A szakértés mítosza

A kommunizmus egyik szomorú öröksége a szakértés mítosza. A mítosz szerint a társadalmi-gazdasági kérdéseknek létezik egy objektív szakértői megoldása. Nincs más feladat a közpolitikában mint a szakmai kérdéseket szakmai szinten megoldani.

Ez nonszensz.

A nagy társadalmi kérdések nem szakmai, hanem értékválasztási kérdések. A szakértelem fontos és komoly szerepe van mondjuk az értékválasztás cselekvéssé alakításában: de nincs szakértői válasz arra, hogy milyen célokat tartunk fontosnak. Egyetlen cukrászmester se tudja megmondani, bármennyire is a fagylaltkészítés mestere, hogy eper- vagy csokifagyit szeretnénk.

A magyar szakértői fetisizmus a kommunista pártállam struktúráiban gyökerezik. A pártállamban a politikai, értékválasztási döntések egy szűk klikk kezében voltak - és a termelőeszköznek tekintett lakosságnak semmilyen beleszólása nem lehetett az alapvető politikai kérdésekbe. Nem volt tömeges politika, bár a mindennapi életet perverz módon átszőtte a politikainak tűnő propaganda a május elsejei felvonulástól a gerontokrácia kvázi-szakrális fényképeiig a November 7 téren. A Központi Bizottság eldöntötte, hogy mi a jó a népnek és merre kell haladni. (Arccal a vasút felé, ugye?) Nem a "mit", hanem a "hogyan" maradt az egyedüli kérdés. És igen, ez a "hogyan" egy tipikus szakmai kérdés. Ehhez valóban szakértők kellenek.

De az igazán érdekes kérdés nem a "hogyan", hanem a "mit". A legzseniálisabb logisztikai terv sem ér sokat egy értelmetlen háborúban. És erre a "mit?" kérdésre nincs szakmai válasz. A "mit" kérdésre politikai válasz kell. Még egy kicsit bonyolítja, hogy ráadásul nincs is egyértelmű politikai válasz: Azonos egyéni preferenciák mentén is többféle demokratikus politikai válasz születhet. (Akinek van érkezése egy kis formalizmusra nézze meg a Condorcet-paradoxont.)

Ha körülnézünk a világban számos sikeres, irigylésre méltó országot látunk: Dánia, Szingapúr vagy éppen az Egyesült Államok. Azonnal szembetűnik, hogy ezek az országok alapkérdésekben különböznek: Máshogy viszonyulnak a bevándorlókhoz, az egyenlőtlenséghez vagy éppen az oktatáshoz. Mindannyian sikeresek - de máshogy. Alapvető értékkérdésekben ugyanis másként gondolkodik egy dán és egy amerikai, teljesen más választ adnak a "mit" kérdésre.

Magyarországon egy dolog biztos: Úgy nem mehetnek tovább a dolgok, ahogy az elmúlt hét évben. De ettől még marad a kérdés: Mit akarunk?

És erre a "mit" kérdésre nincs szakmai válasz. Egy szakértői kormány esetében legfeljebb arra van lehetőség, hogy a legfontosabb "mit" kérdések mentén valami megegyezés, nagy alku születik. Pontosan ezt mondta egyébként Surányi György is, amikor az ellenzékkel való megegyezéstől tette függővé a szakértői kormánya megalakítását. Akkor lehetséges szakértői kormányzás, akkor lehet érdekes a "hogyan", ha az alapvető kérdésekben meg tudunk egyezni, más szóval, ha világos a "mit". És ez nem túl gyakori - és nem is igaz a mai Magyarországon.

A totalitariánus eredetű szakértői mítosz nyilván ott végzi ahol kell: A történelem szemétdombján. A kérdés csupán az, hogy mennyi ideig szór homokot a magyar közpolitikusok és a közvélemény szemébe?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Nincs - értelme

Nincs. Ezzel a címmel írt Ónody-Molnár Dóra publicisztikát a szombati Népszabadságba. És tesz benne érdekes állításokat:

A közhiedelemmel ellentétben a gyes összege és időtartama, illetve a szülési kedv között nincs szoros összefüggés. Minek nézi a nőket az, aki szerint néhány ezer forintos juttatás miatt vállalnak gyereket?

Ez szíven ütött. Lehet, hogy a Népszabadság publicistája komolyan gondolja ezt? Persze valószínűbb, hogy valami hatalmas Monty Python poén készülődik. De hátha nem.

Mit tegyek, ha ez komoly? Hogyan segítsek a publicistának átgondolni mindezt?

Először arra gondoltam, hogy alapvető és általános ösztönzés-elméleti olvasmányokkal ismertetem meg a szerzőt. Laffont és Martimort könyve ugrott be. Valószínűleg az előszó is tisztázná a publicista számára, hogy működnek az ösztönzők, kikre hatnak kikre nem.

Aztán arra gondoltam, hogy egyszerű analógia segítségével világítom meg a száraz elméleti olvasmány helyett az érvelés helytelenségét. Például, átírtam volna az idézetet:

A közhiedelemmel ellentétben a börtönbüntetések hossza, illetve a bűncselekmények súlyossága között nincs szoros összefüggés. Minek nézi az embereket az, aki szerint néhány év sitt miatt nem gyilkolják csak egymást halomra?

Ebből ugye - a kedves publicista gondolatmenetét követve - azonnal következne, hogy a büntető törvénykönyvet egy az egyben eltörölhetjük? Úgyis olyan drágák a börtönök nem? Remélném, hogy az érvelésének az abszurditása ebben a környezetben nyilvánvaló lenne. Persze egy kicsit tartanék a következő kiváló, büntetőjogi reformokat feszegető publicisztikától...

Gondoltam arra is, hogy specifikus, a gyermekneveléshez kapcsolódó tanulmányokat mutatok be. Sokat írtam erről, még a reform-ötletek kapcsán is, de valószínűleg első körben a színvonalas Laroque-Salanié dolgozatot ajánlanám csak elolvasásra. A tanulmány szerzői ugyan nem írnak a Népszabadságba, csak nemzetközi szintű kutatók, de szerintük például: Our results suggest that financial incentives play a notable role in determining fertility decisions in France, both for the first and for the third child. A közhiedelemmel ellentétben, mi?

Gondoltam arra is, hogy magát a Népszabadság ugyanaznapi számát hozom fel példaként:

Az anyák 86 százalékát befolyásolná a gyes és a gyed lerövidítése abban, hogy hány gyereket vállalna még - derül ki egy felmérésből.

De végül arra gondoltam, hogy egyszerűen válaszolok a publicista kérdésére: "Minek nézi a nőket az, aki szerint néhány ezer forintos juttatás miatt vállalnak gyereket?"

Nos, értelmes, racionális döntéshozóknak, akik mielőtt döntést hoznak - legyen szó autóvásárlásról, új ruháról, párválasztásról vagy éppen gyermekvállalásról - körültekintően mérlegelik az az előnyöket és hátrányokat. Ezek között, amennyiben gyermekvállalásról döntenek, a gyed és gyes időtartamát és összegét is. Miért Ön, kedves publicista, mégis mit gondolt a nőkről?

Segített a válasz?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Nagypéntek

Nagypéntekre szeretném ajánlani - ismét - Mel Gibson Passion of the Christ moziját:



Elgondolkodtató film, formabontó - de nagyon is hagyományos.

Mire is gondolok?

A passiónak, Jézus utolsó óráinak elbeszélése az nyugati hagyomány szerves része. Csíksomlyó vagy Bach, kinek mi tetszik. Több száz (ezer?) évvel ezelőtt is végighallgatták és eljátszották ezeknek az utolsó óráknak a történetét. Ez a hagyomány újult meg, a technika lehetőségei miatt új formában, filmben.

Ebből a szempontból nagyon is amerikai. Amerika egy kicsit skanzen: Egy sor európai hagyomány ott maradt meg, idomult a technológiához - aztán amikor ez visszamegy Európába a saját hagyományaitól elszakadt európai fel sem ismeri, hogy a saját örökségét kapja vissza.

Ez nem csak a passiójátékra igaz. (Bár vicces hallgatni az ateista baloldal követeléseit az öko-evangéliumról.) Hanem mondjuk a radikális bal- és jobboldal nagy ellenségeire a bevásárlóközpontokra is. A kis boltok (minden Tante Emma Laden-féle nosztalgia ellenére) alapvetően modern, városi intézmények. Az igazi több ezer éves hagyomány a hetipiac. Ahová egy héten egyszer szekérrel megyünk. És eszünk lacipecsenyét, meg hozunk vásárfiát. Ugye tudjuk mi ennek a modern formája?

Gyanítom, hogyha meg akarjuk érteni Európát, az európai hagyományokat érdemes először Amerikát megérteni. Néhány elveszett, elveszőben lévő hagyományt valószínűleg ott lehet megtalálni.

Most például a passiójáték hagyományát lehet újrafelfedezni. Ki nem látott még passiót?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Válság paradox: magyar munka

A válság paradox helyzetbe hozta Magyarországot: A magyar gazdaság - és társadalom - régi betegsége az alacsony foglalkoztatottság. Mostanra egyetértés is alakult ki abban, hogy ezt növelni kellene (mégha a pontos módozatokban nem is értünk egyet). A jelenlegi válság viszont egy masszív keresleti sokkot hozott. A dilemma nyilvánvaló: Lehet-e megoldás a munkaerő-kínálat agresszív növelése kereslethiányos környezetben?

A válasz kulcsa az időzítés. Nagyon durván két eltérő szakasza lesz a válságnak és a két szakasz gyökeresen eltérő választ igényel. Az első a paradox: a kereslethiány miatt a munkaerő-kínálat növelése nem eredményes, de annál frusztrálóbb.

Az első szakaszban a keresleti összeomlás domináns. Ilyenkor a munkaerő-kínálat növelése nem igazán hasznos - mert egyszerűen nincs elég munka és csak marginálisan javítja a vállalkozások helyzetét. A sok új jelentkező, ha munkát nem is kap, de legalább lenyomja a béreket - ad absurdum az alacsonyabb munkabérek még néhány munkahelyet is teremtenek. De csodákat nem lehet várni. Az ára viszont elég masszív: Képzeljük el a mindenféle szociális ellátásból kizavart embereket (mert ugye így nő a munkaerő-kínálat?), amint egy összeomló piacon próbálnak állást keresni. A komoly politikai feszültség kiváló eufémizmusa valószínűleg nem fedi le teljesen a következményeket... Egyszóval költség-haszon szempontból nagyon nehezen elképzelhető, hogy a keresleti sokkos első időszakban megérné a komoly munkaerő-kínálat növelés.

Annál is inkább, mert a munkaerő-kínálat magától is növekedni fog. Egy sor életstílus döntést kell átgondolni: A romló anyagi helyzet (csökkenő bérek, növekvő hiteltörlesztések és növekedő bizonytalanság) egy sor döntéshelyzetben levő eddig nem dolgozót terelnek vissza majd a munkaerőpiacra. Lesznek akik elhalasztják a másoddiplomát - és lesznek akik az elsőt is. Lesznek, akik rövidebb ideig maradnak otthon a gyermekükkel mint tervezték. És lesznek, akik egy kicsit később mennek nyugdíjba - ha megmarad az állásuk. A munkaerő-kínálat ilyetén növekedése automatikusan termel majd az előzőekben említett feszültségekből.

A válság második szakasza a kilábalás lesz - és ehhez kell a munkaerő-kínálat. Lassú vagy gyors kilábalás - ez itt most mindegy. Ilyenkor szükség van masszív munkaerő-kínálatra: Azok az országok fognak gyorsabban kilábalni, piaci részesedést szerezni, ahol az, aki termelni tud, megrendelése van minél kevesebb akadállyal szembesül. Ha Gipsz Jakabnak öt segédre van szüksége a bigyógyárban, akkor álljon ott háromszáz jelentkező - ne három. Persze ilyenkor is okoz frusztrációt a növekvő munkaerő-kínálat: Az egyéni munkavállaláló szempontjából kellemesebb hárman versenyezni öt állásért mint háromszázan. De értsük meg: egyáltalán nem biztos, hogy meglesz az az öt állás! Ilyenkor érdemes vállalni a feszültséget is.

A válság paradoxa, hogy most a magyar munkaerő-kínálat problémája egy nagyon rövid ideig előny lesz. Megvannak azok a munkaerő-kínálatot csökkentő struktúrák, amelyek csökkentik a rövidtávú nyomást és feszültséget a válság első szakaszában. Egy sor ország és vállalat talál ki ilyesféle struktúrákat, mint például a rövidített munkahetet, amilyet itthon makroszinten sikerült alkalmazni.

Eddig tart a jó hír.

A nem annyira jó hír, hogy ezután lépni kell. És gondolkodni.

Ez utóbbi, a gondolkodás tényleg fontos lenne. Kicsit félek, hogy a változások vesztesei azok lesznek, akik ilyenkor veszteni szoktak: A gyermekek. A gyed és a gyes nem lehet érinthetetlen. Ha spórolni kell nyilván érdemes ezen a nyolcvan meg hatvan milliárd forinton is elgondolkodni. De ha munkaerő-kínálatról beszélünk, akkor érdemes észrevenni a hiányzó bölcsödei helyeket is: Tényleg vissza tudnak menni az anyák dolgozni korábban? Van hely a gyerekeknek?

Hasonló kérdéseket vet fel a munkaerőpiaci aktivitás növelése egy sor más területen is. Milyen módon lehet a munkától rég elszokott csoportokat visszaterelni a munkaerő-piacra és visszaállítani az alapvető munkaerő-piaci készségeiket? Semmi nagy dologra nem gondolok: reggeli felkelés, borotválkozás, pontosság és elemi udvariasság. Ugye, naivitás azt hinni, hogy a segélyek visszavonásának másnapján azok, akik életükben még nem dolgoztak, el tudnak kezdeni dolgozni. A segélyek megvonása szükséges, de nem elégséges. Meglesznek a szükséges feltételek is?

Az, hogy a magyar munkaerő-kínálat növelése hogyan zajlik majd alapvetően fogja befolyásolni az ország helyzetét a következő öt-tíz évben. Túl fogunk lépni a rövidtávú paradoxon: Szükséges lesz lépni a munkaerő-kínálat növelése érdekében: Lépni fogunk? És gondolkodni?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása