresebb csata után, nem a győzelemről beszélt, nem a halott ellenséget vagy a még harcoló délieket minősítette. Sőt, nem csak az északi katonákról beszélt, hanem mindegyik harcoló félről. A célokról beszélt, a harcoló feleket is összekötő közös célokról. Talán ezért is emlékezünk a beszédre, és talán érdemes elolvasni azt:

Four score and seven years ago our fathers brought forth on this continent a new nation, conceived in Liberty, and dedicated to the proposition that all men are created equal.

Now we are engaged in a great civil war, testing whether that nation, or any nation, so conceived and so dedicated, can long endure. We are met on a great battle-field of that war. We have come to dedicate a portion of that field, as a final resting place for those who here gave their lives that that nation might live. It is altogether fitting and proper that we should do this.

But, in a larger sense, we can not dedicate—we can not consecrate—we can not hallow—this ground. The brave men, living and dead, who struggled here, have consecrated it, far above our poor power to add or detract. The world will little note, nor long remember what we say here, but it can never forget what they did here. It is for us the living, rather, to be dedicated here to the unfinished work which they who fought here have thus far so nobly advanced. It is rather for us to be here dedicated to the great task remaining before us — that from these honored dead we take increased devotion to that cause for which they gave the last full measure of devotion — that we here highly resolve that these dead shall not have died in vain — that this nation, under God, shall have a new birth of freedom — and that government of the people, by the people, for the people, shall not perish from the earth.

Itt és most a megbékélés a Turul szobor megmaradása mellett szól. A rövidlátó politikai érdek az eltűntetése mellett. Párbeszéd vagy gyűlölködés.

Melyik fog győzni?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Önveszélyes előítélet?

Az előítélet önmagában se nem rossz, se nem jó. Az előítélet a megismerés eszköze, előfeltevés, amelyet folyamatosan módosítunk újabb tapasztalataink függvényében. Persze ez nem jelenti azt, hogy az előítélet hatása semleges lenne. Ami igazán érdekes: Az előítélet bizony káros lehet az előítélet gyakorlójával szemben is. Az előítéletet alkotó ugyanis nemcsak másokról alkot véleményt, hanem az előítélete kapcsán a saját viselkedését is módosítja. Adott esetben saját maga számára káros következményekkel. Ilyenképpen káros a sokgyermekes családokkal szemben meglévő előítélet Magyarországon.

Az előítélet hatásai az előítélet alanya szempontjából meglehetősen közhelyesek. Nem is olyan régen volt bőrszín, nem vagy éppen származás szerinti megkülönböztetés. (Talán még ma is van: huncut, aki pozitív diszkriminációra gondol ilyenkor…) Ez meg nyilván rossz annak, akit negatívan, és jó annak, akit pozitívan ítélünk meg előre. Ehhez mindenki hozzáteheti saját vagy olvasás- és filmélményeit. Tudjuk, miről van szó.

Sokkal érdekesebb az előítélet hatása az előítéletet alkotó szempontjából. Természetesen vannak hasznos előítéletek: Például, fiatal lányok számára hasznos előítélet a kihalt éjszakai utcán rosszul öltözött és hangos fiatalemberek csoportját problémaforrásként azonosítani. Lehetséges, hogy a hangos srácok nem ártalmasak (lehetnek akár álruhás királyfik is) – de ha mégis ártalmasak, akkor nagy baj van. Egyszerűbb és értelmesebb kikerülni őket.

Ezek a hasznos előítéletek könnyen megmaradnak, mert folyamatosan megerősítést nyernek: Könnyű összehasonlítani az előítéletes lányt a kórházban meglátogatott előítélet-mentes kortársnőjétől. Pozitív visszacsatolás: Az előítélet megmarad az éjszakai utcán hangoskodó rosszul öltözött fiatalemberekkel szemben. (Akiket ezúton is sajnálunk a társadalom ilyetén igazságtalanságai miatt…)

De az előítélet lehet káros az előítéletet alkotó számára is. Ha mondjuk egy új alkalmazott felvételénél, nem a rátermettségét, a munkához való várható hozzájárulást, hanem egyéb tényezőket (mint például kedvenc focicsapat) veszünk figyelembe – úgy versenyhátrányba kerülünk meritokratikus versenytársainkkal szemben. Nem lesz olyan jó a termék, nem lesz olyan hatékony a munka – mert nem a legjobbat választottuk ki.

Még érdekesebb az eset, ha másokról alkotott negatív előítéleteink miatt pozitív viselkedési mintákat utasítunk el, mert azok valahogyan kapcsolódnak az előítéletünk tárgyához. Ez akkor működik, ha előítéletünk elég erős és az előítélet tárgyára tényleg jellemző az adott pozitív viselkedés. És mi még ebben a pozitív viselkedésben is szeretnénk magunkat megkülönböztetni – akár azon az áron is, hogy negatív mintát veszünk fel.

Az Egyesült Államokban ilyen az acting white: Így hívják, ahogy a feketék egy jelentős (persze nem túlnyomó) része nevezi az előítélet szerint fehérekre jellemző magatartást: úgymint a leckeírást, a tanulást, az udvariasságot és a szabályok betartását. Az előítéletekben tanulás mintegy fehérré - és ezzel elutasítandóvá - válik.

Nem kell agysebésznek lenni ahhoz, hogy belássuk: A tudás és a tanulás elvetése – indoktól függetlenül - káros a tudásintenzív társadalomban. Noha nem egyszerű az előítéletektől megszabadulni, nem véletlenül emelte fel ellene a szavát több fekete gondolkodó Bill Cosby-tól Thomas Sowell-ig. A fehérek iránti ellenérzések ilyetén megnyilvánulása elsősorban és paradox módon a feketék számára káros.

De még mielőtt lelkesen belemelegednénk az amerikaiak szapulásába: Használjuk fel az alkalmat arra, hogy az amerikaiak szemében levő szálka után észrevegyük a gerendát a saját szemünkben is.

Ugyanis Magyarországon is van ilyen önveszélyes előítélet: A mi önveszélyes előítéletünk a gyermekvállaláshoz, pontosabban a több gyermek vállalásához kapcsolódik.

Mielőtt bármilyen absztrakt fejtegetésben bocsátkoznék, hallgassunk meg egy városi legendát a szülész főorvosról. A történet szerint a nővér riasztja az orvost, hogy egy anya éppen szülni készül. Egy háromgyermekes anya. A negyediket. Mire az orvos csak annyit kérdez: Cigány vagy katolikus? A rosszallás egyértelmű. Még egy olyan – mondja igazából.

A városi legenda főorvosának reakciója jól körülírja a magyar társadalom egy jelentős részének hozzáállását. A negyedik gyermek furcsa és valahol rossz is. Az orvos reakciója az elutasítás és a jelenség nemszeretem etnikai és vallási kisebbséghez kötése. És sajnos ez tágabban is jellemző.

A magyar társadalom jelentős része komoly előítéletekkel viseltetetik a cigánysággal és a hívőkkel szemben. Lényegtelen, hogy ez jogos tapasztalaton, alaptalan általánosításon vagy éppen valamiféle propagandán nyugszik. Az is lényegtelen, hogy milyen szinteken és milyen társadalmi körökben vannak jelen az előítéletek. Ami lényeges, hogy ezek az előítéletek megvannak – és hatnak. Ki nem hallott cigányellenes megszólalásokat vagy vicceket? Ki ne tapasztalt volna kemény megszólalásokat a hívőkkel (az un. fundamentalistákkal) szemben?

Ugyan a magyar társadalom gyermekbarát és alapvetően pozitívan viszonyul a gyermekekhez – de ez nem nagyon terjed ki a negyedik gyermekre. Ott valami sokaknál megtörik, ott valami gond van. Mert bizony negyedik gyermekük Nekik van, a paranoid többesszám harmadik személynek. Akik nem Mi. És – logikai hibát ejtve – lelkesen meg is fordítjuk az állítást: Akinek több gyermeke van, az már nem is Mi. Azzal valami gond van.

Pedig nincs. Hanem a kifacsart gondolkodásmóddal van gond.

Nyilván nemcsak az előítéletekről szól ez a történet. Az egykézéstől a „kicsi vagy kocsi” dilemmáig sok minden mutatja, hogy a magyar társadalom jelentős része az anyagi előrehaladást részesíti előnyben a gyermekvállalással szemben. Alapvetően nyugat-európai anyagi-jóléti mércéink vannak – és ezt bizony nehéz teljesíteni még gyermekek nélkül is.

De az előítéletekhez kapcsolódó elutasítás is része a képnek: semmilyen anyagi mérce nem indokolná mások elutasítását – a főorvos ominózus kérdését. Sokan úgy vannak a sokgyermekes családokkal, mint a gettóban a leckéjét szorgosan körmölő fekete gyermekkel a lógós társai.

És ez bizony egy önveszélyes előítélet. Ez az előítélet az alkalmazójának árt inkább, mint bárki másnak. Vegyük észre. Észrevesszük?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Az Alkotmány nem öngyilkossági szerződés

Sokat beszélünk jogokról, nagyon jogtudatos nemzet lettünk. Minden zsebtolvaj, kertfosztogató megélhetési bűnöző és utcakővel dobáló szélsőséges ellentüntető tisztában van a jogaival (még ha mások hasonló jellegű jogai el is kerülik a figyelmüket). Persze önmagában ezzel nincs semmi gond: a jogrendszer ismerete fontos eszköze az együttélésnek.

A jogrendszerrel és az alkotmányos jogokkal való módszeres visszaélés viszont elfogadhatatlan. Főleg, ha ezek a visszaélések mások jogait és magát az alkotmányos berendezkedést veszélyeztetik.

Az amerikai politikai közgondolkodás része, hogy az írott jogot – vészhelyzetben – felül is lehet írni praktikus megfontolások alapján. Abraham Lincoln például felfüggesztette a habeas corpust a polgárháború idején. Állítólag tőle is származik a mondás „The Constitution is not a suicide pact”. Azaz az Alkotmány nem öngyilkossági szerződés.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a Magyarországon holnaptól fel kellene függeszteni a szólásszabadságot. (Bár a parlamenti többség erről biztos mást gondol…) A tüntetéseket sem kell, különösen a békés és törvényes tüntetéseket betiltani – és egészen biztosan nem kell törvénytelen hatósági erőszakhoz folyamodni. Nincs polgárháború és nyilvánvaló veszély. Egyelőre a józan, de határozott jogalkalmazás minden problémára megoldást jelentene – mégha ez nem is körvonalazódik.

A törvény és a rend hanyatlása viszont nem mehet a végtelenségig. Ez nemcsak a melegtüntetés megfélemlítésére vonatkozik, hanem a kisebb falvak rettegésben élő lakosaira is. Ugyanaz a probléma: Jogainkat ismerjük, kötelességeinket – és mások jogait - nem. Sokak számára a - meglehetősen kiterjesztett módon értelmezett - jogaik a felelősségre vonástól való menekülés eszközévé változtak.

És ez elfogadhatatlan: A törvény nem lehet a törvénytelenség eszköze.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Gyűlöletolvasás

Az igazán progresszív körökben nem csak a gyűlöletbeszédet tiltják, hanem a gyűlöletgondolkodást vagy éppen a gyűlöletolvasást is. Hát nem gyönyörű a progresszió?

A gondolatbűn, a gyűlöletgondolkodás betiltásának gondolata jól ismert. Ugyan a hagyományos jogrendszer keretén belül nehéz minden kétséget kizáróan bizonyítani, de ez nem lehet akadály. Ezért kellenek gyűlöletmegmondó emberek, akik a klubrádió adásában tévedhetetlenül megállapítják ki mit gyűlöletgondol - és a betelefonálók büntetést is kimérhetnek. Bár érdekes lenne ezt, akár így adáson kívül is, bővebben kifejteni, de most mégis inkább koncentráljunk a magyar olvasó számára kevésbé ismert bűncselekményre: a gyűlöletolvasásra.

A gyűlöletolvasás tényállását a Wall Street Journal ismerteti meg velünk. Egy fiatalember szabadidejében az egyetemi könyvtár által is beszerzett (egyébként a KKK elleni küzdelemről szóló) könyvet olvasott. És ezzel, hála az éber affirmative action officer felismerésének, megvalósította a gyűlöletolvasást. Néhány részlet:

The story began prosaically enough. Keith Sampson, a student employee on the janitorial staff earning his way toward a degree, was in the habit of reading during work breaks. Last October he was immersed in "Notre Dame Vs. the Klan: How the Fighting Irish Defeated the Ku Klux Klan."

Mr. Sampson was in short order visited by his union representative, who informed him he must not bring this book to the break room, and that he could be fired. Taking the book to the campus, Mr. Sampson says he was told, was "like bringing pornography to work." That it was a history of the battle students waged against the Klan in the 1920s in no way impressed the union rep.

The assistant affirmative action officer who next summoned the student was similarly unimpressed. Indeed she was, Mr. Sampson says, irate at his explanation that he was, after all, reading a scholarly book. "The Klan still rules Indiana," Marguerite Watkins told him – didn't he know that? Mr. Sampson, by now dazed, pointed out that this book was carried in the university library. Yes, she retorted, you can get Klan propaganda in the library.

The university has allowed no interviews with Ms. Watkins or any other university official involved in the case. Still, there can be no disputing the contents of the official letter that set forth the university's case.

Mr. Sampson stood accused of "openly reading the book related to a historically and racially abhorrent subject in the presence of your Black co-workers." The statement, signed by chief affirmative action officer Lillian Charleston, asserted that her office had completed its investigation of the charges brought by Ms. Nakea William, his co-worker – that Mr. Sampson had continued, despite complaints, to read a book on this "inflammatory topic." "We conclude," the letter informed him, "that your conduct constitutes racial harassment. . . ." A very serious matter, with serious consequences, it went on to point out.

Nem gyönyörű a progresszió? Szép új, gyűlöletmentes világot!

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Az olajkor vége

Az olajár csúcsokat dönt. Az elmúlt hónapokban elérte a tavalyi ár dupláját. Egy hordó olaj 140 dollár és tovább emelkedik. Komoly aggodalmak vannak az olajutánpótlással kapcsolatban és nem kevesen félnek attól, hogy az olajkor véget ér. Véget ér, mert az olajkitermelés elérte az abszolút csúcsát – és belátható időn belül elfogynak az olajkészletek. Az igazán lelkesek már látják is Mel „Mad Max” Gibsont roncsautók társaságában küzdeni a túlélésért…

Jogos ez az aggodalom?

Nos, így ebben a formában nem. Az olajkor véget fog ér, de jó eséllyel azelőtt mielőtt az olaj elfogyna. A kőkorszaknak sem azért lett vége, mert elfogyott a kő. A klasszikus idézet szerint:

The Stone Age did not end for lack of stone, and the Oil Age will end long before the world runs out of oil.

Paradox módon a jelenlegi hipermagas – és növekvő - olajár leginkább egy buborékra emlékeztet. Olyan buborékra, mint amit az internetes részvényeknél vagy a lakásáraknál láthattunk korábban. És ez a hipermagas olajár elindíthatja az olajkorszak végét – akkor is ha még bőven van olaj.

Hogyan is?

Kezdjük az elején a történetet, hogy megértsük hogyan működnek a piacok. Piaci verseny esetén egy termék vagy nyersanyag árát az utolsó előállított vagy kibányászott egység ára adja meg. A logika egyszerű: Az eladónak csak akkor adja el az utolsó hordó olajat, ha azon is keres legalább minimálisan.

Az olaj marginális kitermelési költsége 50 és 80 dollár között van jelenleg. Az olaj ára ennek jó kétszerese. Hogyan lehetséges ez?

Nos, az olajpiac egy kicsit bonyolultabb mint a mikroökonómia tankönyi piaca. Egyértelműen komoly alkupozíciója van néhány eladónak, mind néhány vevőnek. Volt ugye egy olajembargó meg néhány háború… Magas az állami beavatkozás, mind a kínálati oldalon (vigyázó szemeinket vethetjük Oroszországra vagy Venezuelára), mind a keresleti oldalon (ugye a jövedéki adókat nem kell bemutatni?). Ráadásul az olajat szállítani és finomítani kell, ami tovább komplikálja a piaci struktúrát. Végül, talán a legfontosabb elem, hogy az olajár kínálata és kereslete rövid távon rugalmatlan.

Az olajár esetében ez az utolsó tényező, a kereslet és kínálat rövid távú rugalmatlansága a kulcs. A klasszikus piaci alkalmazkodás hosszabb időt vesz igénybe. Hiába drágább az olaj, mint amennyibe egy új olajmező megnyitása kerülne, a kitermelés megindítására évekre van szükség. Azaz rövid távon az árak eltérhetnek az olaj határköltségétől.

És ha eltérhetnek el is térnek.

Az árak meglepően gyakran térnek el a fundamentumoktól, ezeket az eltéréseket nevezzük buborékoknak. Nézzünk csak néhány példát: A XVII. századi Hollandiában amszterdami belvárosi házakat adtak el egy jól sikerült tulipánhagymáért. Persze csak mielőtt a buborék kipukkadt volna. A déltengeri társaság részvényei is hihetetlen mértékben nőttek – mielőtt összeomlottak volna. Tegyük hozzá: még Isaac Newton-t is megtévesztették egy rossz befektetés erejéig. Az internet részvények száguldását és gyors összeomlását nyolcvan évvel azelőtt egy másik új technológia, a rádió már egyszer bemutatta. Végül, érdemes a lakásárak amerikai száguldására és összeomlására gondolni. (Legutóbb 15% felett volt az éves átlagos lakásárcsökkenés…)

Hogyan alakulnak ki ezek a buborékok?

Először is kell valamilyen kínálati vagy keresleti rugalmatlanság. Másodszor valós létező trendeket kell sokaknak félreérteni. Utána az irracionális árakat fenntartja az öngerjesztő félreértelmezés. Egy ideig.

A buborékok azonban egy idő után kipukkadnak. Egyrészt, a túl magas árak csökkentik a keresletet. A lakásárak esetében például az első lakásvásárlókat egyre több helyen árazta ki a piac – egyszerűen nem tudták megengedni maguknak a vásárlást. Az olajár esetében is zajlik ez: A benzinzabáló SUV eladások zuhannak mint egy nehéz kő – a Ford esetében az előző évi felére estek vissza az eladások. Forradalmian új technológiák is alakulnak, mint amilyen az elektromos hálózatról üzemeltethető (azaz szénnel és nukleáris energiával is működtethető) Chevy Volt. És a kereslet nemcsak az autók terén csökken: A termelési struktúra alakul át, hatékonyabbá válik a logisztika, csökken a szállítási olajfelhasználása. Hasonlóan javul az energiafelhasználás korszerűbb gépek és a hőszigetelő beruházások révén.

A buborékokat a másik oldalról a kínálat növekedése pukkasztja ki. Az amerikai házárakat például most az eladatlan házak tömege nyomja le: A magas árakra logikus reakció az újabb házak, lakások építése – egészen addig amíg az árak szárnyalnak. Az olaj esetében ez nemcsak a meglevő források jobb hatékonyabb kihasználását és esetleg újabb olajmezők felfedezését jelenti. Új forrásokra is van lehetőség: A brazil etanol már most versenyképes. Olajhomokból kinyerhető kőolaj több van Észak Amerikában mint amennyi kőolajat eddig összesen a világos kitermeltünk.

Az olajár esetében különösen szerencsések vagyunk, mert egyszer már láthattunk egy visszaesést az olajtermelésben. A hetvenes évek végén, a második olajválság idején rekordmagasságúra nőtt az olajár. A világgazdaság recesszióban süllyedt, de drámai mértékben növelte az energiahatékonyságát. A korábban meredeken emelkedő olajfogyasztás megtört, sőt kifejezetten csökkent. A kilencvenes évek elejéig nem érte el a hetvenes évek csúcsát (ahogy az EIA adatai és grafikonja mutatják). Pontosan azok a keresletszűkítő és kínálatbővítő hatások működtek mint amikről fentebb szó volt.

Igazán érdekes módon teljesen hasonló félelmeket fogalmazott meg a Római Klub az olajtartalékok kimerüléséről a hetvenes években, mint most a peak oil elmélet… Az olaj nem fogyott ki, sőt még az ára is hosszú időre csökkent. Így lesz ez most is?

Nehéz megmondani. Sok jel mutat arra, hogy egy újabb buborékkal állunk szemben. Nem véletlenül aggódnak a szaúdiak a magas olajár miatt: Ha elkezdődik a kereslet megsemmisülése ki tudja hol áll meg?

Paradox módon van esély arra, hogy az olajkorszak úgy ér véget mint kő- vagy a szénkorszak. Úgy hogy marad olaj a földben, de már messze nem olyan fontos mint egykor volt.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Szólásszabadság – cenzúra 2:0 félidőben

Az Alkotmánybíróság nemet mondott a szólásszabadság csorbítására. Immár másodszor. De sajnos nem utoljára. Nagyon úgy tűnik, hogy lesz még egy második félidő, a cenzorok nem adják fel. Turul gyűjtése a cenzorok érvrendszeréből egyszerre szórakoztató (legalábbis mint abszurd humor) és riasztó (mint komoly alkotmányos fenyegetés): Tényleg ennyien akarnak cenzúrát Magyarországon? Ennyire nem értékeljük a szólásszabadságot?

És ez ugyanakkor jó alkalom arra is, hogy megköszönjük Sólyom László bátor kiállását a szólásszabadság mellett. Az Alkotmánybíróság ítélete világosan mutatja, hogy a Köztársaság elnöke jól mérte fel a szólásszabadság korlátozása és az alkotmányos rendünk közti feszültséget. Bátorság kell a napi politikán felülemelkedni és az ország hosszú távú érdekeit nézni. Köszönjük.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Vissza a jövőbe – az infláció

Nézzük csak szalagcímekben a világot: Rekordot dönt az olajár! Amerika harcban! A bizalmi indexek mélyponton! Detroit válságban: Vége a benzinfaló kocsiknak! Amerika kivonul? Kifogynak a nyersanyagok – vége az olajkorszaknak! Zuhan a tőzsde! Emelkedik az infláció!

Ez most történik. De ugyanezek a címek igazak lennének a hetvenes évek elején is. Tiszta időutazás.

Lehetőségünk van átélni a hetvenes éveket. De nem a diszkózenét.

Lehetőségeink a hetvenes évek egy másik fontos elemére, a magas inflációra vonatkoznak.

Lehetséges-e ez? Elveszthetünk még egy évtizedet? Szükséges lehet még egyszer a nyolcvanas évek elejének inflációellenes küzdelmére?

Nos, ez lehetséges.

Az alapvető probléma, hogy a globális monetáris politika túl laza. A világ egésze, nem kis részben Kínának és Indiának köszönhetően nagyon gyorsan növekedett. Valószínűleg túl gyorsan. És ez a túl gyors növekedés mindenféle szűk keresztmetszeteken (mondjuk a nyersanyagokon, az olajáron és az élelmiszerárakon) keresztül elkezdi növelni az árakat.

És ami vicces, senki sem reagál rá.

A maginfláció rendben van – mondják, nem kell semmit sem tenni. A maginflációt, avagy az élelmiszer és olajáraktól megtisztított inflációt azért használják a jegybankok, nehogy átmeneti kínálati sokkokra reagáljon a monetáris politika. Ha rossz a termés (és drága a búza), arra nem válasz a kamatemelés. Ha elsüllyed egy tankhajó, vagy olajembargó van (és emelkedik az olajár) arra szintén nem kell kamatot emelni.

De ne keverjük össze az okot az okozattal. Azért törődnek a jegybankok főként a maginflációval, mert szeretnék kiszűrni a kínálati sokkokat (aszály vagy háború), amire nem adekvát a monetáris politikai válasz. De ha az olaj- és az élelmiszerár a tartós túlkereslet miatt emelkedik, akkor ott bizony a monetáris politikának lépnie kell(ene). Ilyen keresleti sokk lehet mondjuk, ha félmilliárd ember elkezd húst enni vagy autót vezetni. Mondjuk Kínában, csak a példa kedvéért.

A szöveg a következő: Az inflációs nyomás kívülről jön. Minden országban, értjük minden országban az egész világon, az olaj- és az élelmiszerinfláció kívülről jön. Földönkívüli eredetű. És ezért nem is reagálnak rá a jegybankok.

No, így alakulhat ki komoly infláció. A növekvő árak és békésen nézelődő jegybankok robbanásveszélyes elegye az árak tartós és folyamatos emelkedése. Az infláció. És rossz esetben mire a monetáris politika felébred, kétszámjegyű az infláció – és lehet elkezdeni letörni. Kamatemeléssel és recesszióval, ahogy illik. Á la Paul Volcker.

A kép persze nem teljesen ennyire egyszerű. Egyfelől, van ok félni a kamatemeléstől. Az Egyesült Államokban jogos aggodalmak vannak a bankrendszer mérlegére gyakorolt hatástól. A fejlődő országokban pedig hasonlóan jogosak a félelmek az árfolyam-felértékelődéstől (és a versenyképesség elvesztésétől).

Másfelől, a gazdaság szerkezet is sokat változott az elmúlt néhány három évtizedben. A hetvenes évekkel ellentétben most az szakszervezetek sokkal gyengébbek – így a nyersanyagárak emelkedése, nem jelenik meg a fizetésekben. A vállalati szektor is sokkal rugalmasabb, a verseny egyelőre lassítja az árak áthárítását a fogyasztókra.

Amíg az infláció nem jelentkezik a fizetésekben vagy a közvetett termékárakban, addig nincs nagy baj. De ha a nyersanyag és olajárak emelkedése globális túlkereslet következménye, akkor erre nem kell sokat várni. A fejlődő piacokon már most gyorsuló inflációt látunk, néhol visszatérést a kétszámjegyű infláció korántsem boldog világába. Az inflációs célkövetést folytató országokban az infláció a cél duplája. Magyarországon is. Noha a rendszer az inflációs várakozásokról szól, azért ez nyugtalanító. Illetve annak kellene lennie.

A kérdés, sikerül-e időben lépni, keresletet visszafogni és kamatot emelni. Sikerül megállítani az inflációt, mielőtt megerősödik?

Hamarosan megtudjuk.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása