Keleti szél

Kínában is, na jó legalábbis Shanghajban, változnak az idők. Hamarosan nem egy, hanem kétgyermekes lesz az ideális családméret:

A népességrobbanás rémét úgy látszik felváltotta Kínában a társadalom
öregedésétől való félelem, Shanghaiban ezért most azt tervezik, hogy az
egygyermekes családmodellt lecserélik kétgyermekesre.

Kína a hosszú távú tervezés országa. Nagy Fal, Nagy Csatorna – néhány évtized és összerakjuk, ugye. Persze ebben segít az is, hogy semmilyen nyugati típusú demokratikus nyomás nem nehezíti meg a távoli horizontok elérését. Nos, könnyen beláthatjuk ezeknek a széles horizontoknak a hátrányait és még csak nem is kell ujgurnak vagy éppen Falun Gong hívőnek lennünk hozzá.

De vannak előnyök is. Egyike ezeknek, hogy az ország nagyon hosszú távú szempontjait is figyelembe lehet venni a közpolitika alakításánál. Mint például a demográfiai szempontokat.

Erről volt szó, amikor jó két éve a politikai Laffer görbéről írtam:

A következő hatásmechanizmusok működnek: A politikai verseny két ellentétes
hatást vált ki: Egyfelől, javítja a meghozott döntések minőségét. Kevesebb a korrupció például, hiszen a politikai ellenlábasok komoly kontrollt jelentenek.
(És a politikai vezetők cseréje nyilván visszatartó erőt képvisel az alsóbb szinteken is - hiszen eltűnhet a politikai védelem.) Az egyszerűen rossz döntéseket is gyorsabban korrigálja a kormányzó oldal a hathatósabb kritika nyomására.

Másfelől viszont a politikai verseny élesedése rövidíti a politikai rendszerek tervezési időtávját: Nem mernek a politikusok hosszú távra tervezni és hosszú távú reformelképzeléseket képviselni, mert ez megengedhetetlen rövid távú hátrányokhoz vezet illetve a politikai ellenfelek visszafordíthatják a hosszabb távú programokat. Gondolhatunk itt a demográfiára vagy az egészségügy reformjára - de a négyes metró és a Nemzeti Színház is jó példa a rossz példára.

A magyar példában könnyű összevetni a kommunista diktatúra hosszú távú szempontjait, a demokratikus Magyar Köztársaság intézményes rövidlátásával:

A hetvenes évek példa az alacsony intenzitású politikai versenyre. Születtek
nagyon hosszú távú döntések (gyes, gyed), de iszonyatos baromságokra is
folyhatott el a pénz (eocén program).

Az ezredforduló utáni helyzet az éles politikai verseny jellemzőit mutatja: A rövid távú (szinte éven belüli) optimalizás is megfigyelhető volt. Sőt, az öszödi beszéd tanulsága szerint mindez tudatos is volt.

Kína jó példa a hosszú távú tervezésre. Akárcsak a magyar kommunista párt a hetvenes években, a jelenlegi kínai sem fél a hatalom elvesztésétől. Magának érzi az országot, és magának is építi. És bizony rövid távon kellemetlen, de hosszú távú hasznos döntéseket hoz. Szingapúr, a kelet Svájca ugyanezt játszotta el – nem is rossz eredményekkel.

Lehetséges-e ez Magyarországon méghozzá a demokratikus Magyar Köztársaságban?

Nos, kínai vagy szingapúri mértékben valószínűleg nem lehetséges. De tegyük fel egy kicsit enyhébben a kérdést:

Lehetséges demokratikus politikai verseny mellett elmozdulni a hosszú távú kérdéseken való gondolkodás felé?

Igen, ez lehetséges. Nem kell diktatúra. De határozott felhatalmazás, a napi politikai nyomás csökkentése szükséges. A jelenlegi helyzetben ez kétharmados kormánytöbbséget jelent. Senkinek ne legyen illúziója: Egy komoly politikai nyomás alatt álló kormány nem fog, mert nem tud az ország harminc év múlva jelentkező problémáival érdemben foglalkozni.

Persze a határozott felhatalmazás csak szükséges, de nem elégséges feltétele a hosszú távú problémák kezelésének. A határozott felhatalmazás akár rosszul is elsülhet, ha rossz kezekbe kerül. Peron sem gazdasági csodát épített, ugye. Ez azt hiszem világos. Értelmes, világos programra; értelmes világos fejekre is szükség lesz.

Meglesz?

Meglátjuk.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Konzervatív fordulat

Konzervatív fordulat jön. Így fél a miniszterelnök. És igaza van, tényleg jön. Nem rövidtávú pártpolitikai fordulat Magyarországon, hanem masszív és erős történelmi fordulat egész Európában. Sőt, nem is igazán kérdés, hogy jön a konzervatív fordulat. Ez tény. A kérdés az, hogy milyen konzervatív fordulat jön. Megmarad a nyugati kultúra vagy sem? Vissza tudunk nyúlni a saját hagyományainkhoz vagy újakat tanulunk - vagy esetleg lelépünk a színről?

A magyar kormány feje - stílszerűen a Népszabadság hasábjain - aggódik egy konzervatív fordulat miatt:

...kitapintható egyfajta konzervatív fordulat az elmúlt években. Tetten érhető ez 1968 negligálásától kezdve a legutóbbi, a regisztrált élettársi közösséget elutasító alkotmánybírósági határozatig nagyon sok ponton. Egyfajta konzervatív fordulat szisztematikus előkészítése érzékelhető, s ez már messze nem pártpolitikai kérdés. Engem megriaszt, ha az Alkotmánybíróság úgy gondolja, hogy korlátoznia kell két embernek azt a jogát, hogy házasságon kívül kössék össze az életüket. Nincs kétségem afelől, hogy nem a közvetlen jog birodalma határozta meg a döntést, hanem a jognak valami többszörös áttétellel való magyarázata, amelynek a legmélyén az alkotmánybírák egyéni, konzervatív értékválasztása áll. De ha így megy tovább, a házasság anyakönyvezése előbb-utóbb visszakerül az egyházakhoz, kötelező lesz a hitoktatás, míg végül a legfőbb hatalom megmondja, miként kell élni és értékeket választani. Ez nem a Fidesz és az MSZP vitája, hanem egy korábban már idejétmúltnak hitt konzervativizmus és az emancipált, szekularizált, demokratikus szabadság vitája. Meg kell nyomni a vészcsengőt.

Egészen biztos nem kell semmilyen vészcsengőt nyomogatni; hisztéria így is van elég. De valahol igaza van a miniszterelnöknek.

Persze nem azért amiért írja. Mert ugye a fentieknek szavazatszerző-gyanús olvasata van: Régi félelmekre épít. Az ősbolsevikok katolikus reakciótól való félelmét illetve a '68-as újbaloldaliak mindenféle európai hagyománytól való irtózását lovagolja meg. De ez az aktuálpolitikai szárny olyan kevéssé érdekes, hogy máris túltárgyaltuk. Aki erre hallgat, valószínűleg nem túlságosan érzékeny az érvekre.

Nézzük meg inkább miért és hogyan is jön ez a konzervatív fordulat.

A legfontosabb annak a megértése, hogy nem az európai konzervatívok a csodabogarak, hanem az európai liberálisok. A világ egésze konzervatív, legalábbis sokkal, de sokkal konzervatívabb, mint Európa. Erről érdemes tudni, amikor „nemzetközi trendekről” beszélünk. Lehet Európázni, de azt is érdemes tudni, hogy Európa sok szempontból a nagy nemzetközi kivétel.

És nem egy fenntartható kivétel. A szekularizált európai baloldali liberalizmus olyan struktúrákat hozott létre, amelyek garantálják a társadalom lassú erodálását.

A kiterjedt állami nyugdíjrendszer például azt ígérte, hogy gyermek- és felelősségvállalás nélkül is biztosítható az öregkor. Az ígéret hamis volt, de sikeresen elválasztotta egymástól az egyéni döntést és annak következményeit. Nem véletlen, hogy összeomlottak a születési számok (bébi helyett Bali) – és ezzel össze is fog omlani a nyugdíj-piramisjáték. Ezt már látjuk.

A kiterjedt szociális segélyek és a magas adók hasonlóan meggyengítették a munka és a jólét közti szoros kapcsolatot. Ismerjük a horror-történeteket a több mint tíz éve tanuló német egyetemistákról. Vagy a „méltatlan munkát” önérzetesen elutasító (és a neki „járó” segélyt hasonlóan önérzetesen felvevő) munkanélküliről.

Különösen pikáns a multikulturalizmus példája. A 68-as baloldali liberalizmus egyik leglátványosabb és legnyilvánvalóbb melléfogásáról lesz még szó.

Egyszóval az európai főként baloldali liberalizmus egy a világ többi részétől nagyban elszakadt és fenntarthatatlan rendszert hozott létre. Ugye látunk ezzel potenciális problémákat?

Persze ez nem lenne elég a konzervatív fordulat szükségszerűségének kimondásához. A középkori városok nyugodtan elműködtek fenntarthatatlan demográfiai profillal. A városi levegő szabaddá tett – és ezzel biztosította a falusiak folyamatos bevándorlását.

Európát viszont nem fog így elműködni, mert nem működik az integráció. Egyfelől, óriási értékrendszerbeli szakadék van a potenciális bevándorlók (falusias észak-afrikai muzulmánok) és a teljesen szekularizált európai kultúra között. Nem véletlen, hogy a vallásos Egyesült Államok sokkal hatékonyabban integrálta a muzulmán bevándorlókat mint Európa.

Másfelől, az integrációt a baloldali liberális ideológia is akadályozza. A munka helyett segélyt politikája nem kikövezte az utat, hanem egyenes autópályát épített a gettókhoz és az évente esedékes gyújtogatásokhoz. A különösen értelmetlen multikulti dogma meg lehetetlenné tette a bevándorló kultúra igazodását az európai kultúrához.

Összefoglalva, az európai liberalizmus ügyesen sarokba manőverezte magát. A világ egy relatíve kis sarkán létrehozott egy fenntarthatatlan társadalmi profilt. Ráadásul arról is gondoskodott - segélyrendszerrel és ideológiával egyaránt, hogy kívülről se lehessen, mondjuk bevándorlással fenntartani ezt.

A fenntarthatatlan pályán fordulat fog bekövetkezni. Méghozzá tágan értelmezett konzervatív fordulat. Alapvetően két út van. Vagy az európai kultúra találja meg a gyökereit. Vagy, ha ez nem megy, a bevándorlók konzervatívabb kultúrája erősödik meg és lesz a főáram része. Európa így is, úgy is konzervatívabb lesz.

Marginális mértékben még az „őslakos” demográfia is konzervatívabbá teszi a következő nemzedéket. Mivel a konzervatív családok több gyermeket vállalnak és értékeiket át tudják adni, a következő nemzedékben viszonylag többen lesznek. Ez a hatás marginális, és ezeregy más tényező, mint például etnikai-kulturális gyökerek is működnek, de sokak szerint ez a hatás is szerepet játszott az amerikai közpolitika konzervatív fordulatában a hetvenes évek óta. (Proposition 8?) De nincs garancia, hogy ez a hatás elég erős lesz.

Mindezekkel a kérdőjelekkel jó esély van az európai hátterű konzervatív fordulatra – bár korántsem biztos, hogy be tud következni. De vannak jó jelek. A politikai korrektség nagyjából vállalhatatlanná vált. A baloldali multikulti kultusznak vége. A munka és a jólét ismételt összekötésére – ha elviselhetetlenül lassan is, de - történnek lépések Dániától Magyarországig.

Jó példa a Gyurcsány interjúban is említett segélyek munkához kötése:

Mi azt mondjuk, hogy mindenkinek, aki segélyt kap, ajánljunk a szakképzettségéhez képest legfeljebb egy fokozattal alacsonyabb szintű munkát. Ha ilyet tudunk biztosítani, akkor azt gondoljuk normálisnak, ha az illető dolgozik, és munkabért kap. Az első számú felelősség a polgáré, hogy tartsa el magát és a családját, hogy ragadjon meg minden alkalmat a törvényes munkára. Ha mindent megtett magáért, ami elvállalható az ő körülményeit figyelembe véve, és ezek után sem tud munkát végezni, annak segélyt kell kapnia.

Ez egy konzervatív gondolat. Nem véletlen, hogy a munkától betegesen irtózó kinyúlt pulóveres baloldali értelmiségiek hevesen támadták a monoki modellt korábban. Aztán kiderült, hogy nem negyven évvel korábban vagyunk. És társadalmi igény a munkára van, nem az ingyenélés támogatására. A 68-asok magukra maradtak. Kezdhetnek hozzászokni.

Konzervatív fordulat jön. Ez látszik. Az überliberalizmusnak, a politikai korrektségnek és a multikultinak előbb-utóbb vége van. Az a kérdés, hogy mi lesz helyette. Ez meg rajtunk múlik. Most még.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Adok-kapok, avagy újraelosztás a válságban

A jelenlegi gazdasági válság – és az azt megelőző buborék - masszív értéktranszfer. A hagyományos megtakarítási formák jelentős része (részény, ingatlan) ára meredeken emelkedett korábban, most meg hasonlóan meredeken zuhan. Óriási vagyonok cserélnek akaratlanul is gazdát - gondoljunk csak a jókor házat, vagy rosszkor részvényt vásárló egyszerű emberekre.

És ennek óriási reálgazdasági ára van. Az eszközbuborékok és összeomlások hasonlóan károsak, mint az infláció. Nem szándékolt transzfert idéznek elő a már vagyoneszközzel rendelkezők javára, az összeomlás az ő kárukra mozgatja a reálvagyont.

Hogyan is? Erről szól ez a bejegyzés.

A megtakarítás az életünk természetes része, majdnem mint a születés meg a halál. Vagy legalábbis annak kellene lennie. Optimális esetben az évek számával együtt nemcsak a ráncaink, hanem a megtakarítások is nőnek. A növekvő vagyon ellentételezi a csökkenő humántőkét és egyben jelenti a fedezetét a nyugodt öregkornak – főleg most, amikor egyre világosabban látható a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer összeesése. Azért takarítunk meg, hogy amikor már nem tudunk – vagy nem akarunk – dolgozni, akkor se kelljen drasztikusan visszafogni az életszínvonalunkat.

Szóval megtakarításokra szükség van. Ennyi az életpályamodell lényege. Középkorúan megtakarítunk, idősen meg élvezzük a gyümölcseit. A trükk az, hogy hogyan is takarítunk meg.

A megtakarítás, a jelenlegi vásárlóerő jövőbe való átjuttatása bizony trükkös dolog. Nyilván nem tudunk a spájzban lisztet, cukrot és zsírt felhalmozni idős éveinkre. Helyette mindenféle eszközöket, követeléseket halmozunk fel, amelyeket remélhetőleg a jövőben át tudunk váltani fogyasztási javakra. Ilyen az ingatlan, a részvény vagy éppen a készpénz. Ezeket az eszközöket megvesszük középkorúan és idősebb korban eladjuk őket. Ez igaz még a készpénzre is: A jelenlegi munkából megvett pénzünk akkor ér valamit, ha valaki hajlandó azt elfogadni és árut adni cserébe (értsd áruval megvenni a pénzt). Ez nem automatikus: a hiperinfláció során például a pénz sem képes értéket transzferálni a jövőbe.

A gazdasági buborékok és összeomlások azért károsak, mert ezt az intertemporális transzfert, szakítják szét – és ezzel az életpályamodell megtakarítási döntéseit borítják fel. Az amerikai buborékba bevásárló háztulajdonos például megtakarításainak jelentős részét elveszti most, az ingatlanlufi kipukkadásakor. Hasonlóan rosszul jár a nyugdíjpénztári befektető is. Ugyanakkor a buborék kipukkadása jó a házvásárlás előtt állóknak, vagy azoknak, akik részvényt vennének, mondjuk a nyugdíjpénztári befektetésükbe. Ennek inverzeként korábban, a buborék idején ugyanezek a megtakarítók rosszul jártak: Rendkívül drága volt a ház, és befektetni is csak nagyon magas áron tudtak.

Az életpályamodell azt is világosan megmondja, hogy kik járnak jól a buborékkal illetve a válsággal: A buborék jó az idősebbeknek, akiknek már viszonylag több vagyontárgyuk értékelődik fel. És az összeomlással meg éppen ők járnak rosszabbul. A jelenlegi válság nem más, mint masszív értéktranszfer az idősebb, nagyobb felhalmozott vagyonnal rendelkező korosztálytól a fiatalabbak felé.

De a vagyonok osztogatása nem ingyenebéd. Ennek a buborék-válság sorozatnak komoly reálgazdasági ára is van. Egyrészt növeli a fogyasztók bizonytalanságát, kockázatát – és ezzel csökkenti a jólétet. Másrészt, a buborékok és válságok hibás beruházási és fogyasztási döntésekhez vezetnek. Például, a magas árak hatására túl sok házat építenek az ingatlanlufi idején. Vagy éppen túl sokat fogyasztanak a házuk áremelkedését valós vagyonként megélők. Azaz nemcsak az intertemporális transzfer nehezedik meg, hanem szuboptimális döntések sorozatát indítja el a buborék vagy az összeomlás.

Ebből a szempontból a buborékok és összeomlások hasonlóak az inflációhoz. Az infláció a pénz értékmegőrző funkcióját ássa alá, ami lehetővé teszi az intertemporális transzfert. És persze az infláció is képes a gazdasági döntéseket torzítani. Nem is szeretjük.

Az infláció és a buborékok/összeomlás páros közti párhuzam alapján érdemes a jegybankok szerepét is átgondolni. A jegybankok fellépnek az infláció ellen ismerve a reálgazdasági árát, akár a rövid távú népszerűtlenséget is kockáztatva. Ezért függetlenek jegybankok, hogy nyugodtan népszerűtlenek lehessenek.

Viszont nem nagyon lépnek a jegybankok a buborékok idején. Persze lépnek az összeomlás esetén, a szemléltető példa ott van az Egyesült Államokban – amikor katasztrófát kell elhárítani. De nem lépnek fel a buborékok kialakulása ellen. Népszerűtlen is mondjuk kamatot emelni, és megmondani, hogy a házak bizony túlértékeltek lehetnek. De szükséges. Ugyanazért, amiért meg kell mondani, hogy túl gyorsan nő a gazdaság, túl alacsony a munkanélküliség – és emiatt inflációs nyomás van.

Talán a fentiek alapján világos miért is lenne érdemes a jegybankoknak fellépni az eszközbuborékok esetében (illetve a törvényhozóknak kibővíteni a jegybanki mandátumot). A költségvetési politika számára az ilyen hosszabb távú célok követése, pontosan a közvetlenebb politikai befolyás miatt, nehézkesebb. Nem véletlenül független jegybankok küzdenek az infláció (meg a túl alacsony munkanélküliség) ellen. De nemcsak az infláció gond, hanem a fentiek alapján az eszközbuborékok is. Logikus lenne az eszközbuborékokat is az inflációs nyomáshoz hasonlóan kezelni. Nem?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Birtokvédelem: Zsákfalu és Kertváros

A jogrendszer a magyar társadalom végein nem működik. Számos kis zsákfaluban egyszerűen nincsenek meg az élhető emberi élet lehetőségei: A birtokvédelem törvényesen lehetetlen. A kerítés nem akadály, a komondor halott – a rendőrség meg nem foglalkozik csip-csup ügyekkel. Egy tégla nem tégla. Akkor sem, ha téglánként a ház veszik oda. És persze az önbíráskodás törvénytelen.

Szomorú a helyzet: Senki sem védi meg ezeket a – túlnyomórészt idős és nehéz helyzetű – embereket. De ki a felelős?

Nos, kedves Olvasó: Mi. A jogrendszer a mi konfliktusainkat kezeli. A mi problémáinkra ad választ. És miattunk nem kezeli a fenti problémákat. Erről szól ez a bejegyzés.

Kezdjük egy absztrakt példával. Tegyük fel, hogy a társadalomban két típusú ember él: rendes és rendetlen. A rendes emberek tisztelik más birtokát, a rendetlenek nem. A rendes ember a tipikus középosztálybeli felnőtt. A rendetlen lehet például a labdája után mászó kisgyermek vagy éppen a szomszéd veteményesére vadászó felnőtt.

Mindenhol vannak ilyen szempontból rendes és rendetlen emberek, de mások az arányok. Vegyünk két tipikus települést: Kertvárost és Zsákfalut. Kertvárosban többségben vannak a rendes emberek. Még a kisgyerekek többsége is becsönget a szomszédhoz, hogy áthozhassa a labdát. A Zsákfaluban meg éppen a rendetlenek vannak többségben. Még felnőttek egy része sem talál sok kivetnivalót egy-két zöldség – vagy éppen egy egész malac - elcipeléséből.

A kérdés az, hogyan alakul az optimális birtokvédelem a két településen?

Nyilván nem állhat minden labdázó kisgyerek vagy uborka mellett rendőr. Sőt, utólag sem nagyon lehet mit nyomozni egy-egy ellopott vetemény ügyében. (Valakinek lopták már el az autóját vagy más nagyobb értékű vagyontárgyát?)

A törvény és a rend, ha ki is alakul, alapvetően előzetes, tulajdonosi birtokvédelmen vagy utólagos, hatósági birtokvédelmen alapul. Sarkítsunk a példa kedvéért és koncentráljunk a potenciálisan életveszélyes előzetes tulajdonosi birtokvédelemre: Ilyen például a törvénytelen behatoló lelövése vagy halálos feszültségű vezeték telepítése a birtokon. (Néhány alapvető előzetes birtokvédelmi eszköz, mint a kerítés, a zár vagy a riasztó mindenütt megtalálható és nem igazán döntés kérdése.) Az utólagos birtokvédelem eszköze a magán vagy jogi úton kért kárpótlás a birtoksértés által okozott károkért.

Az optimális birtokvédelem Kertvárosban utólagos. Szomszéd Néni észreveszi a labdáját a petúnia soron át kergető Pistikét és ezt az észrevételt első körben Pistike szüleivel, majd nagyfokú értetlenség esetén – peres eljárás keretében – a bírósággal osztja meg. Gyermekkorunk legelvetemültebb Szomszéd Nénije is mereven elutasítaná Pistike lelövését, mint a petúniák optimális védelmét. Mégha néhány ötlete a szokatlan és kegyetlen büntetés kategóriájába is esne… És ez így optimális: Az előzetes védelem tipikus kára (halott Pistike) és tipikus nyeresége (helyes petúnia sor) nem arányos.

A helyzet gyökeresen más Zsákfaluban: Itt előzetes birtokvédelemre van szükség. Nem alapvetően azért, mert az esetlegesen okozott kár kisebb lenne: itt is meghalhat valaki. De az előzetes birtokvédelem tipikus nyeresége nagyobb, mint Kertvárosban. Zsákfaluban a rendetlenek többen vannak és bizony lényegesen nagyobb kárt okozhatnak mint Pistike a Kertvárosban. Egy élet munkája is elveszhet az ismétlődő kisebb-nagyobb lopások miatt. És nemcsak a munkája, hanem maga az élet is: Ismerjük mindannyian a horror-történeteket meggyilkolt, halálra kínzott, magányos, idős emberekről… Az előzetes védelem optimális: A tipikus kár (halott birtoksértő) és nyeresége (élő Idős Bácsi és élhető életminőség) sokkal kiegyenlítettebb.

Szepessy Zsolt javaslata az otthon illetve a birtok fegyveres védelméről a Zsákfalu problémájára adhat választ. A HVG összeállítása szerint:

Az otthon fegyveres védelmének elve főleg azok körében lehet népszerű, akiknek nincs pénzük cizellált óvintézkedésekre: például tanyákon vagy rendőrörsöktől távoli kis falvakban laknak, esetleg olyan városiaknál, akiknek nincs pénzük arra, hogy kamerás kerítésekkel, mozgásérzékelőkkel és biztonsági őrökkel körülbástyázott lakóparkokban éljenek.

Az optimális birtokvédelem tehát előzetes Zsákfaluban és utólagos Kertvárosban. De mi történjen, ha egységes jogrendszert szeretnénk? Mi történjen, ha Kertváros és Zsákfalu ugyanabban az országban van?

Nos, valakinek nem lesz optimális a birtokvédelem. Vagy Pistike lesz veszélyben Kertvárosban vagy Idős Bácsi Zsákfaluban.

Tudjuk, hogy ma Magyarországon a jogi szabályozás hogyan működik. Bizony – ahogy cinikusabbak várnák - a birtokvédelem Kertváros problémáját kezeli. Ez persze lehet racionális is: Ha sokkal több Kertváros van, mint Zsákfalu, akkor haszonelvű érveket is mondhatunk az utólagos birtokvédelem mellett.

És talán az is világos, hogy nem erkölcsi kategóriákról beszélünk: Kertváros utólagos birtokvédelem nem valamiféle emelkedett szellem eredménye – mint ahogy Zsákfalu előzetes birtokvédelme sem erkölcsi nihilizmus eredménye lenne.

Bármennyire is szeretné egy-egy önjelölt Tolerancia Tartuffe ezeket az erkölcsi ítéleteket sugallni. Egy pillanatra se tévesszen meg minket, amikor limuzin liberális barátaink felvilágosult szellemről és jogokról beszélnek. Ők bizony egy olyan jogrendszert védenek, amely tökéletesen megfelel az ő kertvárosi problémáik kezelésére – és egyben teljesen alkalmatlan a zsákfalvak problémáinak kezelésére. Semmi emelkedett szellem nem szükséges az önérdek következetes érvényesítéséhez. Különös tekintettel vonatkozik mindez az elesettekkel szembeni következetes önérdek-érvényesítésre.

Viszont szükséges lenne némi emelkedett szellem ahhoz, hogy átlássunk a szemünkbe szórt homokon – és megoldást keressünk. Könnyű zsigerből felháborodni és sörétes puska után kiáltani: De ugyanilyen könnyű lenne a tévedésből lelőtt gyermekünket eltemetni? Ugye nem. Könnyű mindenért a társadalmat meg az előítéleteket okolni: De ugye milyen nehéz lehet a megerőszakolt, halálra vert nagyszülőket temetni?

A megoldás ott kezdődik, hogy ezeket így higgadtan és nyugodtan végiggondoljuk. A birtokvédelem szabályozása nem annyira bináris, mint ahogy a fenti stilizált példa mutatja. Vannak fokozatok. És valószínűleg érdemes is lenne velük játszani: Magyarországon méltányosságból és emberi együttérzésből a mainál több előzetes birtokvédelemre lenne szükség. A pontos mérték meg nyilván higgadt vita és mérlegelés eredménye. Elég higgadtak és nyugodtak vagyunk ehhez?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Másnap – avagy adócsökkentés közelebbről

Másnap. Felébredés. Fejfájás. Körülnézés. Tejóég!

Kérem szépen így állunk. Kaptunk új részleteket. Ahogy vártuk:

Összességében az adójavaslat – az eddigi információk alapján - pozitív és előremutató. Várjuk a részleteket.

Illetve mégsem egészen úgy, ahogy vártuk.

A kedd esti információk alapján kiválónak tűnt az adócsökkentés. Kisebb adó – kifehéredés esetén szignifikánsan kisebb. Jó irány; értelmes mérték. A csütörtök esti információk szerint az adócsökkentés fedezete adóemelés, nincs félretéve még 300 milliárd forint se. Talán lesz – ha az apraját is számoljuk - 180 milliárd forintnyi adócsökkentés. Ami nagyon kevés. Minimális adócsökkentés, maximális kavarás. Úgy tűnik, minél többet tudunk meg, annál rosszabb az egész móka.

Az új információk alapján ez bizony nemhogy nem kiváló, hanem egy nyomasztóan semmilyen adójavaslat. Jó irányba lép, de borzasztóan kicsit. Majdnem semekkorát.

Lehetett ezt előre látni? A Portfolió szerint lehetett bizony:

Nem kellett ahhoz nagy jóstehetség, hogy bárki megjósolja: a Gyurcsány Ferenc által kidolgoztatott adócsomag egy erőtlen, félénk, elégtelen kezdeményezés lesz, ami csak igen korlátozottan lesz alkalmas arra, hogy a gazdaság problémáira gyógyírt jelentsen. Már magunkat is untuk, annyiszor írtuk le, hogy nem látszik a kormányzaton a tényleges elszánás. Önfelmentés ideológia köntösben, koncepciótlan adó kavalkád - ez bizony nem reform.

Látjátok feleim szemtükkel: Így járunk, ha félretesszük előítéleteinket – és hadd használjam saját szavaimat erre:

Az előítélet „a tényeken, vagy hibás vagy merev általánosításon alapuló előre kialakított vélemény”. Vegyünk egy példát: Kedves, túlzottan is barátságos, habzó szájú kutyával találkozunk. Előítéletes embertársaink veszettségre gyanakszanak és elkerülik a kutyát. Nem előítéletes társaink nyilván elutasítják ezt, hiszen lehet, hogy a blöki éppen szappant evett. Ebben az esetben az előítéletes magatartás, bár nem feltétlenül helytálló, valószínűleg racionálisabb.

És itt bizony lehetett volna tényeken alapuló előre kialakított véleményem. Menthetetlen naivitás – mondjátok, és bizony van igazság benne. De nem a teljes igazság.

Nemcsak hiba volt, hanem szándékosság is.

Szándékosan törekszem ugyanis a közpolitikai párbeszédre. Akár a racionális előítéletek kiiktatása révén is. Ami lássuk be valahol hiánycikk. Érzelmi alapon álló, az acsargó gyűlölködésig menő pártoskodás van. És ez nagyon nincs jól.

Az együtt gondolkodásra elsősorban - de nem kizárólag - az adócsökkentés kapcsán van szükség. Az adócsökkentés ugyanis nemzeti érdek, a szó legteljesebb értelmében. Semmilyen hosszú távú célunk nem érhető el a jelenlegi adószint mellett. És ez nem érhető el, ha nem látunk tovább vitapartnerünk pártállásánál.

És mondok valamit: Ezt a párbeszédet és nyitottságot továbbra is fenn kell tartani. Mert nem a kormánynak vagy az ellenzéknek lesz rossz, ha így maradnak a dolgok - hanem nekünk.

Ennek a párbeszédnek a nevében összefoglalnám a konstruktív kritikát is: Az irány jó, a mérték gyenge. Ezen azért már nem olyan nehéz segíteni. Kétségtelen akarni kell.

Párbeszéd és nyitottság megvan itt: Az akarat megvan ott?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Egy kiváló adójavaslat

A magyar kormányzat minden szempontból pozitív adócsökkentést javasolt. Négy fő hasznos elemet lehet kiemelni az első és vázlatos tudósítások alapján. Az első pozitívum, hogy a munka-jövedelmeket érintő adókat veszi célba a javaslat:

Első lépésként 2009. január elsejétől a 18 százalékos személyi jövedelemadó-kulcs a mai 1,7 millió forint éves jövedelemről felmenne 2 millió forintra. A cégek pedig megszabadulnak a szolidaritási adónak becézett 4 százalékos különadótól. Cserébe viszont 18 százalékra emelkedne a jelenleg 16 százalékos társasági adókulcs.

Ezeket kell megcélozni, ha hosszú távon, piaci alapon szeretnénk növelni a foglalkoztatást. Márpedig más út nagyon nincs.

Másodszor, a kormányzati adócsökkentés a vállalkozásoknál megjelenő terheket csökkentené elsősorban:

Ugyancsak jövőre, de nem januárban, hanem áprilisban mérsékelné a kormány a munkáltatói tb-járulékot 5 százalékponttal, de csak úgy, hogy a havi 140 ezer forintos bruttó bérig lehet ezt igénybe venni, a havi 140 ezer forintos bruttó bér feletti keresetrészre a mai 29 százalékos tb-járulékot kellene fizetnie a cégnek a munkavállaló után.

Ugyan a bérből és fizetésből élő olvasók most egy kicsit meg fognak rugdosni, de ez nagyon nem butaság. Így az adócsökkentés nem rögtön és közvetlenül jelentkezik a makrokeresletben (és fokozza az inflációt), hanem közvetetten, jó eséllyel a munkahelyteremtésen keresztül jelenik meg, illetve javítja a magyar vállalkozások nemzetközi versenyképességét.

Azért is külön elismerésre méltó, mert nem a populista szempontokat követi (nem a munkavállaló járulékait csökkenti), hanem a munkaadó által fizetetteket.

Harmadik pozitív hatásként, a javaslat lehetőséget ad a Laffer hatás működésének – talán éppen a legújabb nemzetközi tapasztalatok alapján. Az elképzelés szerint, ahogy az adók mértéke csökken, úgy csökken az igény a különféle adóelkerülő hatások csökkentésére. Optimális esetben az adómérték csökkenése esetén még a jövedelem is emelkedhet:

...a miniszterelnök a fehéredéstől várja azt, hogy amennyivel csökkennek az adókulcsok, annyival növekedjenek az adóbevételek, részben a kisebb terhelés miatt javuló adómorál, részben adóigazgatási intézkedések hatására.

A Laffer hatásnak nagy irodalma és – különösen a dinamikus hatásoknak – számos híve van elsősorban az Egyesült Államokban, de Európában is - ahogy erről már volt szó itt. Talán még érdekesebb egy újabb empirikus tanulmány, ami az orosz adócsökkentés kifehérítő hatásáról szól. Gorodnyicsenkó és társai szerint a magyar kormány által várt hatások lehetségesek – és működtek is Oroszországban az egykulcsos adó bevezetésének idején:

…we find that large and significant changes in tax evasion following the flat tax reform are associated with changes in voluntary compliance and cannot be explained by changes in tax enforcement policies.

Végül, de nem utolsósorban a program pozitívuma a realizmus – nem vár semmilyen csodát. Számít az adócsökkentés kifehérítő hatásaira, de nem kockáztatja az ország stabilitását és hitelképességét. Az adócsökkentést lépésenként tervezi bevezetni, a soron következő lépés előtt felmérve az adócsökkentés fehérítő hatását – és csak annak a mértékéig továbblépve:

Egy évi 300 milliárdos alapot hoznának létre a költségvetésben.

Ez úgy működne információink szerint, hogy 2009-ben megképeznék ezt a tartalékot a büdzsében, és ha befolyna a fehéredésből 300 milliárd forint, akkor ezt a tartalékot felszabadítanák, el lehetne költeni kockázat nélkül, hiszen az elköltést a pluszbevételek kioltják. Rá egy évre újra eljátszanák ezt, ismét 300 milliárdos adócsökkentés mellett újra megképeznék a 300 millárdos puffert. Ha azonban nem jönne be 300 milliárd forint, hanem mondjuk csak 100 milliárd a sokat emlegetett fehéredésből, akkor a tartalékból is csak 100 milliárdot költhetne el a kormány, sőt, 2010-ben az adócsökkentésre nem 300, hanem 100 milliárd forint állna rendelkezésre.

Összességében az adójavaslat – az eddigi információk alapján - pozitív és előremutató. Várjuk a részleteket.

UPDATE: az újabb részletek alapján itt.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Gyerekülés túlszabályozás – avagy a felvilágosodás átka

Szigorodik a gyerekülések szabályozása: Az új szabályozás szerint sem a régebbi gyermeküléseket sem az ülésmagasítót nem lehet használni mint korábban. A gyermeküléseken sorozatszámok igazítják el a kedves érdeklődőket és egy bizonyos sorozatszám alatt az üléseket nem lehet forgalomba hozni mát – és jövőre használni sem. Az ülésmagasító helyett meg bizonyos helyzetekben kötelező lesz a gyermekülés használata. Az intézkedések az Európai Unió általános elveinek megfelelőek, az ottani szabályozást követik.

Megnyugodhatunk hát?

Érezzük magunkat és gyermekeinket biztonságban, ahogy a gondoskodó állam – a felelőtlen apákon és anyákon túllépve – védi a gyermekek életét?

Nos, nem.

A gyermekülés szabályozás jó példa a túlzott – és nem szándékolt következményekkel terhes – állami szabályozásra. Amely pontosan a védeni kívántaknak, a gyermekeknek okoz nehézségeket. Őket hozza hátrányba.

Hogyan?

Nos, erről szól ez a cikk. A javasolt intézkedés jószándékúnak tűnik, de három tényezőn keresztül mégis ártalmas lehet. Nézzük meg ezeket a tényezőket fordított fontossági sorrendben.

1) A végrehajtás gyakorlata nem tűnik optimálisnak. Sokan vehettek, és a kommentárok szerint vettek is, akár idén is, a szabályoknak nem megfelelő gyermekülést. Biztos rá akarjuk kényszeríteni ezeket a családokat arra, hogy az idei gyerekülést kidobják és újat vegyenek? (Ne számoljuk az igeneket az üléseket gyártó cégek részvényeseitől, ha lehet:) Nem lehet az új szabályok esetében először az elosztóhálózatból kitenni a nem szabályos üléseket? Nem olcsóbb néhány forgalmazóval beszélni, mint másfélmillió családot okosítani a gyártási számokról? Nem lehetne néhány év múlva, amikor a gyermekek már garantáltan kinőtték őket, betiltani a (már tényleg) régi üléseket?

A praktikus végrehajtás azonban messze nem a fő gond. A fentieket lehet orvosolni, de egyáltalán nem biztos, hogy ezzel együtt is nagyobb biztonságban lesznek a gyermekek:

2) Az intézkedés közvetlen hatása nem feltétlenül pozitív, mert a gyerekülések biztonsági szerepe – finoman szólva – eltúlzott, főleg az ülésmagasító és az egyszerű biztonsági öv kombinációhoz képest. Steve Levitt szerint kétéves kor felett a biztonsági öv magasítóval önmagában kicsit biztonságosabb is mint a gyerekülés. (Kétéves kor alatt nyilvánvalóan nem.) Sőt, a biztonsági öv olyan jól teljesített a törésteszten, hogy lehetne akár gyerekülésként is árulni biztonsági szempontból. Érdemes talán meg is nézni az előadását:

Az ülésmagasítótól függetlenül a gyerekülések cseréje lehetne hatásos. Lehet, hogy az újabb gyerekülés jobb és biztonságosabb. Nincs bizonyíték rá, de tegyük fel. Akárcsak a Mercedes a Trabantnál. Erre még bizonyíték is van. Mégsem kell minden Trabantot Mercedes-re lecserélni, ugye? De ez már a következő ponthoz vezet.

3) A legkomolyabb gond a szabályozással persze, hogy közvetett hatása egyértelműen negatív. Hogy ezt megértsük, vázoljuk fel a gyermeknevelés problémáját egy kicsit absztraktabban. A felelősségteljes szülők egy optimalizációs feladat előtt állnak. Korlátos erőforrásokkal, korlátozott mennyiségű pénzből és időből kell a – a saját értékrendszerüknek megfelelően - lehető legjobban felnevelniük gyermekeiket.

Bizonyos esetekben dönteniük kell olcsóbb, és rosszabb minőségű szolgáltatások vagy áruk mellett. Lehet például, hogy nem márkás farmert vesznek. Más esetekben kevésbé biztonságos megoldást választanak. Mondjuk használt Suzukit vesznek vadonatúj S osztályú Mercedes helyett. Kétségkívül kompromisszum biztonsági (és presztízs) szempontból. És meglepően gyakran kalkulált kockázatot vállalnak, amikor életveszélyes helyekre, mondjuk sítáborba, küldik a csemetéket.

Ez utóbbi két pontot érdemes hangsúlyozni, amikor szalondemagógok a „gyerek biztonsága mindennél fontosabb” típusú érvekkel jönnek. Mert nem fontosabb mindennél. Sítábor. Vizitúra. Mind veszélyes – mégis elengedjük, elvisszük a gyerekeket. Mint ahogy magunknak sem vesszük meg a legbiztonságosabb autót. Hanem bizony józan kompromisszumot kötünk…

A fenti komplex optimalizációs feladatnak egyik, de - Steve Levitt előadásból is talán világosan láthatóan - nem a leglényegesebb eleme a biztonsági gyermekülés kiválasztása. Amikor az állam szigorúbb biztonsági szabályokat alkot, akkor ezt az optimalizációt szorítja korlátok közé. Lehetséges, hogy egy szerényebb család kénytelen százezezer forintos nagyságrendben új biztonsági gyereküléseket vásárolni a tizenötéves Trabantba. Egészen biztos nem optimális befektetés. És persze nemcsak a szegényebbeknek nem jó ez. Kinek hiányzik több tízezer forintos kiadás értékelhető biztonsági növekmény nélkül? Senkinek, gondolom. Csak van ahol jobban elfér.

Ki jár jól? Az ülés gyártója természetesen. És a felvilágosodott, „boldoggá-teszem-a-népet-ha-bele-is-döglik” mentalitású felvilágosodott szabályozó. Aki élvezi, hogy mások helyett mások sorsáról dönthet.

Ki a vesztes? Az egyszerű törvénytisztelő állampolgár, akit felesleges és/vagy ostoba kiadásra kényszerítenek. És természetesen a gyermek, akinek a szabályozó szeszélye folytán kevesebb más hasznos, de költséges lehetősége lesz. A kicserélt gyerekülésből a sarokban ugye nem lesz angolóra.

A gyerekülés szabályozás jó ürügy is észrevenni a túlszabályozás forrását: a felvilágosult elitizmust. A felvilágosodás óta létezik egy megalázó (de téves) kép az úgynevezett egyszerű népről. Eszerint a nép ostoba, buta és szerencsétlen. Egyesek nagyon felvilágosodottak szerint ópiuma is van neki – olyannyira ostoba. Ezt a népét vezetni kell, mint ökröt a vályúhoz. És meg kell neki mondani mit ehet, ihat – vagy éppen milyen gyerekülést használhat, mert magától nem tudja. No, ez az a kép, ami nem hajlandó felelősségteljes döntéshozóként látni a szülőket.

Pedig nem buták az emberek. Dolgoznak, gondolkodnak és döntenek. Néha jól, néha rosszul. De mindig viselik a következményeit. Ők, és nem más. A gyerekülés kapcsán nem tűnik jogosnak a kormányzati aggodalom a felelőtlen családokról. Az átlagos magyar család erején felül is költ a gyermekek biztonságára. Mert fontos neki. Jól átgondolja azt is, ha kockázatot vállal: ha síelni küldi a gyermeket, vagy ha éppen nem vadonatúj S Mercit vesz. Miért kell ebbe beleszólni? Kinek jó ez?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Az olajkor vége

Az olajár csúcsokat dönt. Az elmúlt hónapokban elérte a tavalyi ár dupláját. Egy hordó olaj 140 dollár és tovább emelkedik. Komoly aggodalmak vannak az olajutánpótlással kapcsolatban és nem kevesen félnek attól, hogy az olajkor véget ér. Véget ér, mert az olajkitermelés elérte az abszolút csúcsát – és belátható időn belül elfogynak az olajkészletek. Az igazán lelkesek már látják is Mel „Mad Max” Gibsont roncsautók társaságában küzdeni a túlélésért…

Jogos ez az aggodalom?

Nos, így ebben a formában nem. Az olajkor véget fog ér, de jó eséllyel azelőtt mielőtt az olaj elfogyna. A kőkorszaknak sem azért lett vége, mert elfogyott a kő. A klasszikus idézet szerint:

The Stone Age did not end for lack of stone, and the Oil Age will end long before the world runs out of oil.

Paradox módon a jelenlegi hipermagas – és növekvő - olajár leginkább egy buborékra emlékeztet. Olyan buborékra, mint amit az internetes részvényeknél vagy a lakásáraknál láthattunk korábban. És ez a hipermagas olajár elindíthatja az olajkorszak végét – akkor is ha még bőven van olaj.

Hogyan is?

Kezdjük az elején a történetet, hogy megértsük hogyan működnek a piacok. Piaci verseny esetén egy termék vagy nyersanyag árát az utolsó előállított vagy kibányászott egység ára adja meg. A logika egyszerű: Az eladónak csak akkor adja el az utolsó hordó olajat, ha azon is keres legalább minimálisan.

Az olaj marginális kitermelési költsége 50 és 80 dollár között van jelenleg. Az olaj ára ennek jó kétszerese. Hogyan lehetséges ez?

Nos, az olajpiac egy kicsit bonyolultabb mint a mikroökonómia tankönyi piaca. Egyértelműen komoly alkupozíciója van néhány eladónak, mind néhány vevőnek. Volt ugye egy olajembargó meg néhány háború… Magas az állami beavatkozás, mind a kínálati oldalon (vigyázó szemeinket vethetjük Oroszországra vagy Venezuelára), mind a keresleti oldalon (ugye a jövedéki adókat nem kell bemutatni?). Ráadásul az olajat szállítani és finomítani kell, ami tovább komplikálja a piaci struktúrát. Végül, talán a legfontosabb elem, hogy az olajár kínálata és kereslete rövid távon rugalmatlan.

Az olajár esetében ez az utolsó tényező, a kereslet és kínálat rövid távú rugalmatlansága a kulcs. A klasszikus piaci alkalmazkodás hosszabb időt vesz igénybe. Hiába drágább az olaj, mint amennyibe egy új olajmező megnyitása kerülne, a kitermelés megindítására évekre van szükség. Azaz rövid távon az árak eltérhetnek az olaj határköltségétől.

És ha eltérhetnek el is térnek.

Az árak meglepően gyakran térnek el a fundamentumoktól, ezeket az eltéréseket nevezzük buborékoknak. Nézzünk csak néhány példát: A XVII. századi Hollandiában amszterdami belvárosi házakat adtak el egy jól sikerült tulipánhagymáért. Persze csak mielőtt a buborék kipukkadt volna. A déltengeri társaság részvényei is hihetetlen mértékben nőttek – mielőtt összeomlottak volna. Tegyük hozzá: még Isaac Newton-t is megtévesztették egy rossz befektetés erejéig. Az internet részvények száguldását és gyors összeomlását nyolcvan évvel azelőtt egy másik új technológia, a rádió már egyszer bemutatta. Végül, érdemes a lakásárak amerikai száguldására és összeomlására gondolni. (Legutóbb 15% felett volt az éves átlagos lakásárcsökkenés…)

Hogyan alakulnak ki ezek a buborékok?

Először is kell valamilyen kínálati vagy keresleti rugalmatlanság. Másodszor valós létező trendeket kell sokaknak félreérteni. Utána az irracionális árakat fenntartja az öngerjesztő félreértelmezés. Egy ideig.

A buborékok azonban egy idő után kipukkadnak. Egyrészt, a túl magas árak csökkentik a keresletet. A lakásárak esetében például az első lakásvásárlókat egyre több helyen árazta ki a piac – egyszerűen nem tudták megengedni maguknak a vásárlást. Az olajár esetében is zajlik ez: A benzinzabáló SUV eladások zuhannak mint egy nehéz kő – a Ford esetében az előző évi felére estek vissza az eladások. Forradalmian új technológiák is alakulnak, mint amilyen az elektromos hálózatról üzemeltethető (azaz szénnel és nukleáris energiával is működtethető) Chevy Volt. És a kereslet nemcsak az autók terén csökken: A termelési struktúra alakul át, hatékonyabbá válik a logisztika, csökken a szállítási olajfelhasználása. Hasonlóan javul az energiafelhasználás korszerűbb gépek és a hőszigetelő beruházások révén.

A buborékokat a másik oldalról a kínálat növekedése pukkasztja ki. Az amerikai házárakat például most az eladatlan házak tömege nyomja le: A magas árakra logikus reakció az újabb házak, lakások építése – egészen addig amíg az árak szárnyalnak. Az olaj esetében ez nemcsak a meglevő források jobb hatékonyabb kihasználását és esetleg újabb olajmezők felfedezését jelenti. Új forrásokra is van lehetőség: A brazil etanol már most versenyképes. Olajhomokból kinyerhető kőolaj több van Észak Amerikában mint amennyi kőolajat eddig összesen a világos kitermeltünk.

Az olajár esetében különösen szerencsések vagyunk, mert egyszer már láthattunk egy visszaesést az olajtermelésben. A hetvenes évek végén, a második olajválság idején rekordmagasságúra nőtt az olajár. A világgazdaság recesszióban süllyedt, de drámai mértékben növelte az energiahatékonyságát. A korábban meredeken emelkedő olajfogyasztás megtört, sőt kifejezetten csökkent. A kilencvenes évek elejéig nem érte el a hetvenes évek csúcsát (ahogy az EIA adatai és grafikonja mutatják). Pontosan azok a keresletszűkítő és kínálatbővítő hatások működtek mint amikről fentebb szó volt.

Igazán érdekes módon teljesen hasonló félelmeket fogalmazott meg a Római Klub az olajtartalékok kimerüléséről a hetvenes években, mint most a peak oil elmélet… Az olaj nem fogyott ki, sőt még az ára is hosszú időre csökkent. Így lesz ez most is?

Nehéz megmondani. Sok jel mutat arra, hogy egy újabb buborékkal állunk szemben. Nem véletlenül aggódnak a szaúdiak a magas olajár miatt: Ha elkezdődik a kereslet megsemmisülése ki tudja hol áll meg?

Paradox módon van esély arra, hogy az olajkorszak úgy ér véget mint kő- vagy a szénkorszak. Úgy hogy marad olaj a földben, de már messze nem olyan fontos mint egykor volt.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Előítélet és értelem – avagy Thomas Bayes jól megmondja

A divat nem mindig logikus. Az újabb politikailag korrekt divat az előítéletek elítéléséről sem az. Ettől még népszerű és elfogadott. A moonbat ostobaság belátásához nem kellene nehéztüzérség, de az érvelés öröme végett segítségül hívjuk Thomas Bayes-t is: Nemhogy a mindennapi következtetés, de a tudományos megismerés módszertana sem zárja ki az előítéletet. Az előítélet önmagában se nem jó, se nem rossz – hanem az emberi gondolkodás alapvető eszköze. Nincs is értelme az előítélet mint olyan ellen küzdeni - mint ahogy statikai problémák esetén sem a gravitáció ellen küzdünk. Inkább a valóban káros előítéletek kiváltó okait érdemes megszüntetni.

Az előítélet „a tényeken, vagy hibás vagy merev általánosításon alapuló előre kialakított vélemény”. Vegyünk egy példát: Kedves, túlzottan is barátságos, habzó szájú kutyával találkozunk. Előítéletes embertársaink veszettségre gyanakszanak és elkerülik a kutyát. Nem előítéletes társaink nyilván elutasítják ezt, hiszen lehet, hogy a blöki éppen szappant evett. Ebben az esetben az előítéletes magatartás, bár nem feltétlenül helytálló, valószínűleg racionálisabb. (És a példa az emberi előítélet kialakulásának evolúciós elméletébe is betekintést ad.)

Általánosabban: Se időnk, se energiánk minden helyzetet, minden embert a maga egyéniségében teljeskörűen megismerni. És ezért általánosítunk, könnyen hozzáférhető információt keresünk. Egy üzletet gyakran a külseje alapján ítélünk meg – ezért vannak olyan szép bankszékházak például. Hasonlóan a szakadt ruházat, az ápolatlan külső bizalmatlanságot kelt – ezért borotválkoznak és viselnek nyakkendőt az értékesítők és a hittérítők. Általában egyszerű az átváltás: Nagyon sok energia kideríteni, hogy a szakadt külső érző szívet takar – míg a tévedés ára nagyon nagy. Így aztán használjuk az előítéleteinket.

De nemcsak a mindennapi életben használunk előítéletet. Minden tudományos kutatás mögött van ki nem mondott premissza és elképzelés (igen: előítélet), amit aztán az adatok és az új információk tükrében módosítunk. A bayesi statisztika ezen egy lépéssel továbbmegy: formalizálja az előzetes elképzeléseinket és az új információk hatását. A hagyományos – frekventista – statisztika bayes-i szemmel nem más mint a teljesen információmentes prior eloszlás használata. A tiszta lap. Ami egyébként nem létezik, mert mindenkinek van képe az elvárt eredményről – csak Bayes követői ezt expliciten be is vallják - mások meg újraszámolják a regressziót meglepetés esetén. Azaz Bayes követői aktívan és tudományosan is használják előfeltevéseiket, akarom mondani előítéleteket.

Az előítélet az emberi megismerés általános eszköze – a mindennapokban és a tudományos életben egyaránt. Az előítélet elleni küzdeni tehát körülbelül olyan értelmes, mint a gravitáció ellen harcolni.

A gravitációs hasonlat arra is jó, hogy megértsük mi ellen érdemes valóban küzdeni. Ha egy híd összeomlik, a közvetlen ok a gravitáció. (Gravitáció nélkül milyen szépen ellebegett volna a híd...) De az összeomlásért a gonosz gravitációt hibáztatni és nem a statikai problémákat ostobaság, nem?

Hasonló ostobaság a valóban káros előítéletek kapcsán magát az előítélet hibáztatni. Bár kétségkívül politikailag korrekt.

Mert vannak káros és rossz előítéletek. Kultúránkban különösen nem szeretjük az emberekkel kapcsolatos előítéleteket. A politikailag korrekt rasszista vagy szexista papagájkodás – azaz a gravitációnak való hadüzenet – helyett azonban érdemes észrevenni a konstrukciós hibát a hídon. Azaz specifikusan azt vizsgálni, hogy mi a rossz az adott előítélettel és mit lehet tenni az előítéletet kiváltó okok ellen.

Vegyünk egy olyan példát, ahol az előítélet alanyai mi voltunk, magyarok. A határnyitás után Ausztriába látogató magyarok számára örök emlék a „magyar, ne lopj” tábla (és az árusító-személyzet megkülönböztetett figyelme). Rosszul esett? Rosszul bizony. De sajnos nem nehéz látni az általánosítás alapját. Jelen esetben a lopást. Ha néhány honfitársunk lopott és kár okozott, akkor ezzel nemcsak rájuk személy szerint, hanem mindannyiunkra rossz fény vetül – mert bizony az üzletben felismerték az összefüggést a magyar rendszámtábla és a leltárhiány között. És ez ellen az előítélet ellen csak úgy léphetünk fel valóban eredményesen, ha valahogy csökkentjük a hozzánk köthető lopások számát.

Az előítélet megbélyegzése, mégha tényleg káros is, önmagában nem elég, hanem bizony annak az alapját is meg kell szüntetni. A káros előítéletek elleni küzdelem csak akkor ér valamit, ha közben lépések történnek a kiváltó alap megszűntetésére is. Különben az előítélet megmarad, legfeljebb a hozzákapcsolódó szókincs változik. Aminek igazán semmi értelme sincs.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Paris Hilton milliói, avagy ezt a kapitalizmust akarjuk?

Paris Hilton egy szabad piacon milliókat keres dollárban. Divatcikkeket ad elő Milánótól New Yorkig, énekel és fogynak a lemezei – mindezt a konvencionális (értsd mozarti vagy michelangeloi) tehetség legkisebb látszata nélkül. Mások napi nyolc-kilenc órát dolgoznak néhány száz dollárnak megfelelő havi fizetésért: hajat vágnak, villamost vezetnek vagy programot fejlesztenek. Ez a kapitalizmus, itt piacok működnek, ahogy Adam Smith megálmodta.

Ezt akarjuk?

Igen, ezt akarjuk.

Ez a bejegyzés a piac és a kapitalizmus mellett érvel – mégpedig Paris Hilton látszólag érdemtelenül keresett milliói mentén. Az intellektuális gyakorlat értelme, hogy ha sikerül megérteni ezeknek a millióknak a jogosságát, akkor talán a piac további egyenlőtlenségei esetén sem osztályharcos gondolatai támadnak a kedves olvasónak.

A felszínen Paris Hilton semmilyen tehetséggel nem rendelkezik, látványosan nem hal bele a munkába. Kedves vagy kifejezetten irritáló megjegyzéseket tesz valóságshow-kban. És mégis rengeteg pénzt keres. Az igazságtalanság érzetét tovább fokozza, hogy esetében a börtönbüntetés is növeli a keresőképességét. Egy letöltendő börtönbüntetés legtöbbünknek súlyos törést okozna, talán pályánkat is el kellene hagyni; de neki ez csak plusz húsz százalék. Hát lehet ez igazságos? Hogyan akarhatunk egy ilyen rendszert?

Nos, hogy ezt megértsük érdemes strukturáltan gondolkodni Paris Hilton társadalmi és gazdasági szerepéről. (A mondat így elsőre posztmodern zagyvaságnak tűnik, de ne tessék aggódni, közgazdasági okfejtés jön.) Paris Hilton alapjában véve nem zenét és nem is divatcikkeket árul, hanem szórakoztató híreket. Paris Hilton válasz egy hatalmas keresletre.

Mindannyian szeretünk híreket olvasni. Az információ iránti igény valószínűleg régi evolúciós beidegződés az emberiségben: szeretünk minél többet tudni a saját csoportunkról. Régen hasznos lehetett tudni mit akar a törzsfőnök vagy merre indul a vadászat. Jobban belegondolva, talán a mai irodai környezetben is hasznos a jólértesültség…

A hírek iránti igény óriási ipart hozott létre. Sokan szeretik a komolyabb híreket és elemzéseket (és olvasnak mondjuk ilyen oldalakat mint ez). Mások könnyedebb híreket szeretnek olvasni. Olyanokat, ahol a szereplő ismerős, a probléma/helyzet valós, de könnyen átlátható. Azaz ipari méretben előállított pletykát keresnek. No, erre a keresletre adott válasz a bulvár.

A bulvár receptje egyszerű. Végy egy embert, akit sokan ismernek. Írd meg amit csinál, bármilyen triviális is. (Paris Hilton Magyarországra látogat!) És az emberek megveszik az újságot, rákattintanak az internetes portálra. És ehhez szükség van bulvársztárra.

Egyszóval Paris Hilton ipari mértékű pletyka-előállításban vesz részt. Erre a pletykára szüksége van. Nem az elitértelmiséginek, hanem azoknak, akik megveszik a magazinokat, akik kattintanak az egérrel ha feltűnik a név. És ezért fizetnek, az idejükkel, egy magazin árával vagy a kattintással. Ebből él Paris Hilton.

És nem ajándékba kapta a hírességet. Hanem meg kellett küzdeni érte néhány millió wannabe sztárral. Elég csak a valóságshow-jelentkezőkre vagy a tehetségkutatásokon feltűnő tömegekre gondolni, hogy nyilvánvaló legyen a verseny mértéke. (És Steve Levitt kábítószerkereskedő-analógiája alapján nem biztos, hogy az átlagsztár-jelölt többet keres, mint mondjuk egy autószerelő.)

Összefoglalva, Paris Hilton sok más sztár(ön)jelölttel együtt pletykákat ad el azoknak, és csak azoknak, akiknek erre szükségük van és hajlandók erre áldozni a megkeresett pénzükből. A pletyka miatt híres lesz – és a hírnévből, nagyon jó üzletasszony módjára további pénzt csinál, mondjuk lemez- vagy divatcikk-eladásból.

Ebből világos, hogy a piaci elosztás igazságos. Paris Hilton nem vesz el senkitől semmit erőszakkal. Gazdag, de pénzét önként adják oda az érdeklődő átlagemberek – a pletykákért cserébe. Ráadásul Hilton egy kegyetlen versenyben nyeri el az emberek bizalmát. Valahol illúziót árul, de ezt teszi - más szinten persze - a bűvész vagy a színész is.

Talán az is világos, hogy a piac hihetetlenül demokratikus is. Nem azt adja, amit a kinyúlt pulóveres elitértelmiségiek hihetetlenül fontosnak gondolnak a boldogítandó nép szellemi fejlődése szempontjából. Hanem azt adja, amire valós emberek, valós pénzt adnak ki. Ez adott esetben inkább Hilton, mint Haydn. Ez a nép. Tessék leváltani, ha nem tetszik.

A piac bár a saját logikája mentén igazságos és meglepően demokratikus azért nem tökéletes. Nem tökéletes, de a rendelkezésre álló rendszerek közül a legjobb. Winston Churchill szavait kicsit módosítva: A kapitalizmus a legrosszabb rendszer, kivéve az összes más rendszert, amit valaha is kipróbáltunk.

Mindannyian vagy sokan szeretnénk egy olyan gazdasági rendszert, amely az „igazi” értékeket jutalmazza. Persze, Böjthe Csaba sokkal jobban megérdemelné a milliókat mint Paris Hilton – arról nem is beszélve, hogy lényegesen hasznosabban költené el a pénzt.

Jó lenne – de vegyük észre, hogy ez nem nagyon lehetséges valamilyen értékdiktatúra nélkül. Bárhogyan is próbálnánk definiálni ezeket az értékeket, valahol azt jelentené a definíció, hogy nem engedjük elkölteni ez emberek pénzét úgy, ahogy szeretnék. Hanem mi (vagy a nagybetűs Ők) meghatároznák mi a jó. Mert az emberek most is adhatnák a pénzüket a dévai gyerekeknek, de valamiért a bulvárt jobban szeretik. És erről nem a kapitalista rendszer vagy a piac tehet, kár is azt okolni.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Hamis humánum: A gyermekbűnözésről

A gyermekbűnözés kapcsán csak egy humánus és emberséges álláspont van: A felnőtt társadalom normáinak azonnali és közvetlen érvényesítése minden kihágás esetén. A gyermekeknek már fiatalkoruktól segíteni kell megérteni a világ működését. Ennek a segítségnek része az oktatás – de a megfelelő büntetés is. A hatékony büntetés nélkül ugyanis a társadalom túl későn, és túl erősen tud csak beavatkozni. Tekinthetjük-e humánusnak azt a társadalmi rendszert, amely a gyermekbűnözők devianciára nem reagál hosszú ideig – majd a tizennyolcadik születésnapján letöltendő börtönbüntetéssel köszönti a fiatalt a felnőtt társadalomban?

A téma aktualitását egy józsefvárosi fizikatanár vegzálása jelenti, amit az osztálytársak kedves figyelmessége révén mindannyian meg is tekinthetünk:

Ahogy egy korábbi bejegyzésben elkezdtem kifejteni, az alapgondolatot Heinlein kíválóan írja le a Starship Troopers regényében. (A regény kötelező olvasmány az amerikai hadsereg, tengerészet és a tengerészgyalogság alapkiképzésében. Figyelmeztetés galamblelkeknek.) Hogyan várhatnánk el szigorú normakövetést fiatal felnőttektől, ha gyermekként nem tanítjuk meg nekik a normákat? Humánusabb egy botütés tizenhárom évesen mint egy letöltendő börtönbüntetés tizennyolc évesen?

Heinlein a fizikai büntetés mellett érvel. (Talán Szingapúrban nevelkedett?) Ez talán túlzás. De abban feltétlenül igaza van, hogy a normákat és szankciókat fokozatosan kell bevezetni.

Az esetek többségében ez így is van: A családok a legjobb nevelést akarják megadni gyermeküknek, tanítják őket és idejekorán reagálni a kedvezőtlen tendenciákra. Vannak olyan családok ahol még hangos szó sem hangzik el. Vannak ahol sarokba állítják a gyermekeket – máshol, talán ahol a kihívások nagyobbak, viszont elcsattan egy pofon. Mindaddig, amíg a család fel tudja készíteni a gyermekeket a felnőtt társadalomba való beilleszkedésre jól van ez így.

Vannak olyan helyzetek, amikor a gyermekek érdekében a társadalomnak be kell avatkozni. De ez a kivétel.

Ez két irányban működhet: Egyfelől, meg kell védeni a gyermeket a kifejezetten bántalmazó (rendszeresen verő, éheztető) szülőktől. Ezeket szülőket korlátozni kell, bár a liberális „zéró pofon elvét” farizeus és a gyermekek számára kifejezetten veszélyes elvnek tartom. A szülői pofon ugyanis lehet jogos, mégha magam nem is pártolom. Lehet, hogy pont az az egy pofon kell a gyermek és a börtön közé. Az eltúlzott gyermekvédelem pont a gyermekeknek árt: A szülők vegzálása pontosan a legnehezebben kezelhető és ezért legveszélyeztetettebb gyerekeket fenyegeti. A szülők kezéből kivesszük a fegyelmezés lehetőségét és csodálkozunk mint társadalom, hogy miért is kezelhetetlen a gyermek?

A társadalomnak viszont akkor is be kell avatkoznia, ha a szülők nem tudják vagy nem akarják a legalapvetőbb normákat megtanítani. Például azokat, amiket a mellékelt videón nem sikerült a gyermekeknek elsajátítani az iskolai magatartásról.

Két szélsőséges hang figyelhető meg ezzel kapcsolatban. Egyfelől, a kifejezetten rasszista és gyűlölet-keltő szélsőségesek használják fel az esetet a kegyetlenkedésre való uszításra. Másfelől, a liberális szélsőségesek kiáltanak gyermeki és emberi jogok után – elutasítva a társadalmi, adott esetben iskolai, fegyelmezés lehetőségét.

Nyilván mindkettő szélsőség helytelen.

A gyermekeknek, akik a társadalmi együttélés alapvető szabályait a fenti videón látható mértékig nem sikerült elsajátítani, bizony szankciókra van szükségük. Nekik és az osztálytársaiknak is.

Ezek a gyermekek a saját és osztálytársaik életét teszik tönkre – a tanáraik élete mellett. Mi lesz ezekből a gyerekekből? Mit tanulnak az iskolában? Milyen munkához juthatnak azokkal a képességekkel? Jó vicc ez most: de majd harmincévesen, priusszal és nulla munkaerőpiaci tapasztalattal is ilyen jókat fognak nevetni?

Nem, akkor már nem lesz vicces. De késő az lesz.

A legszomorúbb talán azoknak a gyermekeknek a helyzete, akik ilyen osztályba kénytelenek járni. Őket nem védik a gyermekvédők. (Valószínűleg nem rosszindulatból, csak nem látják őket áldozatnak: Hiszen az ő szemükben csak egy áldozat van: az elkövető.) Milyen jövője van az ilyen fiatalkorú bűnözőpalánták osztálytársainak? Hogyan bántalmazhatják a gyengébb osztálytársat, ha a tanárt így lehet heccelni? Elveszik az uzsonnájukat? Megverik? Megölik? Ki tudja mi még?

Az igazi gyermekvédelem nem csak a gyermekek vélt jogainak a védelméből áll. Ahogy az igazi anya sem hagyja játszani a gyermekét a síneken a gyorsvonat előtt, úgy a gyermekvédelemnek is terelnie kell a gyermekeket a hasznos (vagy legalábbis a nem nyilvánvalóan életveszélyes) elfoglaltságok felé. Ezt lehet szép szóval, de ha kell kemény szankciókkal is. A vonat előtt játszó gyermek példájában nem a megengedő, toleráns „ott játszol kisfiam ahol akarsz” hozzáállás a humánus. Mert lehet, hogy mire a gyermek megérti az érveket késő. Ugyanígy a társadalom részéről sem a büntetés és a szankciók elvetése a humánus.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Elit és fejlődés

A hosszú távú növekedés fontosságáról írtam korábban, de szándékosan nem említettem, hogyan is dől el a hosszú távú növekedés. Pedig a választás nem triviális. Egy ország ugyanis nem választ, nem dönt.

A választás nagymértékben a döntéshozó elit kiváltsága és felelőssége. Még a legjobb demokráciában sem közvetlenül a nép dönt: a nép a legjobb esetben is az elit által kínált alternatívák közül dönt – ami jókora szerepet ad az alternatívák prezentálóinak. Ezért kell, a növekedéssel mellett az elit szerepéről is beszélni.

Az elit szerepe lehet drámaian pozitív. Meidzsi császár például 1868-ban a gyorsabb növekedés, az iparosítás mellett döntött Japánban. És a japán gazdaság pályát váltott, hogy a világ második legnagyobb gazdaságává váljon. Ezzel egyben elkerülte a száz éves hanyatlást és megpróbáltatásokat, ami Kínának jutott osztályrészül.

De nem csak drámaian pozitív példa van. Van szimplán drámai is. Néha a döntés nem egyértelmű – így születik a rossz döntés. De sokkal gyakrabban a döntés egyértelmű, csak éppen ellenkezik az elit, a döntéshozók közvetlen érdekeivel.

A gazdag karibi ültetvényes országok például sokat nyerhettek volna az észak-amerikai modell átvételével. Hosszú távon az ország gyorsabb fejlődése hihetetlen értékeket termelt volna. Hasonlítsuk össze Haitit az Egyesült Államokkal most – és nem hisszük el, hogy Haiti gazdagabb volt. Pedig igen.

Ez a jó döntés azonban nem született meg - és elsősorban nem a karibi döntéshozók rövidlátása miatt. A döntéshozók, a rabszolgatartók, ugyanis világosan láthatták: Ha felszámolják a rendszert, felszámolják a saját uralmukat. És bár az ország túlnyomó többsége jól jár, csak éppen ők maguk nem.

Mondhatná a racionális közgazda, hogy az amerikai és a haiti gazdaság teljesítményének különbségéből bármilyen mohó elitet lehetne kárpótolni. Ez igaz. Lehetne. De mi is késztetni a volt rabszolgákat, hogy massszívan kárpótolják a hatalmát vesztett volt elitet? Semmi. Nincs olyan hihető mechanizmus, ami ezt a transzfert lehetővé tenné.

Azaz utólag mondhatjuk, hogy az elit racionálisan vezette Haitit zsákutcába – míg az amerikai elit, más megfontolások miatt racionálisan vezette sikerre az Egyesült Államokat.

Nos, ezért kellene a hosszú távú növekedés kapcsán a magyar elit szerepéről is gondolkodni.

(Az írás a Konzervatóriumon jelent meg, megjegyzésekre ott van hely.)

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Argentin tangó

A hosszú távú gazdasági növekedésről szóló vita unalmasnak tűnhet. Kit érdekel, hogy a magyar gazdaság növekedési potenciálja évi két vagy három százalék?

Valószínűleg csak keveseket. Pedig nem lenne érdektelen.

Kezdjük egy példával a kamatos kamat birodalmából. Tegyük fel, hogy Magyarország és Csehország körülbelül azonos gazdasági színvonalon van, de a magyar gazdasági növekedés éves átlagban kettő, míg a cseh három százalék. A következő száz évben.

Az első évben nincs nagy különbség, a másodikban se – de aztán szépen összeadódik a sok kis egy százalék. Száz év múlva a magyar gazdaság több mint hétszeresére, a cseh több mint tizenkilencszeresére nő. Jó? Nem jó: A magyar gazdaság teljesítménye – és az életszínvonal - kevesebb lesz, mint a cseh negyven százaléka.

A példa - az általános iskolai matematika oktatás szemléltetésén túl - jól mutatja, hogy hosszú távon a tartós, kis növekedési különbségek összeadódhatnak. És ami igazán relevánssá teszi a példát: A növekedési különbségek nemcsak a matekpéldában, hanem a valóságban is összeadódnak. Érdemes tehát érdeklődni a hosszú távú növekedés iránt.

Vegyünk néhány valós példát. A századfordulón Argentína lényegesen gazdagabb volt, mint Olaszország. Olaszország két világháborúval együtt is gyorsabban tudott fejlődni. A századfordulón kivándorolt olaszok meg most szépen váltják ki az olasz útlevelüket és jönnek vissza…

Az ötvenes években Korea ugyanolyan szegény volt, mint Ghána. Negyven évvel később a koreai teljesítmény tízszerese lett a ghánainak – vásárlóerő-paritáson. Nominálisan a különbség még nagyobb. 1800-ban Haiti a nyugati félteke leggazdagabb országa volt. 2000-ben a legszegényebb.

A magyar közpolitikai vitából hiányzik a valódi tét felismerése: Magyarországnak esélye van a lemaradó országok közé kerülni. Nem automatikus a felzárkózás: Lassú növekedés, öregedő lakosság, ellátórendszerek (nyugdíj, egészségügy) válságban – és mindeközben késhegyre menő politikai harc folyik látszatkérdésekről. Volt már utcai zavargás, majdnem volt valutaválság.

Hadd tegyem hozzá, alapvetően optimista vagyok. Magyarország meg fogja tudja oldani a problémáit, tud gyorsan fejlődni. Nem leszünk egy másik Argentína. Bármennyire is szép az argentin tangó.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása