Che, a jóképű tömeggyilkos

Érdemes elolvasni Shimoda írását Che Guevara jelenkori kultuszáról és az írásáról kibontakozó vitát.

Számomra érthetetlen a magyar baloldal vonzódása az argentin forradalmár tömeggyilkoshoz. Évről évre feltűnik egy újabb szerecsenmosdatás, egy újabb kísérlet megmagyarázni miért is áll a nép érdekében munkatáborokat létrehozni, tárgyalás nélkül tarkón lőni másként gondolkodókat vagy túszokat szedni a felszabadítani kívánt elnyomott osztály tagjai közül. Csak én nem értem. Biztos nem vagyok elég haladó? Miért jó szimbólum a magyar baloldalnak egy pszichopata tömeggyilkos?

A magyar baloldali értelmiség csődje, hogy Che Guevara magazin lehetett a Fiatal Baloldal újságja. Gondolom Sztálin bajszos imidzse nem elég trendi – Che pedig kétségkívül a legjobb képű tömeggyilkosok közé tartozik. A baloldali politika csődje pedig a Che fesztivál volt, ahol sikerült egy miniszterelnököt is felmutatni. Aki semmi problémát nem látott egy tömeggyilkos, speciel egy kommunista tömeggyilkos képe alatt ünnepelni. (Mi ez ha nem masszív árokásás abban az országban, ahol százezreket deportáltak Che elvtársai? Mi ez, ha nem félelem- és gyűlöletkeltés?)

Eszem ágában sincs követelni-kérni a Che helyi kultuszának betiltását. A rossz ízlést, a gusztustalanságot vagy éppen a szélsőséges beszédet nem kell betiltani. Rosszul esik, fáj – elsősorban ott, ahol a kommunista terror pusztított. Ahol egy nagyapa nem tért vissza Recskről, ahol egy életen át kellett némán szenvedni és éjszakánként újra meg újra átélni a kínzásokat. De ezzel együtt lehet, mert együtt kell élni egy szabad társadalomban.

Nem az az igazi gond, ha néhány szélsőséges Che „forradalmi módszereit” idealizálja. Hanem az, hogy ez a magyar baloldali politikai és tágabb elit jelentős része számára semmilyen problémát nem okoz.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

(Ön)szegregáció

A magyar periférián, a kisebb, legszegényebb falvakban bomlik a törvényesség és a rend. A kommunikációs csatornák nyílásával – és a politikailag korrekt cenzúra csökkenésével együtt - egyre gyakrabban hallunk atrocitásokról, szétvert kertekről, pusztuló falvakról. Mindez tragikus, felháborító és megengedhetetlen. De létezik. Az igazi kérdés: Hová vezet mindez? Mad Max Magyarország lesz?

Nos, nem lesz. Sőt a konfliktusok száma középtávon csökkenni fog. Az atrocitások a mélyszegénységben élő (gyakran cigány) underclass valamint a vele közvetlen érintkezésben levők között zajlik. A hangsúly a közvetlen érintkezésen van. Nincs konfliktus a tizenkettedik kerületben – és az Ormánság homogén falvaiban. És ez a közvetlen érintkezés csökkenni fog az önszegregáció miatt. Középtávon.

Mi magyarok keveset költözünk és főleg abnormálisan keveset költöztünk a szocializmus lakásínséges idejében. Így aztán kevés közvetlen tapasztalatunk van arról, hogyan alakulnak át (és ki) teljesen lakóközösségek néhány év alatt. Ez változik – és változni fog. Már most jelentékeny a mobilitás az igazán problémás vidékeken (kevésbé politikailag korrekten: mindenki elköltözik, aki el tud). És ez a mobilitás csak nőni fog.

Érdemes tehát megnézni az amerikai tapasztalatokat. Segíthet megérteni, mit hoz a nagyobb mobilitás. Amerikában különösen erős az önszegregáció, mert az amerikaiak nagyon gyakran költöznek. És a költözés meglepő mértékig homogenizál; nemcsak bőrszín szerint, hanem akár politikai nézetek szerint is. Az Economist legutóbbi cikkét érdemes erről elolvasni:

Americans move house often, usually for practical reasons. Before choosing a new neighbourhood, they drive around it. They notice whether it has gun shops, evangelical churches and “W” bumper stickers, or yoga classes and organic fruit shops. Perhaps unconsciously, they are drawn to places where they expect to fit in.

…

For example, someone who works in Washington, DC, but wants to live in a suburb can commute either from Maryland or northern Virginia. Both states have equally leafy streets and good schools. But Virginia has plenty of conservative neighbourhoods with megachurches and Bushites you've heard of living on your block. In the posh suburbs of Maryland, by contrast, Republicans are as rare as unkempt lawns and yard signs proclaim that war is not the answer but Barack Obama might be.

Nos, ez várható nálunk is. Zajlik már az önszegregáció. Az eddigi konfliktusok – különösen a rendfenntartó hatóságok tehetetlensége – megmutatták a megoldást: Ez az önszegregáció. Élj együtt hasonlókkal, zárd ki azokat, akik rendbontók lehetnek. Suba a subához, guba a gubához. Similis simili gaudet.

A szegényebb vidékeken a rendezettebb falvakban vagy a szomszédok, vagy az önkormányzatok megveszik az eladó házakat és - ha nincs megfelelő vevő - lerombolják azt. Vigyáznak a település és a közvetlen környezet homogenitására. Nem szép módon. Nem tudhatják kicsoda miféle és gyakran csak előítéleteikre hagyatkoznak a döntésben. Sok értelmes, értékes és dolgos embert hibásan kizár(hat) ez a rendszer. De a rossz választás – a törvény és a rend hiánya miatt – az egész települést veszélyezteti.

Ez a diszkrimináció - mert gyakran van a fentinek etnikai éle - kiváló lehetőséget biztosít a szemforgató „toleránsak” felháborodására. De ez ne tévesszen meg minket: Ugyanaz működik, csak máshogy a háborgó limuzin liberálisok által frekventált területeken. Itt nincs agresszív önkormányzat vagy szomszédi összefogás. Nincs, mert szükség sincs. Az ingatlanárak garantáltan távoltartják a problémás szegényeket (és egyben a problémamentes szegényeket is).

Azaz, a magyar társadalomban alul és felül egyaránt zajlik az önszegregáció. Alakulnak a problémás vidékek – és alakulnak a rend szigetei is. Törvény és rend nélkül a közvetlen kapcsolat brutális konfliktussá válik. Ezt meg kerüli, aki teheti. Így csökken a közvetlen kapcsolódás, és így csökkennek majd a konfliktusok is.

Középtávon jobb lesz. Kialakulnak a szegénység és a reménytelenség szigetei. Lesznek (ha még nincsenek) falvak és talán városrészek, ahol a rendőrök nappal is félni fognak bemenni. De itt már nem lesz közvetlen kapcsolat más rétegekkel. Mert persze meglesznek a rend szigetek is.

A rossz hír: Hosszabb távon rosszabb lesz. A demográfiai folyamatok világosak. A törvénytelenség szigetei csak nőni fognak. A társadalom elöregedésével a segélyezés lehetőségei csökkennek. A közvetlen kapcsolat ismét egyre gyakoribb lesz. És ezzel együtt a konfliktusok is.

A lehetőség: Lesz egy jó tízegynéhány évünk, hogy értelmes integrációs és munkára ösztönző reformokat elkezdjünk. Eddig tizennyolcat elvesztegettünk. Lesz ez másként most?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Törvény és rend

Galgagyörk, akárcsak Gadna vagy Csenyéte esete felháborító. Nem elszigetelt eseményekről van szó: A Magyar Köztársaság perifériáján – adott esetben a fővárostól tízegynéhány kilométerre - megszűnik a rendfenntartás és az igazságszolgáltatás. A lakosok menekülnek, akik meg nem tudnak – az idősek, betegek és szegények – szenvednek. Ez tűrhetetlen. Vissza kell állítani a törvényességet a Köztársaság teljes területén. Mindenhol. Törvény és rend. Zéró tolerancia. Most.

Ez közös érdek. Érdeke annak, akinek még van tulajdona. És érdeke annak, aki fel szeretne emelkedni. Aki dolgozna és gyereket nevelne. Cigányoknak és magyaroknak (és magyar cigányoknak) egyaránt. Csak a bűnözőknek nem érdeke. Ha bűnözők rettegésben tartanak egy falut, akkor azokat a bűnözőket meg kell fékezni. Ha egy bűnöző megerőszakol és meggyilkol egy nyolcvanéves nénit, akkor minimum börtönbe kell küldeni. A bűnöző nemétől, származásától és kedvenc futballcsapatától függetlenül.

Érdekes módon a jogvédők és a fajvédők egy hullámhosszon vannak. Mindkét csapat szeret etnikai kérdésről beszélni. Kicsit más szemszögből persze, de az alapvető hozzáállás szimmetrikus: Nem a tett számít, hanem az elkövető etnikai hovatartozása.

A józan többségnek nem ezt az utat kell járni. Rendet kell követelni és kikényszeríteni. Az alapoktól. Az első ellopott kukoricacsutkától. Mert ha az első törvénysértést eltűrjük, akkor hol a megállás? Ha vér folyik? Ha költözni kell? Ha letöltendő börtönbüntetést kell kiosztani? Ha egész falvakban szűnik meg a törvényesség? Ha kistérségek szakadnak le generációkra?

A humánus, emberséges magatartás nem a piti bűnözők mentegetése, hanem az arányosan kemény büntetés. Annak tudatosítása, hogy a bűnt büntetés követi. Világos jelzés és útmutatás arra, hogy mi elfogadható és mi nem.

Emberségesek vagyunk? Akarunk törvényt és rendet?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Hogyan gyilkol a politikai korrektség?

A politikai korrektség merev ideológiai rendszer: Nem képes meglátni az egyedit – és nem is engedi másoknak sem, hogy kimondják azt. Merev képe van arról, hogyan működik a világ. És nem túlzottan toleráns az ellenvéleményekkel szemben. Ez nem gond, amíg az ostobaság a publicisztika rovatra korlátozódik. Komolyabb a probléma, ha valós veszéllyel – mondjuk egy járvánnyal kell szembenézni.

Senki nem hal bele, ha a kinyúlt pulóveres Nagy Értelmiségi Gondolkodó életidegen hülyeségekkel traktálja a tátott szájú publikumot. Legfeljebb az unalomba. De emberéletek vesznek oda, ha a politikai korrektség az erőforrásokat rossz helyre irányítja, ha valós problémákról nem vehetünk tudomást.

Vegyünk egy valós példát: az AIDS elleni küzdelmet. Az Economist tömören leírja nekünk, hogy akadályozta a politikai korrektség a hatékony és célzott járványellenes fellépést:

It has been known for years that HIV is hard to pass on during normal heterosexual intercourse. Only one copulation in 500-1,000 with an infected individual will do so. The risk comes with certain behaviour (anal intercourse, which risks tearing the lining of the gut; and injecting drugs using dirty needles), certain professions (prostitutes of both sexes) and certain ways of life (multiple, simultaneous lovers, rather than serial polygamy). Aiming propaganda at heterosexual teenagers is (outside the special case of Africa) a waste of money. It is, however, often an easier course than tackling drugs, whores and buggery, which many politicians would prefer to pretend have no place in their countries.

Both Dr Chin and Dr Pisani are hard on what they think was a refusal to see Africa as a special case. For years, the continent was, instead, taken as an awful warning of what might happen elsewhere. Both suggest that the disease is severe in Africa not just because this is where it started, but also because many Africans (of both sexes) have multiple, simultaneous lovers. There are married sugar-daddies with teenage girlfriends; lorry drivers and mine workers, who spend weeks or months away from home; wives whose husbands spend weeks or months away from home in lorries and mines. Africans do not have more lovers than other people in the course of their lives, but they do tend to have more at the same time. That creates networks, rather than chains, of transmission, making it easier for HIV to spread. A politically correct refusal to offend by stating that this makes a difference meant, once again, that efforts elsewhere were aimed at preventing a heterosexual epidemic that was never going to happen.

És ez bizony emberéletekbe kerül. Sikeresen költöttünk pénzt és erőforrást, azért hogy politikailag korrektek legyünk. Életek mentése helyett. Emberek haltak meg a gyógyszer vagy éppen a felvilágosítás hiánya miatt. Pont azok egyébként, akiket a politikailag korrekt (nem)gondolkodók úgymond védeni akartak...

És öl és ölni is fog a politikai korrektség Magyarországon is. Van egy sor probléma, amiről nemhogy nem teszünk – de még gondolkodni sem merünk. Vagy mégis merünk?

Itt lenne az ideje.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

A Birodalom mégis jó?

Tölgy írását a birodalomról és arról, hogy mi veszett el Magyarországon az elmúlt száz évben nagyon érdemes elolvasni:

11918 előtt volt valami Magyarországon, amihez érdemes volt asszimilálódni, volt a korabeli magyar államban és politikai osztályban valami nagyszerű, vonzó, amit nem lehetett pénzzel megszerezni, csak beolvadással eltanulni.

Mi is volt ez? Tölgy szerint nem más mint a birodalmi eszme:

A Birodalom a béke, civilizáció és jólét fenntartása sokféle ember között és sokféle ember számára, változatos körülmények között, a homogenitás előfeltételezése vagy kierőszakolása nélkül. És nem civilizátorkodás. Igaz, nem ígéri a demokrácia csodafegyverét, a participációt, de mindenki jó alattvaló, aki a törvényt betartja, vallásra, fajra, vagyonra való tekintet nélkül.

Ez az eszme szerinte a középkori Magyar Királyságban a Szent Korona tan révén jelent meg:

A fent elmondottak – egy a sokféleségre is tekintő, de mégis egységes rend fenntartása: e pluribus unum – a Birodalom lényege: a Szent Korona-tan. A kormányzás valódi művészete a kettő – univerzalitás és pluralitás – összeegyeztetése az egyes intézményekben és döntésekben. A Birodalom gyakorlata eltér a klímától, lakosoktól, szokásoktól függően. Nincs egységes politikája, és nem is törekszik erre.

Az írás kétségtelen alapja a Római Birodalom, amire az európai civilizációban jó ezer évig félelemmel vegyes tisztelettel tekintettünk. (Ugye a manapság gyakran használt reform szó is ezt a középkori tiszteletet mutatja: re-formare visszaállítani valamit, ami korábban jó volt és elromlott. Nem valami gyanús újat kitalálgatni. Konzervatív idők.)

De más is az eszembe jut, amire Tölgy nem utal itt: az Egyesült Államok. Nem birodalom ebből a szempontból Amerika? Nem birodalmi eszmény a város a hegyen? (Az e pluribus unum sokat segít ebben a meglátásban.) Hasonlóan nagy kérdés, hogy nem birodalom az Európai Unió? Nem vagyunk-e más most is tagjai egy új Birodalomnak – egy Modern Rómának?

Ebben a kontextusban sajnos egyértelmű a következtetés, hogy Magyarország, mi magyarok elvesztettük saját birodalmunkat. Elvesztettük talán még a dualizmus előtt is (ha a nacionalista közhangulatra gondolunk), de Trianonban egészen biztosan:

A mai Magyarország azonban csak egy vacak kis nemzetállam a többi közt, semmi különössége, érdeme, nagysága nincs. Sem hatalma, sem katonái, sem gazdasága, sem közgazdászai (akik évtizedek óta olyan büszkén aggatták magukra a „térségben élenjáró” címkét) nem jobbak a szomszédokénál. Kultúrfölény, ha volt is, elszállt. Ami jó Magyarországon, azt fillérekért meg lehet szerezni belőle. Ezt pedig felerősítette a „Merjünk kicsik lenni!” posztkommunista igénytelensége.

Ez részben igaz, egészen biztosan nincs Magyar Birodalom. De baj ez? Nem lehetünk különlegesek, érdekesek és sikeresek ezen kívül? Lehetünk teljes jogú tagja az Európai Birodalomnak, akarom mondani Uniónak. Vagy lehetünk kicsi, sikeres ország mint amilyen Svájc, Korea vagy éppen Szingapúr

Nem kicsinek kell lennünk vagy nagynak – hanem jónak. Olyan országnak vagy népnek, amely jogosan büszke magára. Nem a száma vagy kiterjedése, hanem belső minősége alapján. Történelmi példával: lehetünk Athén, ha Róma nem is.

Lehetünk büszkék és boldogak a saját birodalmunk nélkül is. Szerintem.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Egy betiltott melegfelvonulás margójára

A szólásszabadság mellett nem lehet úgy érvelni, hogy csak a saját szólásunk, csak a saját véleményünk, csak a saját igazságunk hirdetésének szabadsága mellett érvelünk. A szólásszabadság ott kezdődik, hogy nekünk nem tetsző véleményeket is engedünk érvényesülni. Hasonlóan a gyülekezés szabadsága sem csak a baráti körünkre és a velünk egy ütemre lépő közösségre terjed ki. A szabadság ott kezdődik, ha a nekünk nem tetsző véleményeket is hajlandó vagyunk eltűrni. Engedjük elmondani ezeket a véleményeket. Engedjük felvonulni vagy éppen tiltakozni a képviselőiket.

Ezért tiltakozom a melegfelvonulás betiltása ellen.

Tiltakozom, noha nem mennék el a melegfelvonulásra. Ugyanazért, amiért nem mennék el a Budapest parádéra sem. Nem vonz a proletártempó és az olcsó exhibicionizmus. Sőt, alapvetően károsnak tartom a felvonulást a melegek megítélésére. (Ugyan kit győzne meg a hívők – itthon egyébként oly sajnálatosan gyakori - gyalázása a melegek elfogadásáról?) Meleg barátaimat ismerve: a melegfelvonulás legalább annyira hibás és rossz képet ad a homoszexuálisokról, mint a Budapest parádé a heteroszexuálisokról. Az utcai rendezvények az exhibicionista, kevéssé (vagy nagyon kevéssé) vállalható kisebbséget vonzzák – és mutatják be.

Tradicionális konzervatívként sok kérdésben nem is értek egyet a felvonulás néhány szervezőjével. Nagyon nem tetszik például a gyermekek etikátlan felhasználása a felvonulás hirdetésében – főként néhány felvonuló tavalyi produkciójának a tükrében. Továbbá Sólyom Lászlóval együtt úgy gondolom, hogy a házasság egy férfi és egy nő kapcsolata. Nem tartom helyesnek a társadalom alapvető intézményeinek (mint például a család) voluntarista és politikailag korrekt átírását. Maradi vagyok.

De az egyet nem értés nem jelenti a megértés hiányát. Megértem, ha egy meleg pár megfelelő jogi keretet szeretne biztosítani az együttélésüknek. Nagyon megértem, ha kórházba kerülve az életük utolsó óráit szeretnék - mint hozzátartozók – együtt tölteni. Megértem az érzéseiket.

De a legfontosabb: Nem számít, hogy mit gondolok a felvonulásról, a melegekről, mennyire tetszik vagy nem tetszik. Mindettől teljesen függetlenül a felvonulást engedélyezni kell. Ha nem tetszik valami, meg fogom mondani – nem ostoba politikailag korrekt klisékbe osztva, hanem egyenesen és világosan. Ha a felvonulás törvénysértésbe torkollik, akkor a rendfenntartó szerveknek arányosan, de határozottan fel kell lépnie. De egyelőre a szervezőknek és a melegeknek van igaza: A felvonulást nem szabad betiltani.

Őszintén hiszek a szólásszabadságban. Őszintén hasznosnak gondolom, ha a polgárok szabadon, fizikai fenyegetés (adott esetben hatósági bántalmazás veszélye) nélkül összegyűlhetnek a köztereinken. És – a hazai liberalizmus zászlóshajóitól eltérően - nemcsak akkor, ha nekem tetsző véleményekről van szó…

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Oriens-kritika: Mi a gond az anyasági és gyermektámogatások csökkentésével?

Az Oriens tanácsadó-cég közgazdászai gazdaságpolitikai programtervet készítettek, követve és továbbgondolva a részben általuk készített CEMI tanulmányt. A gazdaságpolitikai javaslat jó – de nem tökéletes. Ebben az írásban a program egy összegszerűségében kicsi, de stratégiai fontosságú részével: az anyasági és gyermektámogatások javasolt csökkentésével foglalkozok. A támogatások csökkentése kicsi költségmegtakarítás mellett nagy kockázattal jár. A kockázat: a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntjük. Azaz a munkaerő-kínálat marginális növelése a születésszám drasztikus romlását hozhatja. És egy demográfiai összeomlás költségei mellett eltörpül a megtakarítani kívánt 80 milliárd forint (a GDP 0,3 százaléka). Más megvilágításban, kockáztassunk egy további demográfiai összeomlást két kőröshegyi völgyhídért vagy körülbelül két kilométernyi négyes metróért?

Mielőtt a szándékaim szerint konstruktív kritikába belevágnék, szeretném hangsúlyozni, hogy minden elismerésem a programot összeállító szakértőké. A program magánerőből, pártok támogatása nélkül készült – és kiváló ötleteket számszerűsít nem kevés munkával

Először nézzük meg kritikánk tárgyát, az Orienst javaslatot az anyasági és gyermektámogatások csökkentésére és átalakítására. Az anyasági támogatások átalakítása költségvetési szempontból semleges: Az írok rövidebb (18 hónapos) GYES és GYED-et képzelnek el, de az így felszabaduló forrásokból bölcsődéket építenének. A gyermektámogatások kapcsán a családi pótlék hozzájutásának a szigorítása már körülbelül 80 milliárd forintos megtakarításhoz vezetne. A jelenlegi összeg fele járna továbbra is alanyi jogon, míg a másik fele adókedvezményként járni a havi bruttó 300.000 forint (éves 3.6 millió forint) kereset alatt. (Ez úgy tűnik, hogy családi jövedelmet jelentene, de ez nem teljesen világos a publikált anyagból.) A családi pótlék egésze a foglalkoztatáshoz lenne kötve.

Mi is a gond ezzel a javaslattal?

A legfontosabb gond, hogy a gyermek- és anyasági támogatásokat kizárólag munkaerőpiaci szemmel nézi. Az írás nem is próbálja meg megbecsülni a javaslat demográfiai árát: Azaz mi történne a gyermekvállalási kedvvel, a termékenységi rátával. Ez pedig közpolitikai kérdés, Gábos, Gál és Keller (2007) szavaival:

A jóléti társadalomban a gyermek közjószág. Pontosabb megfogalmazásban ez a gyakorta hallott kifejezés inkább fogalmi gyorsírásnak tekintendő: nem szó szerint a gyermek a közjó-szág, hanem a jövő nemzedékek adófizetési képessége. A gyermeknevelés a jövedelmek újra-elosztásának magas aránya miatt részben externalizálja a gyermekek felnevelésére fordított egyéni erőfeszítéseket. A gyermeket nem nevelők olyan juttatásokat is kapnak, például nyug-díjat vagy időskori egészségügyi ellátást, amelyhez csak gyermekvállalás (vagy szélsőséges esetben munkaerőimport) útján lehet hozzájutni. Vagyis gyermeket vállalók és nem vállalók között láthatatlan újraelosztás zajlik.

Nos, ezért a figyelembe nem vett externália miatt kellene az anyasági és gyermektámogatásokkal demográfiai szempontból is törődni. Ha ezt nem tesszük egy externáliáról nem veszünk tudomást. Ez a szempont hiányzott például a Bokros csomagból is – és talán nem vettük elég komolyan, hogy a termékenységi ráta az 1995-ös 1,57-ről. 1999-re 1,29-re csökkent. (A fenntartható népességhez körülbelül 2.1-es mutató kellene.)

Sajnos, nem tudjuk a demográfiai hatásokat pontosan megbecsülni. A termékenységi ráta például 1991 óta zuhan (akkor 1,86 volt) – de nehéz azonosítani a Bokros csomag megszorításának hatását aggregált adatokon. Ugyanis nincs olyan egyéneket nyomon követő adatbázisunk, ahol mélyebb és pontosabb ökonometriai kutatást végezhetnénk. Kicsit demagóg módon: egy miniszterelnöki Audi árából létre lehetne hozni egy rendes egyéni adatbázist, de ez úgy tűnik látványosan nem fontos. (Természetesen ez nem von le az elkötelezett magyar kutatók fentebb is idézett erőfeszítéseinek az értékéből – de jó adatbázisra feltétlen szükség lenne.) És ez egyébként jól jönne a munkaerőpiaci hatások becsléséhez is.

Érdemes tehát külföldi példákhoz nyúlni. Laroque és Salanie tanulmánya szerint például a családi adózás és a családtámogatások fontos szerepet játszanak a magas francia termékenységi ráta létrejöttében. Talán ez, és az ehhez hasonló tanulmányok, is hozzájárultak a francia családtámogatások magas szintjéhez:

A century ago, France was one of the first European countries to face a declining population. Since then, almost every elected French government -- regardless of party -- has instituted laws that encourage bigger families and make it easier for women to keep their jobs while raising children.

…

Under French law, a woman can opt not to work or to work part time until her child is 3 years old -- and her full-time job will be guaranteed when she returns.

És úgy tűnik, hogy a három éves otthonmaradás nem hat negatívan a francia anyák munkaerőpiaci jelenlétére:

In Mediterranean countries and Germany, it's work or children," said Marie-Therese Letablier, research director of the Center for Employment Studies. "In France, it's work and children."

A francia példa alapján azon is elgondolkodhatnánk, hogy talán nem a három évvel van a fő gond Magyarországon sem… Ezt nem tudhatjuk pontosan, de a rendelkezésre álló példák nem szólnak olyan erősen a javasolt változtatások mellett. Leginkább ellene szólnak. A francia támogatási rendszer hasonló struktúrában (például hároméves szülési szabadság), hasonló állami támogatás mellett (a GDP 3.0 százaléka a magyar 3.5 százalékkal szemben) Európa legjobb eredményeit éri el: Európában a legmagasabb a termékenységi ráta (1,98) Franciaországban van. A francia példa alapján azon is elgondolkodhatnánk, hogy talán nem a három évvel, talán nem a gyermek és családtámogatással van a fő gond Magyarországon sem…

Arról nem is beszélve, hogy a javasolt 18 hónap gyakorlatilag lehetetlenné teszi két gyermek egymás után történő születését. A kétgyerekes családok viszonylag nagy számát látva: Biztos érdemes az anyákat ki-bedobálni a munkaerőpiacra, adott esetben csak néhány hónapra? Vigyázó szemünket ismét vessük egy kicsit Párizsra…

Még annyit érdemes hozzátenni, hogy az anyasági és gyermektámogatások esetén nemcsak a támogatás mértéke, hanem biztonsága is számít. Kevesebbet ért az a ráfordítás, amit gyakran módosítunk, amivel nem számolhatnak tervezéskor biztosan az édesanyák és édesapák. Ebből a szempontból is külön érdemes kiemelni, hogy Franciaországban közpolitikai, összpárti egyetértés van a családtámogatás fontosságáról. Talán lehetne Franciaországtól tanulni? És talán érdemes még egyszer átgondolni mikor és hogyan lépünk?

Összefoglalóan: A fő gond a javaslattal, hogy ugrást javasol a sötétbe – olyan ugrást, ahol a számszerűsíthető nyereség kicsi (évente két kőröshegyi völgyhíd vagy két kilométer négyes metró) a potenciális veszteség (egy demográfiai összeomlás) pedig óriási. Egy hasonlattal: Magyarország helyzete olyan, mint egy mély szakadék felett botorkáló bekötött szemű emberé. Az Oriens bátor ugrást javasol. Én először a kötést venném le a szemünkről, hogy lássuk merre is fogunk esni a bátor ugrás után.

A főbb pont mellett néhány kisebb kritikai észrevételt is érdemes megtenni. Elsőként beszéljünk a nemzetközi példákról. Az írás kizárólag európai példákat használ, amikor globális szinten Európa egy demográfiai katasztrófa. Talán nem csak innen kellene példákat venni? A hosszabb távú stratégiai döntések esetén lehet, hogy többet tanulhatnánk az Egyesült Államoktól (teljes termékenységi arányszám 2,10) mint Svédországtól (1,67)? Ugyan az Egyesült Államokban a szülési szabadság hat hét – de az adó- és nyugdíjrendszer sokkal kevésbé externalizálja a gyermeknevelési költségeket. Érdemes ebben az irányban, az adócsökkentés pozitív demográfiai hatásán is gondolkodni…

(Magyarországon rendkívül erős előítélet van a sokgyermekes családokkal szemben. Ennek folyamányaként sokan azt hiszik, hogy a magas termékenység csak etnikai kisebbségek sajátja lehet. Ezt a hiedelmet érdemes így zárójelben a bőrszín szerint bontásban is rendelkezésre álló amerikai adatokkal cáfolni: A nem-spanyolajkú fehérek teljes termékenységi rátája 1,864. A fehéreké - spanyolajkúakkal együtt - 2.0 körül van. Franciaországban nincs hasonló bontás, de a kisebbségek matematikailag nem dominálhatják a statisztikát. Csak ha valaki gyűlölködne…)

Másodszor, az írás javasolja a természetbeni juttatásokon való elgondolkodást (57. oldal). Ennek nehéz látni az alapját, a világszerte sikeres programok készpénzt adnak a családoknak, de feltételekkel (mint például iskolalátogatás). A természetbeni juttatás piacgazdaságban anakronizmus (elcserélni mindent el lehet, nem?), legfeljebb az állami közbeszerzés nyertesének jó üzlet.

Harmadszor, az írás kollektív bölcsőde-építési javaslata világnézeti szempontból aggályos számomra. (Ez egy nagyon szubjektív pont lesz.) Individualista konzervatívként nehéz megértenem, hogy miért jó, ha az anyáktól elvesszük a gyermekeket és állami alkalmazottakra bízzuk őket közpénzből – amit majd az anyák megtermelnek a munkahelyükön. Ha az anyák bölcsibe szeretnék adni a gyermekeket az természetesen rendben van. De miért támogassuk a kollektív megoldást (bölcsőde) az egyénivel szemben (édesanya nevelése)? Nem lenne jobb társadalmi mérnökösködés helyett az anyákra bízni, hogy mit tartanak jónak?

Negyedszer, nem világos, hogyan képzeli el az írás a családi pótlék foglalkoztatáshoz kötését. Az apának kellene dolgozni? Mi lenne az egyedülálló anyákkal? Egyedülálló anya élettársának nem kellene dolgozni? A kérdés azért lényeges, mert a rossz fogalmazás a házasságban élők diszkriminációjához vezethet, ha nekik egy plusz feltételnek kell megfelelni.

Ötödször, az írás pontatlan, amikor azt írja, hogy Magyarországon nem lehet dolgozni az otthonmaradó anyáknak (43. oldal, 34. ábra). A GYES mellett lehet dolgozni. (Valószínűleg a maternity leave - szülési szabadság – fordítása a magyar GYES/GYED rendszerre a ludas, GYED mellett tényleg nem lehet dolgozni. Az ábrát érdemes lenne mindenképpen javítani.)

Végül, de nem utolsósorban a javaslat egésze nem foglalkozik a tervezett költségvetési szempontok tágabb makrokörnyezetbe való beillesztésével. Mit jelent mindez a belső keresletre, fizetési mérlegre, inflációra, árfolyamra vagy a kamatokra nézve? Milyen dinamikus hatásokat indít el? A javasolt megtakarítás milyen új kiadásokhoz vezet más alrendszerekben? A családi pótlékon megspórolt összeg például nagyon könnyen megjelenhet szociális segélyként vagy intézeti nevelési költségként…

Összefoglalóan, az Oriens közgazdász csapata egy átfogó, merész és sok szempontból kiváló javaslatot tett le az asztalra. A magyar közpolitika óriási nyeresége, hogy ilyen javaslatokat olvashatunk. De a javaslat anyasági- és gyermektámogatásokra vonatkozó része elhamarkodott és hibás. Valószínűleg valamilyen változtatásra szükség van: A magyar családtámogatási szint és formák mellett el kellene tudnunk érni a francia termékenységi rátát. És nem utolsósorban el lehetne érni a francia munkaerőpiaci részvételt is a hároméves szülési szabadság mellett. Ezen – és nem a támogatások csökkentésén – el kellene gondolkodni. Ennek első lépése lenne megérteni a rendszer demográfiai hatását – és ezután egyszer, előre kommunikáltan és kiszámíthatóan a megfelelő változtatásokat végrehajtani. Vigyázva a családokra, de érvényesíteni a közösség szempontjait. Ennek a követelménynek az Oriens javaslata nem felel meg.

Sok kézre rá kellene csapni, ami az államkasszában turkál. De a bölcsőt ringató kézre?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Generációs politika mozgásban

Érdemes újraolvasni a generációs politikáról írt bejegyzést. Most működés közben láthatjuk. Az ellenzék vezetője állítólag, zárt körben (hangfelvétel nélkül) olyan szörnyű dolgokról beszélt mint a nyugdíjemelés átgondolása és a nehezen fenntartható, a világban ritka svájci indexálásról az inflációkövetésre való áttérés. Ez nem egy rossz gondolat, független liberális és konzervatív közgazdászok sokat beszélnek erről: A költségvetés negyede megy el nyugdíjakra és nemzetközi összehasonlításban kirívóan sokat költünk. És a probléma csak rosszabb lesz: Az elöregedés miatt meg fog ugrani a nyugdíjasok száma - és az adóterhelés így is megfojtja a növekedést. Ez nem mehet így sokáig, ha versenyképesek akarunk maradni és fel szeretnénk zárkozni - no nem Nyugat Európához, de legalább Csehországhoz.

Persze van akinek a percpolitikai érdek, a szavazatok vásárlása közpénzből fontosabb mint az ország hosszú távú versenyképessége:

Az Idősügyi Tanácsnak, illetve tágabb értelemben a nyugdíjas társadalomnak több üzenettel is kedveskedett Gyurcsány. Szavai szerint a nyugdíjak vásárlóértékének elmúlt 10 évben történt jelentős emelkedését öt intézkedés biztosította, a svájci indexáláson kívül a 13. havi nyugdíj, a nyugdíjkorrekciós program, a méltányossági nyugdíj és az egyszeri segély bevezetése és utóbbi négy a szocialista kormányzáshoz kötődik. Sőt, igazából az első is - tette hozzá gyorsan. Emlékeztette a tanács tagjait arra is, hogy az elmúlt sok esztendőben a szocialista kormányok és a szépkorúak között bizalmi viszony alakult ki és erről az útról szerinte ne térjenek le.
...
A volt koalíciós társat egy ponton említette, amikor szólt arról, hogy a költségvetési kiigazítási program összeállításánál sokan, főként liberális közgazdászok jónak látták volna a nyugdíjindexálásnál az inflációs emelésre való áttérést (és még a 13. havi nyugdíj eltörlését, a nyugdíjkorrekciós program felfüggesztését), de ők, szocialisták mindvégig arra törekedtek, őrizzék meg a ma fennálló indexálást.

Őszintén kiváncsi vagyok arra, hogy a jelenlegi újraelosztási szint mellett milyen esélye van komoly reformnak, ha a kormányzat a legnagyobb inaktív csoportot juttatásait érinthetetlenként kezeli? Hogyan lesz adócsökkentés, ha 2600 milliárd forintot svájci módon indexálunk - és hozzátesszük a demográfiai időzített bomba hatását?

Tudományos szempontból érdekes lesz megfigyelni a magyar úgynevezett reformokat. Gyakorló állampolgári szemmmel azonban garantáltan fájdalmas lesz - mindenkinek. Hangsúlyozom: mindenkinek. Milyen nyugdíjat és ami talán fontosabb milyen egészségügyi ellátást tud nyújtani egy leszakadó, lemaradó ország?

Rövid távon sikeres stratégia egymásra taposva minél nagyobb szeletért küzdeni a közös tortából - hosszú távon érdemesebb a torta méretét növelni. A nyugdíjemelés átgondolása elkerülhetetlen, mert a jelenlegi rendszer fenntartatatlan. Mindez persze nem gond, ha a következő választási év képviseli a hosszú távú horizontot. Akkor lehet piramisjátékot játszani az országgal. De kinek jó ez?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Trianonra emlékezünk

Trianon a magyar történelem szomorú fejezete. Érdemes emlékezni, érdemes tudni róla. És érdemes megnézni mit is ír a blogoszféra Trianonról. Oli Bácsi a Reakción a saját személyes revíziójáról beszél:

Az én revízióm az, ha ezt az egykorvolt jelenlétet dokumentálom: odamegyek, lefotózom és a korabeli lapokban elolvasom, hogy milyen volt ott valamikor. Volt-e kaszinó, mit írtak a hetipiac árairól, ki felelt meg a tűzoltóegyesület gyakorlatán: ezt a múltat nem lehet elvenni.

A Konzervatórium pedig Ablonczy Balázs optimista cikkével emlékezik:

S ha végigbaktatunk a Fekete-Körös völgyén, Györffy István nyomán, abajgat-e még a milicista, tilt-e bárki bármit, csak azért mert magyarok vagyunk? És az itthoni kertben igenis megterem az otthoni, (Zimándújfalu, Arad vármegye) paradicsom, borsó – ez családomban kísérletekkel verifikált tény. Ki akadályoz minket, hogy valóra váltsuk Márai álmát: hűtött badacsonyi bort igyunk a magyar tengerparton, hajnali négykor, Vörösmartyt olvasva? A Nap továbbra is felkel, megint vannak jó badacsonyi borok, a Tengermelléken lassan magyarul is pötyögnek megint; megjavulóban tehát a világ szerkezete.

Shadai bejegyzése a Judapesten ír Trianon jelentéséről, és ezzel kapcsolatban egy spirituális rekonstrukcióról, mint az ő személyes revíziójáról:

Szerintem “Nagy-Magyarország” ma rengeteg magyar számára az “eltűnt nagyság” szimbóluma. Sokaknak tűnhet bizony úgy: ez az ország akkor volt utoljára sikeres. Ez a nemzet akkor lehetett utoljára igazán büszke. Akkor tudott igazán jelentős lenni. Akkor lehetett utoljára igazán optimista és bizakodó.

Ezzel a mai magyar zsidóság pontosan ugyanígy van (még ha ebbe nem is gondolunk bele). Sőt miazhogynagyon is: a magyar zsidóság is akkor tudott utoljára “nagy”, sikeres, büszke, jelentős, optimista és bizakodó lenni. A Nagy-Magyarországon.

...

Semmiképp sem a revizionizmus szándékával, de azt lehet mondani, hogy Nagy-Magyarország nem veszett el. Nagy-Magyarország ugyanis leginkább egy mentális állapot, egy érzet: egy habitus. Re-konstruálhatjuk?

Örülök, hogy tudunk beszélni Trianonról. Megemlékezni sértett gyűlölet és ostoba klisék nélkül. Nem könnyű értelmeset, újat írni; nem könnyű kiszakadni a napi aktualitásokból és fontos, de nem sűrgös dolgokkal foglalkozni. Ezért köszönet az emlékezőknek.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása