Az amerikai jelzáloghitelek esetében a bank csak a jelzálog tárgyát képező ingatlan erejéig érvényesítheti a követeléseit az adós esetleges nemfizetése esetén. Nagyjából ez magyarázza az amerikai bankrendszer szélsebes leépülését: Ahogy az ingatlanárak elkezdtek zuhanni, sokak házának értéke több tíz vagy éppen százezer dollárral került a hitel összege alá. Persze hogy néhány hónapos nemfizetés után a legnagyobb lelkinyugalommal postázták a lakáskulcsot a pénzintézetnek.
Adódna az egyszerű következtetés: a korlátolt felelősség válsághoz vezetett és a követendő reformok meg kell szabadulni tőle.
Adódna, de nem lenne jó következtetés. Az autóbalesetre sem az Ottó- (vagy Diesel-) motor betiltása a válasz, bár kétségtelen ezek nélkül nem történt volna meg a baleset - vagy legalábbis nem lett volna olyan súlyos. A korlátozott felelősségnek fontos szabályozó szerepe van: A ragadozó hitelezést (predatory lending) szorítja vissza.
A ragadozó hitelezés során a bank a fogyasztó felelőtlen viselkedéséhez járul hozzá, annak tudatában, hogy a felelőtlenség minden következményét az ügyfélre tudja hárítani. Például nagyon magas kamatlábon az ügyfél későbbi életét teljes mértékben ellehetetlenítő mértékű hitelt nyom le az ügyfél torkán. Egy sor szerződésképességet korlátozó szabály van, ami a felelősség ilyen egyoldalú megosztását megnehezíti - és a hitelnyújtót érdekeltté teszi egy kicsit. Például nem sok állam foglya kikényszeríti azt a szerződést, ahol az adós az egyik veséjét vagy éppen a saját személyét (mint adósrabszolga) kínálja fel biztosítékként.
Persze nincs ingyen ebéd. A fogyasztó védelme éppen a hiteleket tesz nehezen elérhetővé. Ha az adós bármikor eltűnhet a pénzzel, ki adna neki hitelt? Az optimális szabályozásnak erre az átváltásra, trade-off-ra kell választ találnia: Több védelem, nehezebb hitel. Vagy fordítva.
Az amerikai szabályozás a jelzáloghitelek korlátolt felelősségével erősebben védi a fogyasztót, mint mondjuk az európai vagy a éppen magyar szabályozás. A szabályozó arra kényszeríti a bankot, hogy informálódjon az ingatlanról is, nemcsak az adós pénzügyi helyzetéről. Ha az ügyfelet átverik és aranyáron vesz lakást, akkor a bank is kockázatot vállal. A bank gyakorlatilag részt vesz az ingatlan értékének hitelesítésében.
A rendszer persze nem tudott ilyen szépen működni. Kisebb részben a baloldali-liberális társadalompolitikusok a felelősek: Egy sor törvénnyel kényszerítették a bankokat, hogy olyan ügyfeleknek is hitelezzenek, akiknek egyébként nem adtak volna hitelt. Az amerikai bankfelügyelet teljes kapacitását lekötötte a hitelezési regressziók futtatása és a vélt diszkrimináció utáni lihegés. Újabb áldozat a politikai korrektség oltárán.
De sokkal nagyobb mértékben felelős a szabályozás teljes hiánya, és a vak bizalom az önszabályozásban. A önszabályozás ugye ugyanúgy nem pótolja a szabályozást, mint ahogy az önbizalom a bizalmat.
Félreértés ne essék: Alapvetően szabályozás-ellenes vagyok, nem sok jó született állami szabályozásból. De ott, ahol komoly externáliák vannak, azaz a döntések következményeit nemcsak a döntéshozó viseli, ott szükség van szabályokra és azok betartatására. A gyorshajtást nem azért szabályozzuk, mert aggódunk Kovács B. János gyorshajtó és úrvezető testi épsége felett. Hanem azért, mert aggódunk az összes többi autósért és gyalogosért, akiknek a fenti úr az életét veszélyezteti. Hasonlóan a bankrendszer esetében sem a részvényesekért vagy a menedzsmentért aggódunk, hanem a rendszerszintű, mindenkit érintő hatások miatt.
A szabályozás hiánya miatt tudtak a bankok indokolhatatlan méretű kockázatokat vállalni - nemcsak a bankrészvényesek, hanem az adófizetők pénzét is feltéve az örökkön emelkedő ingatlanárak című fogadásra. Ezért van válság - és nem a jelzáloghitelek korlátolt felelőssége miatt.Címkék: gazdaság, jog
[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása
A gazdasági fejlődéshez társuló egyik stilizált tény, hogy a munka egyre drágább lesz a tőkéhez képest, amennyiben mindkettőt (marginális) termelékenységben mérjük. Az ok kettős: egyfelől a technológia fejlődik, és a tőke egyre hatékonyabb: gyorsabban, megbízhatóbban, olcsóbban állítunk elő dolgokat gépekkel. A másik ok az, hogy hosszú távon növekszik a jólét, és így nő a szabadidő értéke is: 100 éve egy gyári munkás több jóval órát dolgozott, mint ma.
Fenti okok miatt a gazdaság számos szektorában eltolódik a termelési technológia a tőke intenzívebb használata felé: ezt követeli a piac logikája, amely kikényszeríti a hatékonyságot. Míg régebben olcsóbb volt kézzel fejni a teheneket, manapság már ezt gépek végzik, s a mechanikus, képzetlen munkaerőt egyre inkább felváltják a furfangos gépek: a gyárban már nem szakik csavarnak be minden csavart, hanem ipari robotok.
A szocializmusban viszont nem volt igazi munkapiac, amely normálisan beárazta volna a tőkét és a munkát, ezért gyakran előfordult, hogy aranykalászos gazdaságunk nem igazán követte a világ trendjeit. A rendszerváltás után persze a piaci verseny kikényszerítette a váltást, kivéve egyes, államilag védett zárványokat, mint a mezőgazdaság, vagy az állami vállalatok többsége. Utóbbiak ékes példája a BKV és annak üzleti modellje, különös tekintettel az utazás ellenértékének begyűjtésére.
Aki még nem látta volna: normális városokban (New York, Stockholm) a tömegközlekedni vágyó polgár megveszi a metrókártyát, kapunál végighúzza, kapu kinyílik és beengedi. Gyors, hatékony, kijátszhatatlan: van kamera, aki megpróbálna átugrálni rajta az elkapják, nem is nagyon szokás. És emellett olcsó: a gépek telepítése biztosan jelentős beruházás volt, és karban is kell tartani őket, de ez mind eltörpül a csodálatos magyar rendszer bérköltségeihez képest. Utóbbiban az polgár csak úgy besétál a metróba, aztán egyes megállóknál vagy ellenőrzik a kifelé menőket, vagy nem. Ha ellenőrzik, akkor 3-5 lestrapált tekintetű ember vizslatja a kifelé hömpölygő tömeget, akik felvillantanak valami, ami lehet jegy, bérlet vagy mackósajt papírja, reggeli csúcsban siet mindenki, úgyse látják. Ha valakit esetleg elkapnak, akkor vagy fizet, vagy megverik, vagy mindkettő (újabban befelé is vannak ellenőrök, ami biztos nagyon hatékony, összehasonlítva egy beléptetőkapuval, de ők legalább csak elküldik az embert, ha nincs jegye, és ritkán verik meg, ez is valami).
Az ellenőrök rendszeresen bírságolnak zsebre, ezért a BKV úgy döntött, itt az ideje a megoldásnak: felismerve, hogy létezik kipróbált, hatékony, megbízható és olcsó technológiai megoldás, amelyik mellesleg az utasokat sem veri, átállnak a beléptetőkapus rendszerre.
Nem, csak vicceltem. A BKV újabb ellenőröket alkalmaz, akik az ellenőröket ellenőrzik. Ők lesznek az álbliccelők. Persze előbb-utóbb rájön a BKV, hogy az álbliccelők zsebre is bírságolnak, ekkor megjelennek majd az ellenőrök ellenőreinek ellenőrei, és így tovább, ad infinitum, az egész országban mindenkit vagy ellenőriznek, vagy ellenőriz, vagy mindkettő, aztán egy reggelen a negyedik magyarnak, akit se Siposnak nem hívnak, se rendőri felügyelet alatt nem áll, eszébe jut az utolsó meggy a fa tetején.Címkék: gazdaság
[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása
Válság van. A kvázi-katasztrófa szalagcímek viszont elfeledtetik a válság paradox, nem-lineáris hatásait. Mint például a példátlan értékvesztés pozitív hatását a munkaerő-kínálatra és a hosszú távú növekedésre. És ennek a pozitív hosszú távú hatásnak a negatív rövid távú mellékhatásait.
Óriási vagyonok vesztek el a tőzsdéken és az ingatlanpiacon. A negatív hatás nyilvánvaló: Elment a vagyon, takarékoskodni kell, aki teheti nem vesz autót vagy éppen ipod-ot. Ennek kapcsán már összeestek az észak-amerikai autógyártók és a kelet-ázsiai tigrisek. (A pannon pumáról beszéljünk majd később…)
De van az értékvesztésnek pozitív hatása?
Van, mégpedig a hosszabb távú potenciális gazdasági növekedés gyorsul fel - elsősorban a fejlett országokban: A negatív vagyonhatás ugyanis nemcsak az autó vagy az ipod beszerzésről szóló döntést módosítja, hanem a munkaerő-piaci részvételre vonatkozót is. A hirtelen szegényebbé vált háztartások tagjai nagyobb valószínűséggel jelennek meg a munkaerőpiacon. Ráadásul ez a munkaerő-kínálat növekedés nem csak rövid távú jelenség – évtizedekig is eltarthat a hatása. És ez a pótlólagos munkaerő gyorsabb gazdasági növekedést tesz majd lehetővé inflációs nyomás nélkül. Azaz a potenciális kibocsátás trendjét meredekebbé teszi.
Három fő csoporton keresztül emelkedik a munkaerő-kínálat:
- Az 55 évesnél idősebb, nyugdíj előtt álló korosztály elhalaszthatja a tényleges nyugdíjba menetelt, nem utolsósorban a nyugdíjcélú megtakarításaik összeesése miatt.
- A 20-24 év közti fiatalok számára kevesebb ösztöndíj és támogatás áll rendelkezésre, a munka irányába ösztönözve őket.
- A 25-45 közti nők körében, akik közül többen döntenek a munka mellett, miután kevesebb anyagi lehetőségük lesz otthon maradni.
Egy sor angolszász országban már érzékelhető a munkaerő-kínálat emelkedése. A fenti demográfiai csoportok a későbbiekben is erős nyomás alatt lesznek, hogy dolgozzanak többet. És többet is fognak.
Minden jó, ha a vége jó?
Nos, a kép ennél sajnos árnyaltabb. A munkaerő-kínálat rövid távú növekedése ugyanis erősíti a deflációs nyomást. A potenciális kibocsátás pozitív kínálati sokkja éppen egy masszív keresleti összeeséssel találkozik. A következmény: defláció, az árak csökkenése. A defláció meg tovább növeli a meglevő adósságok terhét – ugye a nominális terhek értéke deflációs környezetben tovább nő. A monetáris politika meg még nehezebbé válik: a kinyíló kereslet-kínálat olló még negatívabb kamatot követelne – ami meg lehetetlen. Szóval, rövid távon a munkaerő-kínálat növekedése csak bonyolítja a fejlett országok gazdaságpolitikáját.
Összefoglalóan: A tekintélyes értékvesztésnek vannak pozitív hatásai is a munkaerő-kínálaton keresztül; de rövid távon még ezek a hatások is a negatívak. A válságok nem éppen szívderítő események…Címkék: gazdaság
[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása
Egyvalami biztos: válság van. A gazdasági válság egyértelmű és a szélesebb társadalmi válság is jól látható. Ami egyáltalán nem biztos: Lesz bármilyen pozitív fordulat? Kilépünk az elmúlt húsz év, a félresiklott rendszerváltás árnyékából?
Alapvetően optimista vagyok. Az elmúlt húsz év kisiklását szerencsétlen, de messze nem korrigálhatatlan véletlennek tartom. De egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ez a fordulat pont most fog bekövetkezni. A válságok többsége ugyanis nem katartikus, előrevivő, afféle Seldon válság. Hanem hátramozdító, még súlyosabb problémákat okozó weimari típusú válság.
Optimizmus ide vagy oda, nem biztos, hogy a fordulat közel van.
Nem törvényszerű persze, hogy a válság egyenesen vezessen Mohácshoz, Trianonhoz vagy más egyelőre kevéssé ismert, de baljós csengésű földrajzi ponthoz. Létezik katartikus, előrevivő válság. A tudományos fantasztikus irodalomban Isaac Asimov Foundation (magyarul Alapítvány) sorozatában jelenik meg visszatérően. A könyvsorozatot, bár egy kicsit szájbarágós, feltétlenül érdemes elolvasni. Ki tudja, egyszer még Nobel díjra is inspirál minket – ahogy tette Paul Krugman-nel mondjuk:
Admittedly, there were those science fiction novels. Indeed, they may have been what made me go into economics. Those who read the stuff may be aware of the classic Foundation trilogy by Isaac Asimov. It is one of the few science fiction series that deals with social scientists -- the "psychohistorians", who use their understanding of the mathematics of society to save civilization as the Galactic Empire collapses. I loved Foundation, and in my early teens my secret fantasy was to become a psychohistorian. Unfortunately, there's no such thing (yet). I was and am fascinated by history, but the craft of history is far better at the what and the when than the why, and I eventually wanted more. As for social sciences other than economics, I am interested in their subjects but cannot get excited about their methods -- the power of economic models to show how plausible assumptions yield surprising conclusions, to distill clear insights from seemingly murky issues, has no counterpart yet in political science or sociology. Someday there will exist a unified social science of the kind that Asimov imagined, but for the time being economics is as close to psychohistory as you can get.
Aki olvasta az Alapítványt, az tudja mi a Seldon válság. De nagyon röviden összefoglalható annak is, aki még nem olvasta. A regényfolyamban az Alapítvány életében időről-időre változtatni kell a társadalmi berendezkedésen, az állam működésén vagy mondjuk a külpolitikában. Nagyszabású érdeksérelemmel járó reformok kellenek. Harry Seldon tervei alapján ilyenkor válság tör ki – és a válságból egyetlen logikus kiútként a megfelelő reform mutatkozik. A Seldon válság komplex és mélyreható válság: és nem lehet felszínes reformocskákkal elbliccelni. Kikényszeríti a helyes lépéseket.
Persze nincs Seldon válság sehol sem a szó eredeti értelmében. Nincs semmilyen értelmiségi „terv” az ország vagy a világ fejlődésének leírására. (És tegyük hozzá, ahol terv volt ott kő kövön nem maradt…) De lehetséges, hogy egy komplex válság előrevivő komplex választ kényszerít ki.
A klasszikus példa a sikeres radikális fordulatra Japán. A Meidzsi reformok keretében sikerült választ adni az ország végzetesnek tűnő lemaradására. De ne legyenek illúzióink: A „reformok” hosszú évekig tartottak – arról nem is beszélve, hogy polgárháború és fegyveres lázadások szegélyezték. Ami igazán érdekes, hogy Japánnak a második világháború után is sikerült váltani – bár lehet, hogy ez inkább MacArthur tábornok érdemes…
Talán nekünk nincs szükségünk ilyen radikális fordulatra. Békés és demokratikus körülmények között is végre lehet hajtani történelmi fordulatot: Ronald Reagan vagy Margaret Thatcher megtette. Nem konfliktus nélkül persze: a légiirányítók vagy a bányászok sztrájkja emlékezetes – és egyben tanulságos is a sztrájkok kezelésére vonatkozóan.
Hasonló fordulat persze lehetséges Magyarországon is. Publius Hungaricus is ebben reménykedik:
Ez a gazdasági válság fel fogja forgatni az elmúlt harminc évben szinte változatlan magyar politikai elitet. Korábbi stabilitásuk fő pillérei, hazánk Nyugathoz való felzárkózásának széles körben osztott hiedelme és a politikai elit büntetőjogi érinthetetlenségének tabuja megrendülnek, és ezzel valódi esély nyílik a fordulatra. Nem lehet mindannyiukat elkergetni, de néhányukat talán igen. Ami azonban ennél jóval fontosabb: meg lehet változtatni azokat a szabályokat, amelyek mentén a magyar politikai elit működik. Kell egy, a változást komolyan akaró kormány és a fordulat jólhangzó célját tartalommal megtöltő hátország. Ilyen esély egyszer van egy negyedszázadban: most vagy soha.
Rendben: esély van, de milyen esély? Ha a történelmi példák bármilyen szinten relevánsak, akkor az esélyek nem a legjobbak. A néhány pozitív példára rengeteg negatív ellenpélda jut. Oroszország nem kikeveredett a századelő válságából, hanem a bolsevik puccs segítségével egészen a népirtásig jutott. Venezuela elmúlt ötven éve a folyamatosan válságokkal tarkított lecsúszás története: a legújabb most készülődik éppen. És ezek a válságok semmilyen pozitív fordulathoz nem járultak hozzá, az ország leszakadása folyamatos. Argentína vagy Haiti történelmi léptékben, hosszú évtizedek konzisztens teljesítményével mutatták be, hogy minden válságnál lehet rosszabb…
A magyar – gazdasági és társadalmi – válság elég mélyen beágyazottnak tűnik. Gyurgyák János, minden szempontból kiváló konzervatív gondolatról szóló cikkében (amit mindenkinek ajánlok) nem hagy kétséget e felől:
Ezzel a kurzussal nem az a legnagyobb probléma, hogy végtelenül korrupt (mert egyébként az). Nem is az, hogy gazdasági holdudvarának jelentős része valaha még a politikai gazdaságtan törvényeire esküdött, s azokat akarta a társadalom torkán lenyomni (mert valóban azt akarta). Hanem az, hogy a jogállamiságot kijátszani akaró, átláthatatlan és szövedékes hálózatot hozott létre és tart fenn, továbbá szinte lételemévé vált a válság, s ezzel folyamatos reménytelenséget, kiúttalanságot és kilátástalanságot sugároz, amit egyetlen normális társadalom sem képes sokáig elviselni. Egy ilyen rendszer ugyanis szükségszerűen bukásra ítéltetett, még akkor is, ha látszólag minden erőforráson rajta tartja a szemét, és persze leginkább a kezét (már ami ezekből az erőforrásokból hazai kézen megmaradt).
Teljes mértékben hiányzik a felelősségtudat és a veszélyérzet azokból, akik nem látják, hogy egy füstölgő vulkán tetején ülünk. Nincs fülük azoknak a történelemre, aki mindebből csak a szélsőjobb artikulálatlan hangjait vélik kihallani. S bár a felelősség nyilván nem azonos, a többes szám első személy használata mégis nyomatékkal értendő: a kormány, az ellenzék, az országért felelősséget érzők, a megszerzett jogaikért mindenre képes társadalmi csoportok, az erős lobbik, s végül a tehetetlen és kiszolgáltatott nép - mi, valamennyien - ugyanabban a pácban ülünk... Nekünk tényleg Mohács vagy Trianon kell, hogy cselekvésre szánjuk el magunkat?
Összefoglalva, mély válságot élünk át. Nemcsak gazdasági, hanem érték- és társadalmi válságot. Nincs semmilyen garancia, hogy a válság a történelmi erők vagy éppen Harry Seldon halott keze által a válság kiváltó okainak megoldásához vezessen. Sőt, a történelmi tapasztalatok éppen azt mutatják, hogy a válságot nyugodtan követheti újabb, akár rosszabb válság is.
Elképzelhető, hogy a jelenlegi válság nem vezet pozitív változáshoz. Lehet belőle tüntetéssel egybekötött zavargás, pánik – vagy csak egyszerű stabilizáció, a jelenlegi helyzet konzerválódása.
De ez a fenti óvatos gondolat sem a pesszimizmusról szól.
Ez csak azt jelenti, hogy nem kell minden reményünket a következő egy-két évre koncentrálnunk. Rengeteg esély van. Nem igaz, hogy „ilyen esély egyszer van egy negyedszázadban”. Esély ugyanis van – és lesz is. Nem is kell messzebb menni a jó példához Amerikánál. Ronald Reagan 1976-ban még a republikánus elnökjelöltséget sem tudta megszerezni . 1980-ban meg győzött – és megváltoztatta a történelem folyását. Pedig sokan azt hitték, hogy az idős ex-kormányzónak 1976 az utolsó esélye. Hát nem az volt.
Nekünk sem ez az egyetlen esélyünk. Volt is, lesz is. Kétségtelen: itt lenne az ideje, hogy éljünk vele. Fogunk?
[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása