Blame Canada, avagy egy halálos gázolás margójára

Halálos gázolás, zebrán, az áldozat kisgyerek, megint:

Délután fél háromkor történt a tragédia Bonyhád belvárosában. A Széchenyi téren a kijelölt gyalogosátkelőhelyen, egy idősebb asszonnyal akart átmenni az úton a négyéves kislány, egy kamion azonban elsodorta őket.

…

A múlt szerdán Pécsett történt hasonló eset. A kertvárosban a zebrán ment át egy 67 éves asszonyt és annak 20 hónapos unokája, amikor elgázolta őket egy 32 éves férfi.

Nagyon szeretem Magyarországot, értékesnek tartom a kultúránkat, és szerintem, ha nem lenne Magyarország ki kellene találni.

De.

De ahogy vezetünk az szégyenletes. És erről nem tehet más. Nem tehet a százötven éves török elnyomás, a kiegyezés vagy éppen a kanadaiak:

Csak mi magunk tehetünk róla.

Mi alakítunk ki egy olyan kultúrát, ahol a túlnyomó többségnek derogál megállni egy zebra előtt. Mert annyira fontos az ideje. Ahol a gyalogos kamikázeként kénytelen bevágni az autósok közé. Akik persze el vannak bűvölve acéldobozkájukkal és csak életveszély esetén lassítanak. És nem mentség, hogy ha ideszabadulnak a külföldiek, akkor ők sem viselkednek.

Huzamosabb külföldi, nyugat-európai vagy amerikai tartózkodás után életveszélyes Magyarországon közlekedni, akár autósként, akár gyalogosként. Harcolni kell a zebrán a gyalogosnak, harcolni kell egy parkolóhelyért.

És ez nem pénzkérdés. Ugyanúgy drága a német, a svájci vagy az amerikai ideje is. Nem kerül semmibe megállni, inteni és mosolyogva továbbhaladni.

Nem tesszük.

Miért?

Nos, nem azért, mert rosszak vagyunk.

Hanem mert rosszak az ösztönzők. Gyakorlatilag nincs elrettentés a gyalogosokkal szemben elkövetett szabálysértésekre. Egészen addig, amíg a szó szoros értelmében vér nem folyik. Bírság kell, rendőri ellenőrzés - és ha nem elég, akkor még nagyobb bírság és még keményebb ellenőrzés.

És utána megjön a kultúra is. Ahogy Amerikában vagy Svájcban sem elfogadható már a gyalogosok vadászása, úgy nem lesz nálunk sem. De addig még tanulnunk kell. Itt az ideje. Kinek kell még egy ilyen figyelmeztetés?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Just say no – avagy mi az igazi zsákutca?

A kormányzat szerint „gyed és a gyes zsákutca” és elindult az ilyenkor szokásos ötletelés. Ez elfogadhatatlan. Nem azért, mert nem látom értelmét az anyasági támogatások, akár a gyes vagy a gyed átgondolásának. Szükség lenne igazi reformra: Katasztrofálisak a demográfiai mutatóink – és tragikusasak a foglalkoztatási mutatók is. Ezen változtatni kellene és ehhez elképzelhető, hogy hozzá kell nyúlni majd az anyasági támogatásokhoz.

De nem így.

Nem lehet napi politikai megfontolások alapján kisemberek, főleg a legkisebb emberek: a gyerekek életét felborítani. A gyermekvállalás hosszú távú döntés, kiszámíthatóságot igényel. És ebből sajnos kevés jutott a kormánynak – és a kormány miatt úgy tűnik a gyermekvállaló családoknak is. Féltem a gyermeket vállaló és nevelő családokat az ötletszerű, átgondolatlan – reformoknak nevezett - változtatásoktól. Kapkodni, összevissza dönteni hosszú távú kérdésekről - ez az igazi zsákutca.

A first lady-k közül én inkább Nancy Reagan javaslatát követném. Mondjunk csak nemet:

A jelenlegi kormány fémjele nem az őszödi beszéd. Hanem a hűbelebalázs módjára végrehajtott, a közgazdasági és közpolitikai racionalitást teljes mértékben nélkülöző ÁFA csökkentés és félév múlva meglépett emelés. A szabályok ötletszerű változtatása keltette bizonytalanság. Bokros Lajos szavaival:

…manapság sajnos a kiszámíthatóságnak semmi jelét nem tapasztaljuk. 2006 januárjában a kormány csökkentette az áfát, fél év múlva emelte. Hétfőn bejelentenek egy reformot, pénteken visszavonják. Legutóbb pedig maga az állítólagos reformkurzus is visszájára fordult. Pár hete még azt hallottuk, hogy a mai kormány a reformok folytatásának egyedüli záloga, aztán pedig a miniszterelnök bejelentette, hogy most már középtávon sincs lehetőség semmilyen érdemi reformra...

Nagyon félek attól, hogy ez a kiszámíthatatlanság, a kéthónapos tervezési horizonttal működő kafkai közpolitika most az anyasági támogatásokat veszi célkeresztbe. Féltem azokat, akiket a kormánypolitika nem félt: a gyermekeket. Féltem azokat a családokat, akik évekig terveznek, lakást vesznek vagy éppen bérelnek, számolnak – és akkor néhány kormányzati marketinges ötlete miatt hirtelen nyomorban találják magukat. Vagy éppen nem tudják gyermekeiket felnevelni. Vagy éppen központi utasításra nemlétező bölcsödébe kell adni gyermeküket.

Ez az igaz zsákutca – és erre kellene nemet mondani. Nemet mondunk?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Előítélet és értelem – avagy Thomas Bayes jól megmondja

A divat nem mindig logikus. Az újabb politikailag korrekt divat az előítéletek elítéléséről sem az. Ettől még népszerű és elfogadott. A moonbat ostobaság belátásához nem kellene nehéztüzérség, de az érvelés öröme végett segítségül hívjuk Thomas Bayes-t is: Nemhogy a mindennapi következtetés, de a tudományos megismerés módszertana sem zárja ki az előítéletet. Az előítélet önmagában se nem jó, se nem rossz – hanem az emberi gondolkodás alapvető eszköze. Nincs is értelme az előítélet mint olyan ellen küzdeni - mint ahogy statikai problémák esetén sem a gravitáció ellen küzdünk. Inkább a valóban káros előítéletek kiváltó okait érdemes megszüntetni.

Az előítélet „a tényeken, vagy hibás vagy merev általánosításon alapuló előre kialakított vélemény”. Vegyünk egy példát: Kedves, túlzottan is barátságos, habzó szájú kutyával találkozunk. Előítéletes embertársaink veszettségre gyanakszanak és elkerülik a kutyát. Nem előítéletes társaink nyilván elutasítják ezt, hiszen lehet, hogy a blöki éppen szappant evett. Ebben az esetben az előítéletes magatartás, bár nem feltétlenül helytálló, valószínűleg racionálisabb. (És a példa az emberi előítélet kialakulásának evolúciós elméletébe is betekintést ad.)

Általánosabban: Se időnk, se energiánk minden helyzetet, minden embert a maga egyéniségében teljeskörűen megismerni. És ezért általánosítunk, könnyen hozzáférhető információt keresünk. Egy üzletet gyakran a külseje alapján ítélünk meg – ezért vannak olyan szép bankszékházak például. Hasonlóan a szakadt ruházat, az ápolatlan külső bizalmatlanságot kelt – ezért borotválkoznak és viselnek nyakkendőt az értékesítők és a hittérítők. Általában egyszerű az átváltás: Nagyon sok energia kideríteni, hogy a szakadt külső érző szívet takar – míg a tévedés ára nagyon nagy. Így aztán használjuk az előítéleteinket.

De nemcsak a mindennapi életben használunk előítéletet. Minden tudományos kutatás mögött van ki nem mondott premissza és elképzelés (igen: előítélet), amit aztán az adatok és az új információk tükrében módosítunk. A bayesi statisztika ezen egy lépéssel továbbmegy: formalizálja az előzetes elképzeléseinket és az új információk hatását. A hagyományos – frekventista – statisztika bayes-i szemmel nem más mint a teljesen információmentes prior eloszlás használata. A tiszta lap. Ami egyébként nem létezik, mert mindenkinek van képe az elvárt eredményről – csak Bayes követői ezt expliciten be is vallják - mások meg újraszámolják a regressziót meglepetés esetén. Azaz Bayes követői aktívan és tudományosan is használják előfeltevéseiket, akarom mondani előítéleteket.

Az előítélet az emberi megismerés általános eszköze – a mindennapokban és a tudományos életben egyaránt. Az előítélet elleni küzdeni tehát körülbelül olyan értelmes, mint a gravitáció ellen harcolni.

A gravitációs hasonlat arra is jó, hogy megértsük mi ellen érdemes valóban küzdeni. Ha egy híd összeomlik, a közvetlen ok a gravitáció. (Gravitáció nélkül milyen szépen ellebegett volna a híd...) De az összeomlásért a gonosz gravitációt hibáztatni és nem a statikai problémákat ostobaság, nem?

Hasonló ostobaság a valóban káros előítéletek kapcsán magát az előítélet hibáztatni. Bár kétségkívül politikailag korrekt.

Mert vannak káros és rossz előítéletek. Kultúránkban különösen nem szeretjük az emberekkel kapcsolatos előítéleteket. A politikailag korrekt rasszista vagy szexista papagájkodás – azaz a gravitációnak való hadüzenet – helyett azonban érdemes észrevenni a konstrukciós hibát a hídon. Azaz specifikusan azt vizsgálni, hogy mi a rossz az adott előítélettel és mit lehet tenni az előítéletet kiváltó okok ellen.

Vegyünk egy olyan példát, ahol az előítélet alanyai mi voltunk, magyarok. A határnyitás után Ausztriába látogató magyarok számára örök emlék a „magyar, ne lopj” tábla (és az árusító-személyzet megkülönböztetett figyelme). Rosszul esett? Rosszul bizony. De sajnos nem nehéz látni az általánosítás alapját. Jelen esetben a lopást. Ha néhány honfitársunk lopott és kár okozott, akkor ezzel nemcsak rájuk személy szerint, hanem mindannyiunkra rossz fény vetül – mert bizony az üzletben felismerték az összefüggést a magyar rendszámtábla és a leltárhiány között. És ez ellen az előítélet ellen csak úgy léphetünk fel valóban eredményesen, ha valahogy csökkentjük a hozzánk köthető lopások számát.

Az előítélet megbélyegzése, mégha tényleg káros is, önmagában nem elég, hanem bizony annak az alapját is meg kell szüntetni. A káros előítéletek elleni küzdelem csak akkor ér valamit, ha közben lépések történnek a kiváltó alap megszűntetésére is. Különben az előítélet megmarad, legfeljebb a hozzákapcsolódó szókincs változik. Aminek igazán semmi értelme sincs.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

A házasság jó - és egyre ritkább

Érdemes elolvasni a HVG cikkét a házasság pozitív hatásairól:

Évtizedes statisztikák bizonyítják ugyanis, hogy a házasság felér egy egészségbiztosítással. Egy 2006-ban megjelent tanulmány nyolc éven keresztül vizsgálta a résztvevők egészségi és családi állapotát. Az eredmények szerint a korai elhalálozás 58 százalékkal volt gyakoribb azok között, akik sohasem álltak az oltár elé, mint házas társaik körében.
...
A házasságban élő nők 20 százalékkal kevésbé hajlamosak arra, hogy szívbetegség, öngyilkosság vagy májzsugor következtében haljanak meg. A házasságban élő férfiak még ennél is nagyobb előnyt élveznek: kétszer- háromszor ritkábban halnak meg ezekben a bajokban, mint az egyedül élők.
Bizonyított, hogy a lelki egészségre is jó hatással van a házasság. A házas emberek között ritkábban fordulnak elő mentális betegségek...

De sajnos egyre ritkább a házasságkötés Magyarországon:

Magyarországon eddig csak az első világháború idején kötöttek olyan kevés házasságot, mint az elmúlt évben, s először fordult elő, hogy a 15 évnél idősebb népesség körében kevesebben vannak, akik házasságban élnek. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatai szerint tavaly közel 41 ezren mondták ki a boldogító igent, ami csaknem 4 ezerrel kevesebb, mint az előző évi. Csak összehasonlításként: 90-ben több mint 60 ezer házasságkötést regisztráltak, a hetvenes években pedig meghaladta a 97 ezret az anyakönyvvezető elé járulók száma.

Érdekes lehet még a két évvel korábbi véleményem és az Economist korábbi vonatkozó cikkét is elolvasni. Adnak még néhány érvet miért is jó a házasság. De miért is van egyre kevesebb?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Sticks and stones

Sokan úgy gondolják, hogy szavakkal össze lehet embereket törni. Legtöbbjük a iskolaköteles korban van és a betűk ismerete mellett a másoktól független önértékelést tanulja. Velük semmi gond nincs, fel fognak nőni. Néhányan azonban - ha nem is önértékelésüket és pszichés állapotukat tekintve, de legalábbis korukat nézve - felnőttek. Nos, attól tartok ők nem fognak tényleg felnőni. Szeretnének cenzúrát játszani, afféle hárshegyi Napóleonként igazgatni a világot.

Sajnos, ezek az emberek nemcsak a világegyetem korlátlannak tűnő változatosságához járulnak hozzá (mert ugye minden hülye a saját módján hülye, míg a normálisak elég egyformán normálisak). Hanem törvényt is alkotnak. És ez egy kicsit veszélyes.

Az angol mondás „Sticks and stones may break my bones (but words will never hurt me)” nagyjából annyit jelent: Mondhatsz, amit akarsz, szavakkal nekem ugyan nem árthatsz. És ez nem egy rossz mondás.

Természetesen a formálódó önértékelésű gyermekek vagy akár tinédzserek ezt nem így látják. A beilleszkedés vágya ekkor olyan erős, hogy akár egy öltözködési kritika is komoly érzelmi és/vagy vagyoni károkat okozhat.

Ez a fajta iskolás túlérzékenység veszik el a felnőtté válás során. Megtanulunk önállóan gondolkodni – ahelyett, hogy véletlenszerű csoportok (mondjuk osztálytársak) véleménye alapján alakítsuk ki az önképünket. Ezért aztán felnőtt emberek esetében kevésbé vagyok megértő a fejletlen önértékeléssel és az ellenvélemények üldözésével kapcsolatban. Az ország vezetésére hivatott politikusok esetében pedig károsnak gondolom ezeket a hiányosságokat, mégha oly ékesszólóan is fejeződik ki:

Aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzettel, vagy a lakosság egyes csoportjaival, így különösen nemzeti, etnikai, faji, vallási csoporttal kapcsolatban olyan kifejezést használ, vagy híresztel, amely alkalmas arra, hogy a csoport tagjainak becsületét csorbítsa, avagy emberi méltóságát megsértse, vétséget követ el.

A gyűlöletbeszéd vétségként való büntetőjogi szabályozása egyszerre veszélyes a szólásszabadságra és veszélytelen a tényleges gyűlöletkeltőkkel szemben. Első áldozata a magyar nemzetet vérig sértő Ady Endre lesz poszthumusz. Ehhez és a nyilván rasszista Egri Csillagok betiltásához – és gondolom a könyvek ilyenkor kötelező égetéséhez – csak gratulálni tudok a kedves cenzorainknak.

Ami igazán viccessé teszi ezt a kutyakomédiát, az az a tapasztalat, amit a rágalmazás büntetése kapcsán szerezhettünk. Az egyéni méltóság jogának kicsit túlzott törvényi védelme megölte a tényfeltárást a komoly médiában, de a szélsőségeseket egy másodpercre sem tartotta vissza akármilyen személyes adat (és/vagy hazugság) publikálásától. Az pedig, hogy ez összefüggne a korrupciós indexben levő helyünk romlásával, nyilván rágalom (2001: 31, 2007: 39).

Nos, most jó eséllyel hasonlót fogunk látni a vélemény-nyilvánítással kapcsolatban. Lehet majd bírósági patika-mérlegen méricskélni, a jobbító kritika erős szavait a nem éppen jobbító kritika erős szavaival szemben. Ez irodalomtörténetileg kétségkívül érdekes próbálkozás, de sajnos világos az eredménye: A mérsékeltek perelése és eltűnése. Meg persze a szélsőségesek mártír-póza és gúnyos vigyora: Tiltsátok akkor be Ady Endrét!

Ezt akarjuk?

A kormánypárt padsoraiból dübörgő igenek ellenére ez kérem egy költői kérdés volt. És a válasz: nem. Csak, ha nem lett volna világos.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Miért jó a globalizáció Magyarországnak?

A globalizáció alapvetően jó egy olyan kis és kényszerűen nyitott országnak mint Magyarország. Az ország már egyszer sikeresen bekapcsolódott a globalizáció első hullámába a tizenkilencedik század második felében, a dualizmus korában. Bár nagyon sokan nosztalgiával tekintenek vissza a dualizmus korára, de a globalizációval való kapcsolatot nem látják. A jobboldal főként Trianon-t látja a nyomor mögött. Helytelenül: A kicsi, a mai Magyarországnál lényegesen kisebb országok is sikeresek a globalizálódó világban. Illetve pontosan a globalizáció tette és teszi lehetővé, hogy a kis országok komparatív előnyeik mentén specializálódjanak és a nagyoknál is sikeresebbek legyenek. Ezért jó a globalizáció Magyarországnak.

A globalizáció a piaci elosztás nemzetközi formája. A nemzetközi piac természetes velejárója a világméretű kommunikáció, kereskedelem és a migráció is. A kézzel fogható felszínes jelek; a sugárhajtású repülőgépek, az internet és a műholdak csupán felszínes eszközei ennek a világméretű piacnak, de nem a globalizáció nélkülözhetetlen kellékei.

Különösképpen nem szükségesek, miután a globalizáció első hullámában, a tizenkilencedik század második felében globalizáció jelképei a gőzhajó, a szikratávíró és a tengeralatti kábelek voltak. És ha mosolyognánk ezeken az eszközökön: a világgazdaság integrációja olyan szintet ért el 1914-re, amit az 1970-es évekig nem sikerült túlszárnyalni.

A globalizáció első hullámának áttekintése világosan mutatja, hogy a kis, kényszerűen nyitott országok voltak a fő nyertesek. A sztereotip megközelítés szerint a nagyhatalmak, akkor Anglia (ma az Egyesült Államok) lenne a fő nyertes. Kétségtelenül nem jártak rosszul a nagyobb országok. De nem ők voltak a fő nyertesek. A fő nyertesek a kicsi, a nemzetközi piacok működésében ügyesen bekapcsolódó országok voltak, mint Dánia vagy Svájc. Angliának volt elég piaca, ha máshol nem a gyarmatokon, hogy termékeit elhelyezze. Bár lassabban, de fejlődhetett volna. A svájci óragyártás és finommechanika viszont egészen biztos nem alakult volna ki csak a hazai piacra termelve. A legendás svájci bankoknak vagy a dán élelmiszeriparnak szüksége volt a világpiacra. Most ezek az országok gazdagabbak és fejlettebbek mint Anglia – gyarmatok és világuralom nélkül.

Magyarország – a nála kisebb Svájchoz és Dániához hasonlóan - sikeresen kapcsolódott be a globalizáció első hullámába. Budapest volt Európa első és a világ második legnagyobb malomipari központja. És nemcsak magyaroknak őröltek ezek a malmok. Magyarország akkor és ott a globalizáció részese és nyertese volt. Amikor büszkék vagyunk a kontinens első földalattijára – akkor egy globalizálódó világgazdaság hozadékait látjuk.

A dualizmus sikerei és az azt követő időszak között kiáltó a különbség - akár a két világháború közti időszak nyomorára, akár a Kádár rendszer relatív lemaradására gondolunk. A Magyarországnál kisebb országok sikere azért is érdekes, mert ellentmond a legjobban elterjedt alternatív magyarázatnak, miszerint a dualizmushoz képest bekövetkező lemaradás Trianonnak köszönhető.

Trianon óriási veszteség volt, de nem jelenti, hogy az ország véglegesen vakvágányra került. Dániától is elcsatolták Schleswig-Holstein-t 1864-ben – és előtte is kisebb volt Magyarországnál. Lehet kis ország is sikeres, de ehhez nyitott világ és nyitott gazdaság kell. A Trianonhoz kapcsolódó történelmi magyarázat nemcsak helytelen, de alapvetően passzív áldozat szerepet oszt ki Magyarországnak. Elbántak velünk, minden rossz lett – és semmit sem tehetünk. Pedig – ahogy a példák mutatják – egy kegyetlen veszteség miatt még nem leszünk áldozatok örökre.

A húszas évek nyomora sokban köszönhető a nagy belső piac, a Monarchia eltűnésének és az első néhány békeév nehézségei egyértelműen a háborúnak tudhatók be. De a hosszú távú nyomort a világpiac bezárulása, a globális befelé fordulás jelentette. Azaz a globalizáció visszafordulása. A nagy országok, mint az Egyesült Államok vagy éppen a Szovjetunió is megszenvedték a világgazdaság bezárkózását. De méreteikből adódóan több lehetőségük volt a belső piacra támaszkodni. Nekünk – és a többi kis országnak - nem.

A Kádár-kor csak súlyosbította a kényszerű bezárkózás negatív hatásait. Nem véletlen, hogy egy egész generáció értelmisége és szakértelmisége vesztette el az idegennyelvtudást – a világpiaci integráció legfontosabb eszközét. Sokat vesztettünk a tanulási képességeinkből, lelassult a világ vezető gondolatainak, módszereinek átvétele. De még egyszer: ez most már a múlt, és ahogy például Finnország meg tudott újulni, úgy meg tudunk mi is. A szocialista örökség sem determinál. Nem vagyunk örökre áldozatok az elmúlt negyven év miatt sem.

A történelmi áldozat szerep elutasítása egyszerre lehetőség és kihívás. Kihívás, mert nem lehet a múlt bántó, de a jelen felelősség ellen védő árnyaival takarózni – és a balsorson siránkozni. Lehetőség, mert dönthetünk. Lehetőség, mert az áldozat szerep elutasításával azt is észrevehetjük, hogy Magyarország jelenlegi helyzeténél sokkal rosszabb helyzetben levő országok törtek a világgazdaság élére. Dél-Korea Ghána fejlettségi szintjén volt 1960-ban. Most Dél-Korea húszszor gazdagabb mint Ghána. De hasonló pályát futott be Tajvan vagy Szingapúr is – a globalizáció előnyeit kihasználva.

A globalizáció óriási lehetőségeket kínál a kicsi, nyitott országok számára - olyan országok számára mint amilyen Magyarország. Az Egyesült Államok is szegényebb lenne globalizáció nélkül. Magyarország, Finnország vagy Dél-Korea sokkal, de sokkal szegényebb lenne. Mert ha kizárólag a belső piacra lehet támaszkodni, azok járnak kevésbé rosszul, akiknek nagyobb belső piacuk van. Nekünk meg kicsi a belső piacunk.

Természetesen a globalizáció sem az emberi fejlődés csúcsa, és nem megoldás minden problémára. Vannak negatívumai. Néha nem tiszta a verseny, néha a nagyobbak (vagy az ügyesebbek) jogtalan előnyökhöz jutnak – néha a környezet védelme szenved csorbát. Érdemes felismerni (és leküzdeni) ezeket a negatívumokat – de nem érdemes a globalizációt teljes egészében elvetni. Az igazán sikeres országok, mint Svájc, Dánia vagy Finnország – hogy csak Európán belül maradjunk - sikeresen integrálták a gazdaságukat és találtak megfelelő, bár biztos nem tökéletes választ a fenti problémákra.

A globalizáció kihívás és lehetőség, ne éljük meg fenyegetésként. A globalizáció ad lehetőséget a kis, nyitott országoknak, hogy bekapcsolódjanak a világgazdaságba, világszínvonalú cégeket teremtsenek. Ha magyar Nokia-t vagy Hyundai-t akarunk, akkor nem lehet befelé fordulni és elzárkózni – versenyezni kell. Élni a lehetőségekkel. Ezt akarjuk?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Légy jó

Érdemes elolvasni Paul Graham Légy jó című írását. Az alapötlet egyszerű: ha céget alapítasz, légy jó, mert az hasznos. Lelkesíti a csapatodat, sokan segítenek neked és komplex döntési helyzetekben hasznos iránytű a jól megválasztott érték.

Ez így van.

És annyival érdemes kiegészíteni, hogy érdemes jónak lenni mindennapi helyzetekben is – horribile dictu akkor is, ha nem céget alapít valaki. Jónak lenni érdemes – nem csak a jóság esetleg absztrakt kedvéért, hanem pusztán önző, haszonelvű megfontolásból is. Persze nem úgy érdemes jónak lenni, ahogy a Légy jó mindhalálig hőse próbálkozott. Az inkább naivitás – és nem éppen hatékony. Nagy különbség van a naivitás és a jóság között.

Érdemes jónak lenni. Mosolyogni és udvariasan beszélni mindenkivel. Mindennapi üzleti ügyeinkben tisztességesen eljárni. Ha egy idegen útbaigazítást kér, érdemes segíteni. Ha megtehetjük és egy kismama vagy idős néni felszáll a villamosra érdemes átadni a helyünket. Gyakorlatilag minden helyzetben, amikor a döntés számunkra nem jár nagy költséggel (időben vagy anyagilag) érdemes megkérdeznünk: Segítek-e ezzel másokon?

Világos, hogy ez jó másoknak. De miért is jó nekünk?

Nos, ez az amit Graham leír részletesebben. Hadd emeljük csak ki a jóakaratot: Ha konzisztensen jó vagy (értsd becsületes, megbízható és segítesz másokon), akkor akár akarod akár nem jókora jóakarat halmozódik fel. Egy sor ember szeretni és becsülni fog. Lehet, hogy az idős néni, akinek átadtad a helyed, soha semmilyen kapcsolatban nem lesz veled. De lehet, hogy a jövendő munkaadód vagy a üzletfeled látja ezt – és megjegyzi. Lehet, hogy a becsületes üzlettel elvesztesz néhány ezer (tízezer) forintnyi hasznot – de jó híred lesz.

És az emberek szeretik a jó embereket. Segítenek nekik, szívesen állnak velük kapcsolatban – ha lehet hozzájuk fordulnak. És ez az amikor a jóság osztalékot fizet.

A cégek természetesen felismerték ezt, ezért van PR, meg ezért adnak pénzt kisgyerekek veseműtétjére. Puszta számításból, mert megéri.

Arról nem is beszélve, hogy mennyivel kellemesebb olyan közegben élni, ahol az emberek megpróbálnak jók lenni – akár cinikus motiváció alapján is.

Egyszóval érdemes konzisztensen úgy tenni, mintha jók lennénk. Felmerül a kérdés: Nem egyszerűbb tényleg jónak lenni?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Generációs politika

Az érdekek szerepet játszanak a választásokon. Az életkor pedig szorosan összefügg az érdekekkel. Eltérő életciklusban, eltérő érdekek dominálnak. A fiatalok szeretnének lehetőséget kapni, mondjuk kevés tandíjat fizetni, jó minőségű felsőoktatást használni. Az idősebbek szeretnének méltó nyugdíjat és jó egészségügyi állátást kapni. A dolgozó korúak meg szeretnének minél kevesebb adót fizetni.

A politika meg képviseli ezeket az érdekeket ezeregy más érdekkel és értékkel együtt – és eközben kezeli a természetes generációs érdekkonfliktust. Az érdekkonfliktus kezelése szerencsés esetben egyszerű: A mai dolgozók adója segíti gyermekeiket és szüleiket – és a mai fiatalokból lesznek a holnap öregjei. A konfliktus feloldható. A nagymamák nem az unokák oktatásán szeretnének spórolni, az adófizetők meg nem a szüleik méltó öregkorán.

A konfliktus feloldható, de nem oldódik fel magától. Sőt, ha egy korosztály létszáma hirtelen megugrik – például a demográfiai változások miatt, akkor az érdekkonfliktus diszfunkcionális formát ölthet. Konkrétan az elöregedés, az idősebb korosztály számarányának a megugrása képvisel ilyen helyzetet. Ilyenkor ugyanis kialakulhat a generációs politika, ahol a politikai érdekképviselet az idősebb korosztályok érdekeinek képviseletére redukálódik.

Németország volt elnöke, Roman Herzog figyelmeztet erre a veszélyre:

I'm afraid we're seeing the foretaste of a pensioner democracy: the number of older people is rising, and all parties are paying disproportionate attention to them…It could end up in a situation where older generations plunder the younger ones.

A német elnök „nyugdíjas-demokráciáról” szóló figyelmeztetése azért is érdekes, mert Magyarország és Németország hasonló (értsd: katasztrofális) demográfiai helyzetben van. Mindkét ország a leggyorsabban elöregedő társadalmak között van. Az idősek részaránya folyamatosan növekszik – és ezzel együtt nő az idősebb korúak politikai érdekérvényesítő képessége mindkét országban.

Ráadásul az idősek politikai befolyása gyorsabban nő mint számarányuk a teljes népességen belül. Egyfelől, a legfiatalabbak nem szavazhatnak, így az érdekeiket a szavazatmaximalizáló politika nem nagyon veszi figyelembe. Másfelől, az idősebbek szavazási hajlandósága világszerte magasabb mint a fiatalabbaké, ami tovább növeli a politikai súlyukat. Egyszóval az elöregedés mellett annál gyorsabban nő az idősebb korosztály érdekérvényesítő képessége.

Mi is a veszély?

A veszély az, hogy a generációs politika a megengedhetőnél több transzfert fordít az idősebbek problémáinak megoldására – és ezzel aláássa az ország hosszú távú versenyképességét. Két fő csatornán keresztül történhet ez: Egyfelől, a támogatásokat átcsoportosíthatják a nemszavazó gyermekektől az idősek javára – tovább erősítve a demográfiai összeomlást és az elöregedést. Másfelől, az adóprés iszonyatos mértékben megnőhet vagy legalábbis lehetetlenné válik a csökkentése - ezzel aláásva az ország versenyképességét (és persze a jövőbeni nyugdíjakat és egészségügyi ellátást is).

Teljesen irreális mindez?

Nos, a napokban hallhattunk a GYES időtartamának csökkentéséről. Hallottunk-e a sokkal nagyobb méretű rokkantnyugdíjak felülvizsgálatáról? Emelkedtek a tanulóbérletek árai – emelkedtek-e a nyugdíjasok utazási költségei? Felkerekítették a politikai pártok a nyugdíjemelést – és láttunk hasonló kerekítést a gyerektámogatások kapcsán? És az adócsatornán kapcsán: Nőtt-e az adóterhelés? Hallunk panaszokat, hogy az adóterhelés mértéke lehetetlenné teszi az ország versenyképességét?

Vannak jelek arra, hogy Roman Herzog figyelmeztetése aktuális Magyarországon – vagy az lesz hamarosan. Van rá esély, hogy a demokratikus politika generációs politikává degradálódik. Így lesz?

Nos, nem alakul ki feltétlenül generációs politika. De csak akkor, ha odafigyelünk ezekre az intő jelekre. Mindannyian, fiatalok és idősek egyaránt – és észrevesszük, hogy érdekeink csak nagyon rövid távon ellentétesek. Az unokák nem ellenségei a nagyszülőiknek – és viszont. És nem is érdemes hagyni, hogy a generációs politika azzá tegye őket. Nem hagyjuk?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása