Miért jó a globalizáció Magyarországnak?

A globalizáció alapvetően jó egy olyan kis és kényszerűen nyitott országnak mint Magyarország. Az ország már egyszer sikeresen bekapcsolódott a globalizáció első hullámába a tizenkilencedik század második felében, a dualizmus korában. Bár nagyon sokan nosztalgiával tekintenek vissza a dualizmus korára, de a globalizációval való kapcsolatot nem látják. A jobboldal főként Trianon-t látja a nyomor mögött. Helytelenül: A kicsi, a mai Magyarországnál lényegesen kisebb országok is sikeresek a globalizálódó világban. Illetve pontosan a globalizáció tette és teszi lehetővé, hogy a kis országok komparatív előnyeik mentén specializálódjanak és a nagyoknál is sikeresebbek legyenek. Ezért jó a globalizáció Magyarországnak.

A globalizáció a piaci elosztás nemzetközi formája. A nemzetközi piac természetes velejárója a világméretű kommunikáció, kereskedelem és a migráció is. A kézzel fogható felszínes jelek; a sugárhajtású repülőgépek, az internet és a műholdak csupán felszínes eszközei ennek a világméretű piacnak, de nem a globalizáció nélkülözhetetlen kellékei.

Különösképpen nem szükségesek, miután a globalizáció első hullámában, a tizenkilencedik század második felében globalizáció jelképei a gőzhajó, a szikratávíró és a tengeralatti kábelek voltak. És ha mosolyognánk ezeken az eszközökön: a világgazdaság integrációja olyan szintet ért el 1914-re, amit az 1970-es évekig nem sikerült túlszárnyalni.

A globalizáció első hullámának áttekintése világosan mutatja, hogy a kis, kényszerűen nyitott országok voltak a fő nyertesek. A sztereotip megközelítés szerint a nagyhatalmak, akkor Anglia (ma az Egyesült Államok) lenne a fő nyertes. Kétségtelenül nem jártak rosszul a nagyobb országok. De nem ők voltak a fő nyertesek. A fő nyertesek a kicsi, a nemzetközi piacok működésében ügyesen bekapcsolódó országok voltak, mint Dánia vagy Svájc. Angliának volt elég piaca, ha máshol nem a gyarmatokon, hogy termékeit elhelyezze. Bár lassabban, de fejlődhetett volna. A svájci óragyártás és finommechanika viszont egészen biztos nem alakult volna ki csak a hazai piacra termelve. A legendás svájci bankoknak vagy a dán élelmiszeriparnak szüksége volt a világpiacra. Most ezek az országok gazdagabbak és fejlettebbek mint Anglia – gyarmatok és világuralom nélkül.

Magyarország – a nála kisebb Svájchoz és Dániához hasonlóan - sikeresen kapcsolódott be a globalizáció első hullámába. Budapest volt Európa első és a világ második legnagyobb malomipari központja. És nemcsak magyaroknak őröltek ezek a malmok. Magyarország akkor és ott a globalizáció részese és nyertese volt. Amikor büszkék vagyunk a kontinens első földalattijára – akkor egy globalizálódó világgazdaság hozadékait látjuk.

A dualizmus sikerei és az azt követő időszak között kiáltó a különbség - akár a két világháború közti időszak nyomorára, akár a Kádár rendszer relatív lemaradására gondolunk. A Magyarországnál kisebb országok sikere azért is érdekes, mert ellentmond a legjobban elterjedt alternatív magyarázatnak, miszerint a dualizmushoz képest bekövetkező lemaradás Trianonnak köszönhető.

Trianon óriási veszteség volt, de nem jelenti, hogy az ország véglegesen vakvágányra került. Dániától is elcsatolták Schleswig-Holstein-t 1864-ben – és előtte is kisebb volt Magyarországnál. Lehet kis ország is sikeres, de ehhez nyitott világ és nyitott gazdaság kell. A Trianonhoz kapcsolódó történelmi magyarázat nemcsak helytelen, de alapvetően passzív áldozat szerepet oszt ki Magyarországnak. Elbántak velünk, minden rossz lett – és semmit sem tehetünk. Pedig – ahogy a példák mutatják – egy kegyetlen veszteség miatt még nem leszünk áldozatok örökre.

A húszas évek nyomora sokban köszönhető a nagy belső piac, a Monarchia eltűnésének és az első néhány békeév nehézségei egyértelműen a háborúnak tudhatók be. De a hosszú távú nyomort a világpiac bezárulása, a globális befelé fordulás jelentette. Azaz a globalizáció visszafordulása. A nagy országok, mint az Egyesült Államok vagy éppen a Szovjetunió is megszenvedték a világgazdaság bezárkózását. De méreteikből adódóan több lehetőségük volt a belső piacra támaszkodni. Nekünk – és a többi kis országnak - nem.

A Kádár-kor csak súlyosbította a kényszerű bezárkózás negatív hatásait. Nem véletlen, hogy egy egész generáció értelmisége és szakértelmisége vesztette el az idegennyelvtudást – a világpiaci integráció legfontosabb eszközét. Sokat vesztettünk a tanulási képességeinkből, lelassult a világ vezető gondolatainak, módszereinek átvétele. De még egyszer: ez most már a múlt, és ahogy például Finnország meg tudott újulni, úgy meg tudunk mi is. A szocialista örökség sem determinál. Nem vagyunk örökre áldozatok az elmúlt negyven év miatt sem.

A történelmi áldozat szerep elutasítása egyszerre lehetőség és kihívás. Kihívás, mert nem lehet a múlt bántó, de a jelen felelősség ellen védő árnyaival takarózni – és a balsorson siránkozni. Lehetőség, mert dönthetünk. Lehetőség, mert az áldozat szerep elutasításával azt is észrevehetjük, hogy Magyarország jelenlegi helyzeténél sokkal rosszabb helyzetben levő országok törtek a világgazdaság élére. Dél-Korea Ghána fejlettségi szintjén volt 1960-ban. Most Dél-Korea húszszor gazdagabb mint Ghána. De hasonló pályát futott be Tajvan vagy Szingapúr is – a globalizáció előnyeit kihasználva.

A globalizáció óriási lehetőségeket kínál a kicsi, nyitott országok számára - olyan országok számára mint amilyen Magyarország. Az Egyesült Államok is szegényebb lenne globalizáció nélkül. Magyarország, Finnország vagy Dél-Korea sokkal, de sokkal szegényebb lenne. Mert ha kizárólag a belső piacra lehet támaszkodni, azok járnak kevésbé rosszul, akiknek nagyobb belső piacuk van. Nekünk meg kicsi a belső piacunk.

Természetesen a globalizáció sem az emberi fejlődés csúcsa, és nem megoldás minden problémára. Vannak negatívumai. Néha nem tiszta a verseny, néha a nagyobbak (vagy az ügyesebbek) jogtalan előnyökhöz jutnak – néha a környezet védelme szenved csorbát. Érdemes felismerni (és leküzdeni) ezeket a negatívumokat – de nem érdemes a globalizációt teljes egészében elvetni. Az igazán sikeres országok, mint Svájc, Dánia vagy Finnország – hogy csak Európán belül maradjunk - sikeresen integrálták a gazdaságukat és találtak megfelelő, bár biztos nem tökéletes választ a fenti problémákra.

A globalizáció kihívás és lehetőség, ne éljük meg fenyegetésként. A globalizáció ad lehetőséget a kis, nyitott országoknak, hogy bekapcsolódjanak a világgazdaságba, világszínvonalú cégeket teremtsenek. Ha magyar Nokia-t vagy Hyundai-t akarunk, akkor nem lehet befelé fordulni és elzárkózni – versenyezni kell. Élni a lehetőségekkel. Ezt akarjuk?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Generációs politika

Az érdekek szerepet játszanak a választásokon. Az életkor pedig szorosan összefügg az érdekekkel. Eltérő életciklusban, eltérő érdekek dominálnak. A fiatalok szeretnének lehetőséget kapni, mondjuk kevés tandíjat fizetni, jó minőségű felsőoktatást használni. Az idősebbek szeretnének méltó nyugdíjat és jó egészségügyi állátást kapni. A dolgozó korúak meg szeretnének minél kevesebb adót fizetni.

A politika meg képviseli ezeket az érdekeket ezeregy más érdekkel és értékkel együtt – és eközben kezeli a természetes generációs érdekkonfliktust. Az érdekkonfliktus kezelése szerencsés esetben egyszerű: A mai dolgozók adója segíti gyermekeiket és szüleiket – és a mai fiatalokból lesznek a holnap öregjei. A konfliktus feloldható. A nagymamák nem az unokák oktatásán szeretnének spórolni, az adófizetők meg nem a szüleik méltó öregkorán.

A konfliktus feloldható, de nem oldódik fel magától. Sőt, ha egy korosztály létszáma hirtelen megugrik – például a demográfiai változások miatt, akkor az érdekkonfliktus diszfunkcionális formát ölthet. Konkrétan az elöregedés, az idősebb korosztály számarányának a megugrása képvisel ilyen helyzetet. Ilyenkor ugyanis kialakulhat a generációs politika, ahol a politikai érdekképviselet az idősebb korosztályok érdekeinek képviseletére redukálódik.

Németország volt elnöke, Roman Herzog figyelmeztet erre a veszélyre:

I'm afraid we're seeing the foretaste of a pensioner democracy: the number of older people is rising, and all parties are paying disproportionate attention to them…It could end up in a situation where older generations plunder the younger ones.

A német elnök „nyugdíjas-demokráciáról” szóló figyelmeztetése azért is érdekes, mert Magyarország és Németország hasonló (értsd: katasztrofális) demográfiai helyzetben van. Mindkét ország a leggyorsabban elöregedő társadalmak között van. Az idősek részaránya folyamatosan növekszik – és ezzel együtt nő az idősebb korúak politikai érdekérvényesítő képessége mindkét országban.

Ráadásul az idősek politikai befolyása gyorsabban nő mint számarányuk a teljes népességen belül. Egyfelől, a legfiatalabbak nem szavazhatnak, így az érdekeiket a szavazatmaximalizáló politika nem nagyon veszi figyelembe. Másfelől, az idősebbek szavazási hajlandósága világszerte magasabb mint a fiatalabbaké, ami tovább növeli a politikai súlyukat. Egyszóval az elöregedés mellett annál gyorsabban nő az idősebb korosztály érdekérvényesítő képessége.

Mi is a veszély?

A veszély az, hogy a generációs politika a megengedhetőnél több transzfert fordít az idősebbek problémáinak megoldására – és ezzel aláássa az ország hosszú távú versenyképességét. Két fő csatornán keresztül történhet ez: Egyfelől, a támogatásokat átcsoportosíthatják a nemszavazó gyermekektől az idősek javára – tovább erősítve a demográfiai összeomlást és az elöregedést. Másfelől, az adóprés iszonyatos mértékben megnőhet vagy legalábbis lehetetlenné válik a csökkentése - ezzel aláásva az ország versenyképességét (és persze a jövőbeni nyugdíjakat és egészségügyi ellátást is).

Teljesen irreális mindez?

Nos, a napokban hallhattunk a GYES időtartamának csökkentéséről. Hallottunk-e a sokkal nagyobb méretű rokkantnyugdíjak felülvizsgálatáról? Emelkedtek a tanulóbérletek árai – emelkedtek-e a nyugdíjasok utazási költségei? Felkerekítették a politikai pártok a nyugdíjemelést – és láttunk hasonló kerekítést a gyerektámogatások kapcsán? És az adócsatornán kapcsán: Nőtt-e az adóterhelés? Hallunk panaszokat, hogy az adóterhelés mértéke lehetetlenné teszi az ország versenyképességét?

Vannak jelek arra, hogy Roman Herzog figyelmeztetése aktuális Magyarországon – vagy az lesz hamarosan. Van rá esély, hogy a demokratikus politika generációs politikává degradálódik. Így lesz?

Nos, nem alakul ki feltétlenül generációs politika. De csak akkor, ha odafigyelünk ezekre az intő jelekre. Mindannyian, fiatalok és idősek egyaránt – és észrevesszük, hogy érdekeink csak nagyon rövid távon ellentétesek. Az unokák nem ellenségei a nagyszülőiknek – és viszont. És nem is érdemes hagyni, hogy a generációs politika azzá tegye őket. Nem hagyjuk?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Felvilágosodás, kognitív disszonancia és a nem-emberek

Összefügg a felvilágosodás a rasszizmussal? Hogyan vezethet az emberi egyenlőség eszménye az emberség megtagadásához, a legrosszabb rasszizmushoz? Mi a hasonlóság a tizennyolcadik századi fekete rabszolgák és a modern magzatok megítélése között?

Ebben a bejegyzésben ezekre a kérdésekre keresek választ. A következő egyszerű elméletet vázolom fel: A felvilágosodás óta a közgondolkodás szerves része az emberi egyenlőség. Azonban vannak, akiket nem kezelünk egyenlően a gyakorlatban, például a fekete rabszolgákat a tizennyolcadik században. Ez kognitív disszonancia: feszültség az elvek és a gyakorlat között. Egyik lehetséges feloldása az „ember” definíciójának alkalmas szűkítése – és a rasszizmus elfogadása. Hasonló helyzetben vannak a modern kori magzatok és hasonló a modern kori válasz is: A magzat nem ember. Az írás célja megmutatni, hogyan hozhat az emberi jogok magasztos eszménye kiszolgáltatott embereket még rosszabb helyzetbe - emberségük megtagadásával.

A Wikipédia szerint a kognitív disszonancia „alapgondolata, hogy mikor valamilyen új információ vagy tapasztalat ellentmond a korábbi elképzeléseknek vagy ismereteknek, akkor disszonanciát, belső feszültséget élünk át. Ez a disszonancia szorongáskeltő állapot, melyet csökkenteni igyekszünk.” Máshogyan gondolkodunk egy autóról miután megvettük. A vásárlás előtt igyekszünk a lehető legtöbb információt megszerezni. A vásárlás után nem vesszük figyelembe a negatív információkat – hiszen az megkérdőjelezné a döntésünk helyességét.

Ez a kognitív disszonancia, kombinálva a felvilágosodás emberi egyenlőségének eszményével, egyenes út a rasszizmushoz. Az alapgondolatot Thomas Sowell írja le új könyvében: A rabszolgatartás intézménye előbb volt jelen mint a rasszizmus, és eredetileg nem volt szükséges a rabszolgatartáshoz semmilyen rasszista emberfelfogásra. Például a rómaiak rabszolgatartása mögött semmilyen rasszista kép nem volt, a rabszolgaság egy jogi állapot volt. (A rómaiak egészen elképesztő jogtiszteletére jellemző, hogy a vérségi köteléket is hajlandóak voltak jogilag definiálni, gondoljunk csak az adoptálás elfogadására.)

A változás a felvilágosodás, elsősorban és az emberi egyenlőség intellektuális elfogadásával változott meg. Feszültség, kognitív disszonancia keletkezett a gyakorlat és a magasztos gondolatok között. Nyilvánvaló nehéz az emberek egyenlőségéről és a rabszolgatartás helyességéről ugyanabban a dokumentumban megemlékezni. (Az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat és az Alkotmány szövegezése jó példa ezekre a nehézségekre.)

A kognitív disszonanciát háromféleképpen lehet feloldani:

1. Konzisztensen, a gyakorlat mentén: Megváltoztatjuk az elméletet, azaz kidobjuk az emberi egyenlőség eszményét. A déli államok eljutottak ide a polgárháború alatt.
2. Konzisztensen, az elvek mentén: Megváltoztatjuk a gyakorlatot, azaz felszámoljuk a rabszolgatartást. Ezt elsősorban a keresztény fundamentalista abolicionisták képviselték, akik szerint ha valami helytelen (értsd bűnös), akkor azt fel kell számolni – még akkor is, ha nem túl praktikus.
3. Praktikusan, az okos lány mintájára: Megváltoztatjuk az ember definícióját, azaz feltaláljuk a rasszizmust. Ez a legegyszerűbb út, és nyilván ezzel próbálkoztak a felvilágosodott rabszolgatartók először. Mert ugye, ha a feketék nem emberek, akkor nem sérül az emberi egyenlőség elve a rabszolgatartás kapcsán. Megmarad a kecske és a káposzta is.
   

A harmadik, praktikus út választása révén jutunk el a felvilágosodás nagyszerű gondolataitól a feketék emberségének a megkérdőjelezéséig.

Hasonló a modern világban a magzatok kérdése - és hasonló a praktikus válasz is a kognitív disszonanciára. Az abortuszra praktikus szükség van és volt. Ez sokáig nem okozott erkölcsi problémát: A rómaiak (kedvenc jogállampolgáraink) például szent magántulajdonként tekintettek a gyermekekre. Azaz a tulajdonos akkor és azt csinált velük, amit akart. Ha megölte, akár a tizenéves gyermeket is, nem volt jogi probléma. Az ő gyereke, az ő döntése. Nos, itt nyilván nem probléma az abortusz sem.

A felvilágosodás, az emberi jogok elfogadása viszont ugyanolyan kognitív disszonanciához vezet mint a rabszolgatartás. Egyfelől a végletekig védjük a gyermekek emberi jogait (ha kell felelősségre vonva a szülőt). Másfelől, pontosan az emberi jogok miatt kénytelenek vagyunk a magzatokat (vagy egy csoportjukat) nem-embernek tekinteni - mivel csak így tekinthetünk el „emberi” jogaiktól..

Az amerikai szabályozás, ahol a legélesebb a vita, mutatja ezt a kettősséget a legélesebben: A nem megszületett baba magzat, azaz nem-ember. Bármit meg lehet vele tenni. A megszületett baba ember, jogokkal. A kettő közti jogi különbség megmagyarázza ezt is (csak rajzok, a felesleges sokkolás elkerülésére):

Összefoglalóan, az írás célja az elgondolkodtatás volt. Az írás nem foglal állást sem a rabszolgatartás, sem az abortusz ügyében – és egyáltalán nem célja bármilyen közpolitikai döntés befolyásolása. Különösképpen nem cél a magyar abortusz szabályozás praktikus vonzatain elgondolkodni.

A cél annak bemutatása, hogy a magasztos eszmék, mint például az emberi jogok, a gyakorlatban visszaüthetnek; és pontosan azokat hozhatják rosszabb helyzetbe, akik a leginkább rászorulnának a védelemre. Gondoljunk erre is, amikor ezekről a magasztos eszmékről, az emberi jogokról hallunk.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Paris Hilton milliói, avagy ezt a kapitalizmust akarjuk?

Paris Hilton egy szabad piacon milliókat keres dollárban. Divatcikkeket ad elő Milánótól New Yorkig, énekel és fogynak a lemezei – mindezt a konvencionális (értsd mozarti vagy michelangeloi) tehetség legkisebb látszata nélkül. Mások napi nyolc-kilenc órát dolgoznak néhány száz dollárnak megfelelő havi fizetésért: hajat vágnak, villamost vezetnek vagy programot fejlesztenek. Ez a kapitalizmus, itt piacok működnek, ahogy Adam Smith megálmodta.

Ezt akarjuk?

Igen, ezt akarjuk.

Ez a bejegyzés a piac és a kapitalizmus mellett érvel – mégpedig Paris Hilton látszólag érdemtelenül keresett milliói mentén. Az intellektuális gyakorlat értelme, hogy ha sikerül megérteni ezeknek a millióknak a jogosságát, akkor talán a piac további egyenlőtlenségei esetén sem osztályharcos gondolatai támadnak a kedves olvasónak.

A felszínen Paris Hilton semmilyen tehetséggel nem rendelkezik, látványosan nem hal bele a munkába. Kedves vagy kifejezetten irritáló megjegyzéseket tesz valóságshow-kban. És mégis rengeteg pénzt keres. Az igazságtalanság érzetét tovább fokozza, hogy esetében a börtönbüntetés is növeli a keresőképességét. Egy letöltendő börtönbüntetés legtöbbünknek súlyos törést okozna, talán pályánkat is el kellene hagyni; de neki ez csak plusz húsz százalék. Hát lehet ez igazságos? Hogyan akarhatunk egy ilyen rendszert?

Nos, hogy ezt megértsük érdemes strukturáltan gondolkodni Paris Hilton társadalmi és gazdasági szerepéről. (A mondat így elsőre posztmodern zagyvaságnak tűnik, de ne tessék aggódni, közgazdasági okfejtés jön.) Paris Hilton alapjában véve nem zenét és nem is divatcikkeket árul, hanem szórakoztató híreket. Paris Hilton válasz egy hatalmas keresletre.

Mindannyian szeretünk híreket olvasni. Az információ iránti igény valószínűleg régi evolúciós beidegződés az emberiségben: szeretünk minél többet tudni a saját csoportunkról. Régen hasznos lehetett tudni mit akar a törzsfőnök vagy merre indul a vadászat. Jobban belegondolva, talán a mai irodai környezetben is hasznos a jólértesültség…

A hírek iránti igény óriási ipart hozott létre. Sokan szeretik a komolyabb híreket és elemzéseket (és olvasnak mondjuk ilyen oldalakat mint ez). Mások könnyedebb híreket szeretnek olvasni. Olyanokat, ahol a szereplő ismerős, a probléma/helyzet valós, de könnyen átlátható. Azaz ipari méretben előállított pletykát keresnek. No, erre a keresletre adott válasz a bulvár.

A bulvár receptje egyszerű. Végy egy embert, akit sokan ismernek. Írd meg amit csinál, bármilyen triviális is. (Paris Hilton Magyarországra látogat!) És az emberek megveszik az újságot, rákattintanak az internetes portálra. És ehhez szükség van bulvársztárra.

Egyszóval Paris Hilton ipari mértékű pletyka-előállításban vesz részt. Erre a pletykára szüksége van. Nem az elitértelmiséginek, hanem azoknak, akik megveszik a magazinokat, akik kattintanak az egérrel ha feltűnik a név. És ezért fizetnek, az idejükkel, egy magazin árával vagy a kattintással. Ebből él Paris Hilton.

És nem ajándékba kapta a hírességet. Hanem meg kellett küzdeni érte néhány millió wannabe sztárral. Elég csak a valóságshow-jelentkezőkre vagy a tehetségkutatásokon feltűnő tömegekre gondolni, hogy nyilvánvaló legyen a verseny mértéke. (És Steve Levitt kábítószerkereskedő-analógiája alapján nem biztos, hogy az átlagsztár-jelölt többet keres, mint mondjuk egy autószerelő.)

Összefoglalva, Paris Hilton sok más sztár(ön)jelölttel együtt pletykákat ad el azoknak, és csak azoknak, akiknek erre szükségük van és hajlandók erre áldozni a megkeresett pénzükből. A pletyka miatt híres lesz – és a hírnévből, nagyon jó üzletasszony módjára további pénzt csinál, mondjuk lemez- vagy divatcikk-eladásból.

Ebből világos, hogy a piaci elosztás igazságos. Paris Hilton nem vesz el senkitől semmit erőszakkal. Gazdag, de pénzét önként adják oda az érdeklődő átlagemberek – a pletykákért cserébe. Ráadásul Hilton egy kegyetlen versenyben nyeri el az emberek bizalmát. Valahol illúziót árul, de ezt teszi - más szinten persze - a bűvész vagy a színész is.

Talán az is világos, hogy a piac hihetetlenül demokratikus is. Nem azt adja, amit a kinyúlt pulóveres elitértelmiségiek hihetetlenül fontosnak gondolnak a boldogítandó nép szellemi fejlődése szempontjából. Hanem azt adja, amire valós emberek, valós pénzt adnak ki. Ez adott esetben inkább Hilton, mint Haydn. Ez a nép. Tessék leváltani, ha nem tetszik.

A piac bár a saját logikája mentén igazságos és meglepően demokratikus azért nem tökéletes. Nem tökéletes, de a rendelkezésre álló rendszerek közül a legjobb. Winston Churchill szavait kicsit módosítva: A kapitalizmus a legrosszabb rendszer, kivéve az összes más rendszert, amit valaha is kipróbáltunk.

Mindannyian vagy sokan szeretnénk egy olyan gazdasági rendszert, amely az „igazi” értékeket jutalmazza. Persze, Böjthe Csaba sokkal jobban megérdemelné a milliókat mint Paris Hilton – arról nem is beszélve, hogy lényegesen hasznosabban költené el a pénzt.

Jó lenne – de vegyük észre, hogy ez nem nagyon lehetséges valamilyen értékdiktatúra nélkül. Bárhogyan is próbálnánk definiálni ezeket az értékeket, valahol azt jelentené a definíció, hogy nem engedjük elkölteni ez emberek pénzét úgy, ahogy szeretnék. Hanem mi (vagy a nagybetűs Ők) meghatároznák mi a jó. Mert az emberek most is adhatnák a pénzüket a dévai gyerekeknek, de valamiért a bulvárt jobban szeretik. És erről nem a kapitalista rendszer vagy a piac tehet, kár is azt okolni.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Hamis humánum: A gyermekbűnözésről

A gyermekbűnözés kapcsán csak egy humánus és emberséges álláspont van: A felnőtt társadalom normáinak azonnali és közvetlen érvényesítése minden kihágás esetén. A gyermekeknek már fiatalkoruktól segíteni kell megérteni a világ működését. Ennek a segítségnek része az oktatás – de a megfelelő büntetés is. A hatékony büntetés nélkül ugyanis a társadalom túl későn, és túl erősen tud csak beavatkozni. Tekinthetjük-e humánusnak azt a társadalmi rendszert, amely a gyermekbűnözők devianciára nem reagál hosszú ideig – majd a tizennyolcadik születésnapján letöltendő börtönbüntetéssel köszönti a fiatalt a felnőtt társadalomban?

A téma aktualitását egy józsefvárosi fizikatanár vegzálása jelenti, amit az osztálytársak kedves figyelmessége révén mindannyian meg is tekinthetünk:

Ahogy egy korábbi bejegyzésben elkezdtem kifejteni, az alapgondolatot Heinlein kíválóan írja le a Starship Troopers regényében. (A regény kötelező olvasmány az amerikai hadsereg, tengerészet és a tengerészgyalogság alapkiképzésében. Figyelmeztetés galamblelkeknek.) Hogyan várhatnánk el szigorú normakövetést fiatal felnőttektől, ha gyermekként nem tanítjuk meg nekik a normákat? Humánusabb egy botütés tizenhárom évesen mint egy letöltendő börtönbüntetés tizennyolc évesen?

Heinlein a fizikai büntetés mellett érvel. (Talán Szingapúrban nevelkedett?) Ez talán túlzás. De abban feltétlenül igaza van, hogy a normákat és szankciókat fokozatosan kell bevezetni.

Az esetek többségében ez így is van: A családok a legjobb nevelést akarják megadni gyermeküknek, tanítják őket és idejekorán reagálni a kedvezőtlen tendenciákra. Vannak olyan családok ahol még hangos szó sem hangzik el. Vannak ahol sarokba állítják a gyermekeket – máshol, talán ahol a kihívások nagyobbak, viszont elcsattan egy pofon. Mindaddig, amíg a család fel tudja készíteni a gyermekeket a felnőtt társadalomba való beilleszkedésre jól van ez így.

Vannak olyan helyzetek, amikor a gyermekek érdekében a társadalomnak be kell avatkozni. De ez a kivétel.

Ez két irányban működhet: Egyfelől, meg kell védeni a gyermeket a kifejezetten bántalmazó (rendszeresen verő, éheztető) szülőktől. Ezeket szülőket korlátozni kell, bár a liberális „zéró pofon elvét” farizeus és a gyermekek számára kifejezetten veszélyes elvnek tartom. A szülői pofon ugyanis lehet jogos, mégha magam nem is pártolom. Lehet, hogy pont az az egy pofon kell a gyermek és a börtön közé. Az eltúlzott gyermekvédelem pont a gyermekeknek árt: A szülők vegzálása pontosan a legnehezebben kezelhető és ezért legveszélyeztetettebb gyerekeket fenyegeti. A szülők kezéből kivesszük a fegyelmezés lehetőségét és csodálkozunk mint társadalom, hogy miért is kezelhetetlen a gyermek?

A társadalomnak viszont akkor is be kell avatkoznia, ha a szülők nem tudják vagy nem akarják a legalapvetőbb normákat megtanítani. Például azokat, amiket a mellékelt videón nem sikerült a gyermekeknek elsajátítani az iskolai magatartásról.

Két szélsőséges hang figyelhető meg ezzel kapcsolatban. Egyfelől, a kifejezetten rasszista és gyűlölet-keltő szélsőségesek használják fel az esetet a kegyetlenkedésre való uszításra. Másfelől, a liberális szélsőségesek kiáltanak gyermeki és emberi jogok után – elutasítva a társadalmi, adott esetben iskolai, fegyelmezés lehetőségét.

Nyilván mindkettő szélsőség helytelen.

A gyermekeknek, akik a társadalmi együttélés alapvető szabályait a fenti videón látható mértékig nem sikerült elsajátítani, bizony szankciókra van szükségük. Nekik és az osztálytársaiknak is.

Ezek a gyermekek a saját és osztálytársaik életét teszik tönkre – a tanáraik élete mellett. Mi lesz ezekből a gyerekekből? Mit tanulnak az iskolában? Milyen munkához juthatnak azokkal a képességekkel? Jó vicc ez most: de majd harmincévesen, priusszal és nulla munkaerőpiaci tapasztalattal is ilyen jókat fognak nevetni?

Nem, akkor már nem lesz vicces. De késő az lesz.

A legszomorúbb talán azoknak a gyermekeknek a helyzete, akik ilyen osztályba kénytelenek járni. Őket nem védik a gyermekvédők. (Valószínűleg nem rosszindulatból, csak nem látják őket áldozatnak: Hiszen az ő szemükben csak egy áldozat van: az elkövető.) Milyen jövője van az ilyen fiatalkorú bűnözőpalánták osztálytársainak? Hogyan bántalmazhatják a gyengébb osztálytársat, ha a tanárt így lehet heccelni? Elveszik az uzsonnájukat? Megverik? Megölik? Ki tudja mi még?

Az igazi gyermekvédelem nem csak a gyermekek vélt jogainak a védelméből áll. Ahogy az igazi anya sem hagyja játszani a gyermekét a síneken a gyorsvonat előtt, úgy a gyermekvédelemnek is terelnie kell a gyermekeket a hasznos (vagy legalábbis a nem nyilvánvalóan életveszélyes) elfoglaltságok felé. Ezt lehet szép szóval, de ha kell kemény szankciókkal is. A vonat előtt játszó gyermek példájában nem a megengedő, toleráns „ott játszol kisfiam ahol akarsz” hozzáállás a humánus. Mert lehet, hogy mire a gyermek megérti az érveket késő. Ugyanígy a társadalom részéről sem a büntetés és a szankciók elvetése a humánus.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Okosabb mint egy ötödikes?

Régebbi történet, de nem is az aktualitása miatt érdekes. Egyszer volt, hol nem volt, egy amerikai vetélkedő, ahol egy felnőtt nő és egy fiatal, ötödikes általános iskolás versenyzett, hogy ki tudja mi Magyarország fővárosa:

Mi is történik? A szőke, déli nő – civilben énekes: Kellie Pickler - nem tudja. Az ötödikes tudja.

Lehetséges következtetések:

1. Minden amerikai olyan mint a szőke nő a videón, hihetetlenül ostoba.
2. Minden amerikai olyan, mint az ötödikes a videón, korához képest hihetetlenül tájékozott.

(Zárójelben: Persze van még egy csomó lehetséges hasonló khm, hogy úgy mondjam nagyvonalú, következtetés. Például: Minden amerikai szőke és nő. Vagy éppen minden amerikai country énekes. De egyelőre csak koncentráljunk e kettő az amerikaiak szellemi képességeit érintő következtetésre.)

Melyik következtetés a helyes?

Nyilván egyik sem: Egy szórakoztató műsorból lehetetlen megítélni egy ország szellemi állapotát. (És most ne is feszegessük, hogy milyen mértékű népen belüli heterogenitás lehetséges… Vagy azt, hogy hányan tudjuk kapásból Ruanda fővárosát – és hogy ez jelent-e valamit…)

A következtetések nem mondanak semmit az amerikaiakról – de annál többet a következtetőről. Ezek amolyan freudi következtetések.

Érdekes megnézni a reakciókat a comment blogon ebből a szempontból: Az általános reakció szerint az amerikaiak félelmetesen sötét népek. Ami nem jelent mást, mint hogy a magyarok sem rajonganak az amerikaiakért.

Sem?

Igen, ha megnézzük a Pew Global Attitudes Project kutatásait láthatjuk: Amerika népszerűtlen, és a népszerűtlenség az elmúlt időszakban fokozódott. Kivételes az amerikai népszerűség növekedése: például a cunamit követő segélyek Indonéziában, illetve a mostani segélyek Afrikában növelték az amerikaiak népszerűségét, de a trend lefelé mutat… Európában mélyponton a népszerűség – a muzulmán országokban pedig lassan ott a matematikai minimumon helyezkedik el.

No, ezt a népszerűtlenséget – még ha a pontos okait nem is - látjuk a megjegyzésekből is. És nem is kell közvélemény-kutatnunk hozzá…

De hadd tegyem hozzá a magyar kommentelők védelmében, hogy rengeteg – megkockáztatom: európai összehasonlításban is sok – tárgyilagos megjegyzés is érkezett. És ez alapvetően pozitív: Nem kell mindenkinek lelkes atlantistának lenni, de az érzelmi alapú amerika-ellenesség nem ígér túl sokat. Érdemes ezen elgondolkodni.

Legyünk tényleg okosabbak mint egy ötödikes?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Elit és fejlődés

A hosszú távú növekedés fontosságáról írtam korábban, de szándékosan nem említettem, hogyan is dől el a hosszú távú növekedés. Pedig a választás nem triviális. Egy ország ugyanis nem választ, nem dönt.

A választás nagymértékben a döntéshozó elit kiváltsága és felelőssége. Még a legjobb demokráciában sem közvetlenül a nép dönt: a nép a legjobb esetben is az elit által kínált alternatívák közül dönt – ami jókora szerepet ad az alternatívák prezentálóinak. Ezért kell, a növekedéssel mellett az elit szerepéről is beszélni.

Az elit szerepe lehet drámaian pozitív. Meidzsi császár például 1868-ban a gyorsabb növekedés, az iparosítás mellett döntött Japánban. És a japán gazdaság pályát váltott, hogy a világ második legnagyobb gazdaságává váljon. Ezzel egyben elkerülte a száz éves hanyatlást és megpróbáltatásokat, ami Kínának jutott osztályrészül.

De nem csak drámaian pozitív példa van. Van szimplán drámai is. Néha a döntés nem egyértelmű – így születik a rossz döntés. De sokkal gyakrabban a döntés egyértelmű, csak éppen ellenkezik az elit, a döntéshozók közvetlen érdekeivel.

A gazdag karibi ültetvényes országok például sokat nyerhettek volna az észak-amerikai modell átvételével. Hosszú távon az ország gyorsabb fejlődése hihetetlen értékeket termelt volna. Hasonlítsuk össze Haitit az Egyesült Államokkal most – és nem hisszük el, hogy Haiti gazdagabb volt. Pedig igen.

Ez a jó döntés azonban nem született meg - és elsősorban nem a karibi döntéshozók rövidlátása miatt. A döntéshozók, a rabszolgatartók, ugyanis világosan láthatták: Ha felszámolják a rendszert, felszámolják a saját uralmukat. És bár az ország túlnyomó többsége jól jár, csak éppen ők maguk nem.

Mondhatná a racionális közgazda, hogy az amerikai és a haiti gazdaság teljesítményének különbségéből bármilyen mohó elitet lehetne kárpótolni. Ez igaz. Lehetne. De mi is késztetni a volt rabszolgákat, hogy massszívan kárpótolják a hatalmát vesztett volt elitet? Semmi. Nincs olyan hihető mechanizmus, ami ezt a transzfert lehetővé tenné.

Azaz utólag mondhatjuk, hogy az elit racionálisan vezette Haitit zsákutcába – míg az amerikai elit, más megfontolások miatt racionálisan vezette sikerre az Egyesült Államokat.

Nos, ezért kellene a hosszú távú növekedés kapcsán a magyar elit szerepéről is gondolkodni.

(Az írás a Konzervatóriumon jelent meg, megjegyzésekre ott van hely.)

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

A társadalmi vita nyomorúsága

Magyarországon bármilyen intézkedés vagy reformjavaslat szinte reflexszerűen azt a kritikát kapja meg elsőként, hogy “nem előzte meg széles körű társadalmi vita”. Mintegy rekonstruálható a kritikusok elképzelése a demokratikus folyamatokról: valahogy úgy kell a dolgoknak működnie, hogy összejövünk egy nagy, akár virtuális téren, mindenki elmondja, ami a szívét nyomja, és kialakul a konzenzusos javaslat, ami egyfelől mindenkinek jó, másfelől pedig tartalmazza az egész társadalom disztillált bölcsességét.

Az elképzelés több sebből vérzik. Egyfelől, az átlagember képtelen érdemben hozzászólni olyan kérdésekhez, mint például egy adó- vagy egészségügyi reform. Nem is feladata: ezek a kérdések szakértők elmélyülését igénylik, nem másodpercek alatt zsigerből adott válaszokat. A másik indok az szokott lenni, hogy a “nemzeti konszenzus” adna demokratikus legitimációt a javaslatok végrehajtásához, anélkül pedig nem szabad belevágni. Ez az felfogás félreérti a képviseleti demokrácia működését: a dolog lényege az, hogy négyévente megválasztjuk a Parlamentben ülő képviselőket, akikre rábízzuk a megfelelő döntések meghozatalát. (Hogy mi alapján arról még lesz szó.) Nem tudjuk és nem is akarjuk őket kézivezérelni: a ciklus végén, a következő választásokkor majd meglátjuk, mire mentek. Természetesen addig is lehet (és kell is) beszélni és vitatkozni ezekről a dolgokról, de ez nem jelenti azt, hogy minden egyes döntést meg kell előznie egy össznemzeti jóváhagyásnak.

Különösen fontos ez olyan döntéseknél, amelyek rövid távon vélt vagy valós érdeksérelemmel járnak, de hosszú távon érdemes őket meglépni, ide tartozik például az oktatási vagy egészségügyi reform. Bármilyen átgondolatlanok legyen is a kormány reformintézkedései, intellektuálisan magasabb szinten állnak, mint az a felfogás, hogy soha semmiért senkinek ne kelljen fizetnie, az “állam” mindent finanszíroz, az államot meg nem érdekel, hogy ki finanszírozza, én rokkantnyugdíjas őstermelő vagyok, tessék engem békén hagyni. Ha a döntéseket a “nemzet” hozná meg, akkor egy héten belül eljutnánk oda, hogy minden legyen ingyen mindenkinek, a kerítés készüljön kolbászból, és ne kelljen adót fizetni – ezzel pedig kissé kihátrálnánk a megvalósítható alternatívák halmazából, de hát a társadalmi vitán nem lehet számon kérni az ilyen apróságokat.

Vitával nem lehet döntés hozni, csak előkészíteni. Ha a nem áll elő az a ritka eset, hogy a felek mindegyike eljut ugyanarra a konszenzusos véleményre, akkor nincs mechanizmus, ami kicsikarná a döntést. Legtöbbször az az elképzelés, hogy “ha nem tudunk megállapodni, akkor marad a status quo”. Ezzel csak az a baj, sokszor rosszabb, mint bármelyik alternatíva, és gyakran nem is lehetséges tovább fenntartani. A szavazáson kívül nincs mechanizmus a különböző vélemények aggregálására. Hogy nézne az ki, hogy egy adójavaslat csak akkor mehet át, ha mindenki mindenkit meggyőzött, hogy jó lesz neki? És ha egyvalaki nem ért egyet, akkor mi lesz? Vitatkozunk tovább?

A társadalmi vitával a másik nagy baj, hogy elmaszatolja a felelősséget. Alaphelyzetben a kormány viseli döntései politikai felelősségét: rajta lehet számon kérni, hogy normális előkészítő munka follyon a minisztériumokban, legyenek átgondolva a döntések, és egyensúlyban legyen a költségvetés. Ha a döntések “társadalmi vita” során alakultak ki, akkor ez a felelősség meggyengül: a kormány mondhatja, hogy hiszen ti akartátok, hogy így legyen, én csak végrehajtottam.

Az, hogy a “társadalmi vita” Magyarországon jelenleg használatos formájában értelmetlen, természetesen nem jelenti, hogy a négyévente esedékes választás információmentes lutri lehetne. Mármint normális esetben.

A képviseleti demokrácia lényegéhez ugyanis az is hozzátartozik, hogy a politikai pártok választási programja és a kormányprogram között összefüggések figyelhetők meg. Azaz a választóknak lehetőségük van felhatalmazást adni valamilyen programra. Normális esetben a választási program meghatároz egy irányvonalat (rémlik mire szolgálna a politikai ideológia?). Ez alapján a szavazók felhatalmazzák a pártokat, hogy képviseljék érdekeiket (vö. képviseleti demokrácia) – és bizony utána nincs egyeztetés mind a tízmilliónkkal. A döntést a kormány és az őt adó parlamenti pártok hozzák, és ők is viselik érte a felelősséget. Négyévente.

Hogy Magyarország esete ebben a kérdésben normális, azt a kedves Olvasóra bízzuk. Arról viszont meg vagyunk győződve, hogy a megoldás nem a képviseleti demokrácia elvetése és a „társadalmi konszenzus” Szent Gráljának keresése. Ennél lényegesen nagyobb kihívások állnak az ország előtt. A megoldás a világos program, a tiszta elképzelések a választási programban – és azok követése a kormányprogramban. De miért is olyan bonyolult ez a politikai elitnek?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Megint nem értjük: lakáshitel és “diszkrimináció”

A rendszerváltáskor számos, a piacgazdaságban bejáratott intézményt készen vettünk át a világ boldogabbik felétől, ahol ezek évek óta működnek: nem kivételek ez alól a pénzügyi közvetítők sem. Az emberek nagy része elfogadta, hogy ezek valahol egy normális országhoz tartoznak és mindenképpen szükség van rájuk, de továbbra is homályos, hogy tulajdonképpen mit csinálnak, mi mozgatja őket és ez miért jó nekünk. Az értetlenség gyakran ahhoz vezet, hogy a tudatlanok sátáni erőket tulajdonítanak nekik: a bankszektor minden végromlás forrása, ahol kövér bankárok (szivarral és cilinderben, természetesen) az ország vérét szívják szívószállal, a bróker szitokszó (kicsit talán jogosan is, gondoljunk a Kulcsár-ügyre), a lízing uzsora, stb, a sor végtelenül folytatható.

Azért titkon szoktam abban reménykedni, hogy pár év, esetleg évtized alatt felnő egy generáció, aki nagyjából érti, mit csinál egy bank, nem kell persze mindenkinek tudni hogy kell beárazni egy értékpapírt, csak úgy nagy vonalakban felfogni, hogy mire való az egész hóbelevanc, mit egy jelzáloghitel, befektetési alap vagy akár lekötött betét lényege, ilyesmik. Aztán egy újságcikk olvasása során rádöbbenek, hogy a szabályozó hatóság sem teljesen érti, sőt igazából halovány segédfogalmuk sincs, így butaság elvárni, hogy a helyzet belátható időn belül megváltozzon.

Röviden összefoglalva a történetet: a kilencvenhat lakosú Kerteskápolnán lakó házaspár megdöbbenve vette tudomásul, hogy a bank nem hajlandó nekik jelzáloghitelt folyósítani a kiszemelt ingatlanra. A cikk sejteti, hogy létezik egy banki feketelista, amin a kistelepülések vannak, és aki ott lakik, az nem kap hitelt. Ezt hátrányos megkülönböztetésként élik meg, képviselőhöz fordulnak, megszólal a PSZÁF is, eként:

A szóvivő azt mondta: ha a település méretével, lakosainak számával indokolja
egy bank a hitelkérelem elutasítását, akkor az felveti a diszkrimináció
gyanúját. Ezért, ha ilyen esetről kapnának hivatalos értesítést, akkor a panaszt
továbbítanák az Egyenlő Bánásmód Hatóságnak.

Sőt maga az Egyenlő Bánásmód Hatóság elnökhelyettese, Furmann Imre is hozzátesz egy okosságot:

[...] jogellenes, ha egy bank valakit lakhelye - vagy leendő lakhelye - miatt
hátrányosan megkülönböztet. Ha ezt az eljárást valaki bizonyítani tudja, akkor
az érintett pénzintézet akár hatmillió forintos bírsággal is sújtható.

Szóval nagy kavarodások vannak a fejekben, ezért érdemes lenne előbb végiggondolni, mielőtt diszrkiminációt kiáltunk.

A jelzáloghitelnél az ingatlan a hitel fedezete: azt jelenti, hogy ha az adós nem akar vagy nem tud fizetni, a bank az ingatlan elárverezésével szerzi vissza, amit tud. Így csökken a hitel kockázata, és elérhetővé válik egy alacsonyabb kamatláb a hitelfelvevőnek (ez messze nem mellékes: hasonlítsuk csak össze a jelzálog-alapú lakáshitelek kamatait a fedezet nélküli fogyasztási hitelekével, ahol nem ritka a csillagászati THM sem). Viszont ha az ingatlan korlátozottan forgalomképes, akkor a bank nem számíthat arra, hogy belátható időn belül vissza tudja szerezni a pénzét. Egy kilencvenhat (vagy akár ötszáz) lakosú településen szinte alig forognak az ingatlanok: ha vannak is új lakosok, lehet, hogy nem pont ilyen házra vágynak, vagy inkább sajátot építenének: az ingatlan nem homogén termék, hanem erősen differenciált. Nagyvárosban persze előbb-utóbb akad megfelelő vevő, kistelepülésen erre nem lehet számítani. A bank nem gonoszságból nem ad hitelt, hanem azért, mert nem látja a fedezetet.

A bank nem jótékonysági intézmény: kötelessége gondosan kihelyeznie a pénzét, máskülönben tulajdonosai és hitelezői (vagyis például a betétesek) érdekével szemben cselekedne. És valóban, a hitelezés során szelektál: nem szeret olyan hitelt adni, ahol nem számít arra hogy visszafizetik, és nem ad hitelt alacsony kamatra, ha nincs biztos fedezet. Az állam érvényesíthet szociálpolitikai szempontokat: például kistelepülések segítése, vagy a gyermekek utáni lakásépítési kedvezmény (“szocpol”), de egy banktól ezt elvárni nem érdemes, mert nem ez a feladata.

A történet egyébként jól végződik: az érintettek felkerestek egy másik pénzintézetet, amelyik hajlandó volt hitelezni. Ezzel kellett volna kezdeni.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Sicko, avagy gondolatok az egészségügyről

Örülhetünk is, meg nem Micheal Moore legújabb filmjének. Egyfelől, hasznos lehet ránézni egy profitalapú magánbiztosítókkal működtetett rendszerre – és annak problémáira. Másfelől, Moore eddigi filmjei inkább kiváló üzleti és propaganda érzékét sejtették, semmint az igazság keresése iránti vágyat. Az új információ iránti igény és a mesteri manipuláció kombinációja sajnos nem túl szerencsés. Viszont a film talán jó ugródeszka egy kicsit részletesebben is elgondolkodni az egészségügyről – és a magyar reformról.

A film tényleg mesteri (és manipulatív) módon vezeti be a nézőt az amerikai, profitalapú biztosítók által működtetett rendszer visszásságainak a világába. Moore gyorsan talál példát arra, hogyan tagadják meg a biztosítók az ellátást – és nem habozik hangsúlyozni, hogy az üzleti biztosító üzleti érdeke megtagadni az ellátást. Váltogatja a drámai példákat, a könnyedebb problémákkal – megtartja az érdeklődést, de nem taszítja a nézőt depresszióba.

És tegyük hozzá, vannak drámai példák. A legmegrázóbb egy másfél éves kislány esete, akit magas lázzal szállítanak kórházba, de ott nem látják el, mert a kórház nem áll kapcsolatban a biztosítójával. Át kell szállítani egy másik kórházban, de mire odaér késő és meghal a kislány. Egy fiatal férfi a családja, felesége és kisgyereke előtt hal meg lassan, rákban – mert a biztosítója megtagadja a csontvelő átültetést. És halljuk a másik oldalról azoknak a vallomását, akik megtagadták ezeket, vagy az ezekhez hasonló kérvényeket.

Moore persze tovább megy és megtalálja a megoldást: állami, általános egészségbiztosítás. Kanada, Nagy Britannia és Franciaország egyaránt kiváló egészségügy rendszerrel rendelkezik – ahol az üzleti biztosítókra jellemző amerikai problémák nem jelentkeznek. Sőt, mutat néhány statisztikát arról, hogy az angolok, franciák vagy éppen a kanadaiak átlagosan tovább élnek, mint az amerikaiak.

A jó pontok ellenére a film nem teljesen meggyőző, és éppen azért mert nem hajlandó a felszínes szlogenek és a hatásvadász példák szintje fölé emelkedni. Ha egy kicsit megkapargatjuk a példákat és az ellenpéldákat számos ellentmondást lelhetünk fel – a Moore propaganda leleplezésére szakosodott oldalak segítsége nélkül is.

Kezdjük először is a legnyilvánvalóbbal. Moore összehasonlításai hamisak. Az amerikai rendszer áldozatait hasonlítja össze az általános ellátás tipikus (vagy annál jobb ellátásban részesülő) pácienseivel. Komolyan gondoljuk, hogy Franciaországban nem halnak meg emberek a kórház vagy az orvosok hibája miatt? Az amerikai interjúalanyok a középosztály aljáról, a franciák a tetejéről kerülnek ki: Ez sem könnyíti meg az összehasonlítást.

Nemcsak a betegek, az esetek is mások: Az amerikai példák drága beavatkozásokról, különleges esetekről szólnak – a kontraszt pedig átlagproblémákról. Lehet, hogy valaki közepes vagy olcsó biztosítással nem kapja meg a legdrágább vagy éppen kísérleti ellátást. De mondjuk az angol kismamát egy amerikai kismamával kellene összehasonlítani nem egy rákos beteggel. (A kubai rendszerrel való példálózás pedig legfeljebb csak provokációként értékelhető. Annak egyébként jó, ha ízléstelen is.)

Sajnos Moore filmje, az érdekes téma és az amerikai rendszer vitathatatlan hiányosságai ellenére, nem kérdezi meg az alapvető kérdést: Miben más az egészségügy? Nagyon közel kerül hozzá, amikor az egészségügyi ellátást a könyvtárhoz hasonlítja – és azt sugallja, hogy mindkettőt lehetne adóból, általános alapon biztosítani. De azért vannak különbségek egy könyv kölcsönzése és a rák gyógyítása között. No, erről kellene beszélni.

Az egészségügy közgazdasági problémáiról már írtam, de foglaljuk össze még egyszer:

1. Árak vagy korlátozó tényezők nélkül az egészségügyi kereslet végtelen.
2. Az egészségügy kockázata kis valószínűséggel jelentkező nagy kiadás, ezért biztosításra van szükség.
3. Az orvos, illetve általánosabban a szolgáltató információs előnnyel rendelkezik a beteg és minden harmadik szereplővel szemben. És a betegnek is van némi információs előnye saját magáról.
4. A biztosított magatartása alapvetően befolyásolja a kockázatot.

Mint minden jószág esetén, ha ingyen adják a kereslet gyakorlatilag végtelen. Igaz ez autókra – és az egészségügyi szolgáltatásokra. Nem azt jelenti, hogy ha ingyen van mindenki kiveteti a vakbelét, hanem arról, hogy egy sor, bonyolult és drága, életminőséget javító beavatkozás létezik. Ilyenek a különféle protézisek, daganatos betegségek kezelése vagy éppen a szervátültetés. A végtelen kereslet miatt nem lehet a legjobb szolgáltatást mindenkinek ténylegesen ingyenesen nyújtani. Szükség van valamilyen mechanizmusra, amely korlátozza, árazza a keresletet. Az amerikai, privát biztosítós rendszerben a biztosítók mondják meg, hogy akinek rosszabb biztosítása van nem kapja meg a legjobb ellátást. Az „ingyenes” általános biztosításos rendszerben a kapacitáshiány korlátozza a keresletet (vagy várólista van, vagy bizonyos szolgáltatásokat nem nyújt az egészségügy).

Nehéz az egészségügyi kiadásokra takarékoskodással készülni. Bármilyen reális megtakarítás elégtelennek bizonyulhat mondjuk egy rákos betegség kezelésére. Az ilyen típusú kockázatokat tipikusan biztosítással kezeljük. Ez lehet országos szintű kockázatközösség (általános biztosítás vagy társadalombiztosítás) vagy annál kisebb (munkáltatói magánbiztosító). A lényeg, a kockázat alapvető formája miatt valamilyen biztosításra van szükség.

Az információs előnyök viszont megnehezítik a biztosítási rendszer működtetését. Az orvos túl sok szolgáltatást nyújthat és számlázhat ki a biztosítónak, mert csak ő tudja mi igazán szükséges mi nem. Ezért próbálják a Sicko-ban a biztosítók a saját orvosaikkal ellenőriztetni a kezeléséket. (Csak zárójelben: Az ilyen típusú visszaélések meggátolása a biztosítottak érdeke is, hiszen ennek az árát ők fizetik ki a biztosítási díjban. Ez olyan mint ahogy a Casco csalók költségeit is végül a becsületese biztosítottak fizetik meg…) Ennek kapcsán meg elképzelhető, hogy a biztosító téved (vagy rosszhiszemű) és nem engedélyezi a valóban szükséges beavatkozást. És persze a biztosítottak sem angyalok. Nem egyedi eset, hogy valaki értesül egy súlyos, krónikus betegségről és csak utána keres biztosítást. (Ami ugye akkor már nem biztosítás csak szimpla haszonszerzés.)

Végül, a biztosítás megléte kevésbé hatékony döntésekre ösztönzhet. Akinek teljes mértékben biztosítják az autóját elképzelhető, hogy kevésbé gondosan zárja le, mint az akinek nincs biztosítása. Az olcsó, zsíros ételeket szerető biztosított számíthat arra, hogy nem kell szembesülnie döntésének teljes következményével (legalábbis anyagi szinten).

Az egészségügyi rendszerek a fenti problémákra keresik a választ. Az általános probléma leírásából világos, hogy nem könyvtári kölcsönzésről van szó, de nem is olyan drámai az eltérés mondjuk az autóbiztosítástól. Talán az is világos, hogy nem egyértelműen jobb az állam mint a piac vagy fordítva. A fentebb részletesen elemzett négy fő probléma bármilyen piaci versenyből ki tudja hozni a legrosszabbat. Biztosítók, biztosítottak és orvosok egyaránt kijátszhatják a rosszul szabályozott rendszert. De a piaci kudarc lehetőségéből nem következik az állami beavatkozás megváltó volta sem. Ezeregy módon lehet az állam még kevésbé hatékony mint a piac; piaci kudarc ide vagy oda. Abszolút kulcs tehát a szabályozás átgondoltsága és minősége – és a szabályozás érvényesítése a mindennapokban.

A magyar egészségügyi vitában is érdemes lenne a lényegi kérdésre koncentrálni és elszakadni a Sicko érzelmi fekete-fehér világától. Ha az úgynevezett egészségügyi reformról beszélünk érdemes megkérdezni, hogy javítja a fenti négy alapprobléma megoldását. Melyik intézkedés melyik probléma megoldását segíti elő? Átgondoltak a szabályozások? Mennyire számszerűsíthetőek a pozitív hatások? Lesz elég erős szabályozó hatóság, amely fel mer állni a lobbikkal szemben és képes megteremteni a szabályozott versenyt? Megvan a társadalmi támogatottság egy stabil rendszer kialakításához?

Lehet, hogy ezzel kicsit unalmasabbá válik a vita – de talán nem az egészségügyi ellátásban van szükség több izgalomra.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

A baloldali értelmiség esete a fasiszta farkassal

A baloldali értelmiség annyiszor kiáltott fasiszta veszélyt valós ok nélkül, hogy teljesen elvesztette a szavahihetőségét. A napi politikai célokat követő visítozás nemcsak a baloldali értelmiséget hiteltelenítette, hanem kisebb mértékben a fasiszta veszélyről szóló közbeszédet is. Különösen kínos, hogy Aesopus forgatókönyvét követve, a farkas most ténylegesen is megjelent.

A baloldali értelmiség a fasizmust jókora politikai bunkóként forgatta az elmúlt tizenegynéhány évben. Az alaphangot Grósz Károly adta meg a Budapesti Sportcsarnokban1988-ban, ahol is fehérterrorral és ellenforradalommal riogatott. De a Demokratikus Chartára volt szükség, hogy mindez a magyar baloldali közbeszéd szerves része legyen.

Azóta a baloldali értelmiség minden vezető jobboldali politikusban felfedezi a fasizmus félreérthetetlen jeleit. Főleg amikor a belpolitikai helyzet úgy kívánja. Antall József talán a legjobb példa a baloldali kreatív félelemre. A történelem fintoraként a kommunista titkosszolgálat megfigyelésiből tudjuk, hogy Antall világ életében szélsőségektől mentesen gondolkodott. (Halála után – mutatva, hogy nem tárgyilagos, hanem inkább politikai volt az elítélő vélemény – persze pozitívra váltottak a vélemények.)

A politikai ellenfelek differenciálatlan fasisztázása, amiről Gyurgyák János sokkal jobban beszél, két hatást ért el. Egyfelől, hiteltelenítette – nemcsak a mérsékelt jobboldalon - a baloldali véleményformáló értelmiséget. (A hitelesség elvesztését segítette az aktuálpolitikai szerecsenmosdatás és iparszerű relativizálás is a rendőrség 2006 októberi túlkapásai kapcsán is. De a baloldali értelmiség szerepéről a jobboldali szélsőségek megerősítésében majd később…) Másfelől, mindezzel hozzájárult a közélet eldurvulásához, elszigetelte a tisztességes konzervatívokat - és összemosta őket a szélsőségesekről. Egyben a szemforgatás címszó alatt új rekord született a Guinness könyvbe, ahogy a baloldali értelmiség a démonizált konzervatívoktól számonkérte a higgadt vitát. De komolyan: Mi más kellene egy szélsőséges csoportnak mint a mérsékeltek elszigetelése és a durvuló közélet?

De a történet nem áll meg itt. Aesopus meséje sem úgy ért véget, hogy minden komoly embert jól felbosszantott a farkast kiáltozó fiú és azok végül kiröhögték az ostobát. Nem, jött a farkas.

Igen, most megjelent a Magyar Gárda. És a Magyar Gárda elfogadhatatlan. Nem azért mert a baloldali értelmiség annak gondolja, hanem inkább annak ellenére. De elfogadhatatlan: A Magyar Köztársaság nem lehet terepe félkatonai csoportok nyomásgyakorlásának. Pont.

A baloldali értelmiségnek pedig megköszönjük az eddigi tevékenységét - és várjuk mikor átkoznak ki újabb konzervatív politikust. Nem kell sokat várni. A napi politika továbbra is mindenek felett. Gratulálunk.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Argentin tangó

A hosszú távú gazdasági növekedésről szóló vita unalmasnak tűnhet. Kit érdekel, hogy a magyar gazdaság növekedési potenciálja évi két vagy három százalék?

Valószínűleg csak keveseket. Pedig nem lenne érdektelen.

Kezdjük egy példával a kamatos kamat birodalmából. Tegyük fel, hogy Magyarország és Csehország körülbelül azonos gazdasági színvonalon van, de a magyar gazdasági növekedés éves átlagban kettő, míg a cseh három százalék. A következő száz évben.

Az első évben nincs nagy különbség, a másodikban se – de aztán szépen összeadódik a sok kis egy százalék. Száz év múlva a magyar gazdaság több mint hétszeresére, a cseh több mint tizenkilencszeresére nő. Jó? Nem jó: A magyar gazdaság teljesítménye – és az életszínvonal - kevesebb lesz, mint a cseh negyven százaléka.

A példa - az általános iskolai matematika oktatás szemléltetésén túl - jól mutatja, hogy hosszú távon a tartós, kis növekedési különbségek összeadódhatnak. És ami igazán relevánssá teszi a példát: A növekedési különbségek nemcsak a matekpéldában, hanem a valóságban is összeadódnak. Érdemes tehát érdeklődni a hosszú távú növekedés iránt.

Vegyünk néhány valós példát. A századfordulón Argentína lényegesen gazdagabb volt, mint Olaszország. Olaszország két világháborúval együtt is gyorsabban tudott fejlődni. A századfordulón kivándorolt olaszok meg most szépen váltják ki az olasz útlevelüket és jönnek vissza…

Az ötvenes években Korea ugyanolyan szegény volt, mint Ghána. Negyven évvel később a koreai teljesítmény tízszerese lett a ghánainak – vásárlóerő-paritáson. Nominálisan a különbség még nagyobb. 1800-ban Haiti a nyugati félteke leggazdagabb országa volt. 2000-ben a legszegényebb.

A magyar közpolitikai vitából hiányzik a valódi tét felismerése: Magyarországnak esélye van a lemaradó országok közé kerülni. Nem automatikus a felzárkózás: Lassú növekedés, öregedő lakosság, ellátórendszerek (nyugdíj, egészségügy) válságban – és mindeközben késhegyre menő politikai harc folyik látszatkérdésekről. Volt már utcai zavargás, majdnem volt valutaválság.

Hadd tegyem hozzá, alapvetően optimista vagyok. Magyarország meg fogja tudja oldani a problémáit, tud gyorsan fejlődni. Nem leszünk egy másik Argentína. Bármennyire is szép az argentin tangó.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Ambíció – az elnökség igazi előfeltétele

Az amerikai előválasztás kapcsán sok kérdésről lehet beszélni. Osztályozhatjuk a nekünk kedves szempontok alapján a jelölteket, vagy éppen elmondhatjuk ki miért szimpatikus (vagy éppen antipatikus).

Itt most egy kicsit absztraktabban gondolkodnék el a témáról. Mi különbözteti meg az elnökjelöltet a többi politikustól?

Első körben mondhatnánk sok jó tulajdonságot: Az elnökjelöltek általában sikeres politikusok, komoly teljesítménnyel a hátuk mögött. A republikánus oldalon John McCain sikeres szenátor, biztos és előkelő hellyel a szenátusban. Mitt Romney sikeres üzletember és kormányzó volt, Mike Huckabee szintén sikeres és megbecsült kormányzó volt. Rudy Giuliani sztár-polgármester volt a „világ fővárosában”. Ugyanez igaz a demokratáknál is. Mindannyian jól tudnak beszélni, közeli ismerőseik rajonganak értük, értelmesek, vitaképesek.

De mindez nem elég: A siker, a teljesítmény csak előfeltétel. Kell más is.

Rengeteg sikeres kormányzó van, aki boldog az elért eredményekkel és nem akar elnök lenni. És megérthetjük őket: Egy sikeres, szeretett politikus beszáll az elnökválasztási kampányba, akkor újra bizonyítania kell és nagy valószínűséggel bukni fog. Hét-nyolc induló közül csak egy lesz elnökjelölt – és ő sem lesz biztosan elnök. Egy sikeres karriert így lehet sikertelenné változtatni… Számíthat arra, hogy az elnökválasztási kampányban egy ország (vagy lassan már az egész világ) előtt fogják lejáratni és meghurcolni a nevét. Minden kis rossz döntése, minden apró botlása ezerszeresére fog nőni a versenytársak negatív kampányában. És mindezért dolgozni kell, nem öt-hat, hanem napi 12 vagy 14 órát. Állandóan úton lenni, pénzért kuncsorogni (a.k.a fundraising) és folyamatosan mosolyogni. És mindez nem egyszemélyes móka: a házastárs (és néha a gyerekek is) részesei lesznek a kampánynak. Ezt vállalni kell.

Megállapodott, sikeres emberek, közel – vagy éppen túl – a hatvanadik születésnapjukon életük legkeményebb – és valahol legkegyetlenebb – munkáját vállalják.

És ezt csak az vállalja, akiben nagyon erős az ambíció. Gondoljuk csak el. Hányan vállalnánk megfeszített munkát, a nevünk meghurcolását, a család életének a felforgatását túl a nyugdíjkorhatáron? Hányan lennénk hajlandóak kockára tenni az addigi eredményeket és egy sikertelen kampánnyal búcsúzni a karrierjüktől?

Nem sokan: ehhez szinte határtalan ambíció kell. Ennek a nem hétköznapi ambíciónak a megléte választja el az elnökjelöltet a többi sikeres politikustól.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Anti Anti

A negatív jelszavak taszítanak. Nemcsak azért mert gyűlölködésre buzdítanak, hanem azért is, mert trójai falóként működnek: A negatív jelszavak a alkalmasak az elfogadhatatlan, szélsőséges nézetek megerősítésére és legitimálására – ezért érdemes kerülni őket.

A negatív jelszavak vonzása egy formális logikai hibából következik. Csak a példa kedvéért induljunk ki a régi mondásból: Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Következik-e ebből az állításból, hogy aki viszont nem szereti a virágot az rossz ember? Sokan rávágnák az igent. Pedig nem következik. A mondásból nem tudunk meg semmit azokról, akik nem szeretik a virágot. A virágárus-lobbi minden tiltakozása ellenére sem.

A fejtegetés mindaddig ártalmatlan amíg virágokról és régi mondásokról beszélgetünk, de a negatív jelszavak fő terepe nem a virágvásárló úri közönség jellemének a leírása. Hanem a politika. Ahol a fenti formális logikai hiba sokkal súlyosabb következményekkel járhat.

Két nagyon durva példa az antifasizmus és az antikommunizmus. Azt hiszem, egyetértünk, hogy mind a fasizmus, mind a kommunizmus helytelen, szélsőséges és embertelen ideológia. És ettől minden antifasiszta és antikommunista jó emberré válik? Nem. Mert éppen a fasiszták vegyültek el lelkesen az antikommunisták között, és kommunisták épültek be az antifasiszta mozgalomba.

De ugye milyen nehéz ezt mondani: Nem minden antifasiszta politikai meggyőződése tisztességes. Vagy, nem minden antikommunista demokrata. (És hány vezető politikus élné túl a fenti magyarázatot? Nem sok, főleg ha Donald Rumsfeld teljesen helyénvaló döntéselméleti fejtegetésének a sorsára gondolunk…).

Ártalmatlanabb példa a 2004-es amerikai elnökválasztás negatív jelszava ABB – Anybody But Bush. Jól hangzik, de tökéletes ostobaság. A kedves jelszó-gyárosnak tényleg mindenki más jobb lenne? Idi Amin vagy Enver Hodzsa csak mint első tipp? Ugye, hogy nem…

A negatív jelszavak általában megpróbálnak többet kihozni valaminek az elutasításából, mint megfelelő pozitív gondolat támogatásából. Nagyobb lehet a mozgósító erejük, többen jönnek el tüntetni vagy szavazni – de sajnos pont azok, akikre semmi szükség nem lenne. Ez rövidtávon működik, de hosszú távon veszélyes játék.

A negatív jelszavak ugyanis kiválóan alkalmasak arra, hogy szélsőségeseket legitimáljanak. A szélsőségesek feltűnhetnek normális és tiszteletreméltó egyéniségek mellett. Vagy éppen politikai tőkét szerezhetnek azzal, hogy „én bezzeg elutasítottam X.-t vagy Y.-t.”.

Persze a legtöbb antifasiszta és antikommunista tisztességes, jó demokrata. De ne hagyjuk, hogy a negatív jelszavakkal takarózó szélsőségesek elvegyüljenek köztünk. És ehhez a legegyszerűbb út, ha nem használunk negatív jelszavakat.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Gumiország

Mint az január közepén nyilvánosságra került, az Apollo Tyres beruházásával újabb gumigyár épül Magyarországon. Természetesen ez is állami támogatásban részesül (konkrétan 7 milliárd forintban), miképpen a munkaügyi jogsértéseiről elhíresült Hankook.

Dicséretes, hogy a kormány már a bejelentéskor nyilvánosságra hozta a támogatás összegét, pedig emlékezetes, hogy a Hankook támogatásairól szóló szerződéseket a TASZ segítségével kellett kiperelni a minisztériumból (itt zárójelben respect azoknak, akik Magyarországon anno végigverték az információszabadságról szóló törvényeket). Egy gondolatkísérlet erejéig tegyük fel, hogy semmiféle korrupció, átverés és politikusoknak csúsztatott kenőpénz nincs egy ilyen támogatás mögött, és foglalkozzunk azzal, miért jó az államnak egy gumigyár?

Természetesnek hat az az érvelés, hogy munkahelyeket teremt, ezáltal csökkenti a munkanélküliség közvetlen (munkanélküli-segély) és közvetett (nem foglalkoztatott munkaerő leépülése, stb) költségeit. Továbbá a profit és a bérek után adók és járulékok illetik a magyar államot: a beruházással keletkezik egy gazdasági többlet, amiből a gumigyár, alkupozícióit érvényesítve, megpróbál minél nagyobb szeletet kihasítani. Lehet, hogy még így is jól járunk.

Ugyanakkor az is világos, hogy ha egy kis cég akar Magyarországon üzemet létesíteni, akkor sem fog tudni kialkudni egy méretével arányosított hasonló támogatást, ha ő is munkahelyeket teremt és adókat fizet. Hiszen egy mondjuk 40 főt foglalkozgató céggel nem fog tárgyalni a kormány, nem lehet vakuk kereszttüzében mosolyogva kezet rázni, és mondogatni a népnek hogy a kormány, egyfajta kádári apafiguraként, ismét “munkahelyeket teremt.”

Az eredmény: a nagy üzemméretű iparágak szelektív támogatása. Ha ebben a formában vizsgáljuk, ez nem feltétlenül okos dolog: a nagy üzemméretű iparágakban a gyártás szintje gyakran (de persze nem mindig) alacsony hozzáadott értékkel párosul, a munkásoktól pedig nem vár el magas szintű képzettséget, de ennek megfelelően is fizeti meg őket.

Persze meg lehet próbálni Kínával versenyezni ezekben a szektorokban, de nem biztos, hogy az államnak pont ezt érdemes támogatnia.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

A politikai korrektség intellektuális kritikája

Ez a bejegyzés a politikai korrektséget mint az önálló gondolkodás hiányát kritizálja. Az elfogadható beszéd tartalma ugyan sokat változott Giordanio Bruno-tól Larry Summers-ig, de normák mindig is voltak. Nagy a valószínűsége, hogy aki ezeket (illetve most a politikai korrektséget) maradéktalanul elfogadja nem önállóan gondolkodik, hanem egyszerűen elfogadja az éppen aktuális bölcsességet.

Az alapgondolatot Paul Graham írja le: Van-e szégyellnivaló gondolatod? Van olyasmi, ami nem illik be korunk normái közé? Ha van, akkor gondolkozol. Ha nem, akkor minden esély szerint csak elfogadod, amit mondanak neked. Nem valószínű, hogy ennyi ember egymástól teljesen függetlenül ugyanarra a végkövetkeztetésre jusson. Occam borotvája szerint a legegyszerűbb magyarázatot érdemes elfogadni. Itt ez a gondolkodás mellőzése és a normák mechanikus elfogadás. Graham esszéje szerint:

Let's start with a test: Do you have any opinions that you would be reluctant to express in front of a group of your peers?

If the answer is no, you might want to stop and think about that. If everything you believe is something you're supposed to believe, could that possibly be a coincidence? Odds are it isn't. Odds are you just think whatever you're told.

...

The word "defeatist", for example, has no particular political connotations now. But in Germany in 1917 it was a weapon, used by Ludendorff in a purge of those who favored a negotiated peace. At the start of World War II it was used extensively by Churchill and his supporters to silence their opponents. In 1940, any argument against Churchill's aggressive policy was "defeatist". Was it right or wrong? Ideally, no one got far enough to ask that.

We have such labels today, of course, quite a lot of them, from the all-purpose "inappropriate" to the dreaded "divisive." In any period, it should be easy to figure out what such labels are, simply by looking at what people call ideas they disagree with besides untrue. When a politician says his opponent is mistaken, that's a straightforward criticism, but when he attacks a statement as "divisive" or "racially insensitive" instead of arguing that it's false, we should start paying attention.

Analóg logika mentén nem gondolkoznak azok sem, akik mindenben politikailag korrektek. Az elfogadható beszéd és gondolkodás határa rengeteget változott, nemcsak Magyarországon, hanem világszerte. Ugyanúgy vannak szankciók az eltévedtek „jó útra” terelésére most is mint régen. (Bár ezen a terén van egy kis enyhülés Giordano Bruno óta. Most már csak karrierek és állások vannak veszélyben, ahogy Larry Summers és James Watson illusztrálja.) Azok, akik pontosan eltalálják a kor bölcsességét várhatóan csak készen veszik azt. Hiszen mi a valósznűsége annak, hogy önálló gondolkodással emberek millió jutnak ugyanarra a következtetésre? És tíz-húsz évente egyszerre, ugyanúgy felülvizsgálják a nézeteiket és új konszenzust alkotnak? Egymástól függetlenül? Nem sok, lássuk be.

Összefoglalóan, a politikai korrektség teljeskörű elfogadása nagy valószínűséggel a gondolkodás hiányát mutatja. Pártállástól és világnézettől függetlenül érdemes átgondolni miért is fogadunk el bizonyos gondolatokat és miért irtózunk másoktól. Főleg aki gyanúsan politikailag korrekt, de szeretné azt hinni, hogy önállóan gondolkodik.

UI: Végül hadd térjek ki röviden arra is, mit nem állít a bejegyzés. Először, is nem minden politikailag inkorrekt megnyilvánulás értelmes szellemi tevékenység eredménye. (Sőt, a PC sémáktól való eltérés meglehetősen nyilvánvalóan mutatja meg az esetleges logikai hiányosságokat.) Másodszor, az intellektuális sekélyesség nem az egyetlen, és talán nem is a legnagyobb probléma a politikai korrektséggel. Óriási a választék a problémák között az explicit faji és nemi diszkrimináció támogatásától az idegesítő nyelvújításig és cenzúráig. Ezekről még lesz szó.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Mitt Romney

Mitt Romney győzött a michigan-i republikánus előválasztásokon és ezzel az eredménnyel a legtöbb szavazatot ő kapta az első három előválasztáson a republikánus jelöltek közül. És Mitt Romney nagyon alkalmasnak látszik az elnöki feladatra. Legfőképpen azért, mert „ellenséges” környezetben, a masszívan liberális Massachusetts államban is sikeres republikánus kormányzó volt. (Akárcsak Ronald Reagan Kaliforniában.) A demokrata párt megerősödésével, a demokrata ellenzékkel való együttműködés egyenesen elengedhetetlen feltétele a sikeres republikánus elnökségnek.

Érdemes először a Romney ellenes érvekkel, a vallással, színeváltozásaival és privilágizált hátterével foglalkozni.

Mitt Romney-t sokan kritizálják, elsősorban a vallása miatt. Elvakult fundamentalistáknak és ateista városiaknak egyaránt nem tetszhet, hogy a jelölt mormon. Mormon, aki fehér ingben és nyakkendőben maga is téríteni járt. De nincs semmi jelen annak, hogy Romney ne a helyén kezelje a vallását. Hite befolyásolhatja az intézkedéseket – de ahogy egy katolikus elnök sem lenne Róma ügynöke, ő sem lenne az egyház politikai foglya. Ez az üzenet valószínűleg átjön a többség számára, ahogy átjött Massachusetts-ben is – a gyűlölködők meg mondjanak, amit akarnak.

Sokkal komolyabb probléma, hogy Romney néhány fontos kérdésben, leginkább abortusz ügyben megváltoztatta a véleményét. John McCain, abszolút frappánsan, a „változás jelöltjének” is nevezte a new hampshire-i vitában. Lássuk be, Romney politikai platformja, pontosan a massachusetts-i választók preferenciái miatt, sokat változott. Szeretjük a kaméleonokat? Nem. Vannak kételyek? Igen. De hadd tegyem hozzá: Volt egyszer egy kormányzó, aki még Roe v. Wade előtt legalizálta saját államában az abortuszt. Sokkal többet tett ezzel a social conservative ügy ellen mint Romney bármikor. Ronald Reagan-nek hívták – és ő a republikánus elnökök ideáltípusa. (Konzervatív szemmel a változás talán még erősebbé is teszi a jelöltségét, hiszen egyszer találhatja magát a damaszkuszi úton a politikus, de többször nem.)

Hasonlóan Romney ellen szól, hogy családi háttere messze az átlagos amerikaiak szintje felett van. Ez egyfelől támadási pontot nyújt populista ellenfeleknek, ami őszintén önmagában nem lenne komoly baj. Másfelől viszont ez megnehezíti, hogy az átlagemberek problémáival azonosuljon, őket krízishelyzetben vezesse. Jellemző a Romney fiúk vicce az elveszett ásványvíz-utánpótlásról: Akkor csapvizet iszunk? – vetették fel mint az abszurd netovábbját. (A közönség ott helyben meg is mondta nekik, hogy náluk bizony ez a szokás.)

A Romney mellett szóló érvek azonban sokkal erősebbek, mint az ellenérvek: Romney tud politikai ellenszélben, az ellenzékkel együttműködve dolgozni. Sikeres menedzser és szervező. Végül, de nem utolsósorban magánélete is tisztességes és feddhetetlen.

Romney Massachusetts kormányzója volt republikánusként. Az állam Amerika kék (demokrata) régiójának a szíve, a törvényhozásban demokrata túlsúly van emberemlékezet óta. Ebben a környezetben sikerült az állam – meglehetősen rossz pénzügyeit – gyorsan és hatékonyan kezelni, szabadpiaci alapon álló egészségügyi reformot bevezetni. Ez nem kis teljesítmény – és ha ugyanez működik a demokrata többségű Kongresszussal… Tudjuk egyvalaki megcsinálta már ezt: Ronald Reagan a demokrata Kalifornia sikeres republikánus kormányzójából az egyik legnagyszerűbb amerikai elnök lett.

Romney teljesítménye nemcsak relatív, nemcsak úgy érdekes, hogy politikai ellenszélben kell dolgoznia. Minden mérce szerint intelligens: legjobb lett a egyetemén, majd posztgraduális diákként a Harvard egyetem legjobb 5%-ba verekedte be magát. Ehhez pedig értelem és szorgalom kell. Az üzleti életben is hasonlóan sikeres volt, ragyogó pályát futott be, több százmillió dollárral lett Amerika – és ő maga is – gazdagabb. És a sikerek nem korlátozódnak az üzleti életre, vagy éppen a kormányzósága idejére: 2002-ben a Salt Lake City-i téli olimpiát mentette meg a biztos csődtől.

És arról is kell beszélni, amit mindemellett létrehozott és fenntartott. A családról. Mitt Romney középiskolai kedvesét vette feleségül, aki azóta is a felesége. Nem volt mindig könnyű: első gyermekük, 1970-ben született egy alagsori bérelt lakásba. Összesen öt gyereket, öt fiút neveltek fel tisztességesen – akik megházasodtak és apjuk kampányába is besegítenek. Nem mondanám senkinek sem, hogy csak az elfogadható ahogy Romney-ék élik a családi életüket – de lehetetlen nem észrevenni, hogy itt olyan teljesítmény van, ami már nem csak szerencse dolga. Hanem kemény meggyőződésé és munkáé – ami jól jön az elnökséghez is.

Összefoglalóan remélem sikerült leírni miért is tűnik reménykeltőnek Mitt Romney jelöltsége. Úgy tűnik, hogy képes kedvezőtlen, ellenséges viszonyok között is értelmes, pragmatikus politikát folytatni. Képes menedzselni folyamatokat, reformokat hozni - és erre nagy szükség is van a következő elnöki periódusban.

Hadd fejezzem be a bejegyzést egy régi viccével: A 2002-es téli olimpia megnyitóján természetesen a felesége is ott volt. Romney odasúgta: Gondoltad volna a legvadabb álmaidban is, hogy valaha itt leszünk, együtt nyitjuk meg az olimpiát? Mire a felesége csak annyit mondott: Mitt, a legvadabb álmaimban ott se voltál.

Ebben a bejegyzésben remélem sikerült bemutatni, hogy - talán felesége legvadabb álmait kivéve - Mitt Romney ott volt, ahol lennie kellett. Politikusként, üzletemberként és apaként is. Lesz elnökként is?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása