Kamasz kuka

Hová tegyük kezelhetetlen kamasz gyermekünket?

Nos, egészen eddig egy tetszőleges nebraskai kórházba. A közelmúltban kétségbeesett szülők rohamozták meg a kórházakat – és hagyták ott kezelhetetlen kamaszokat.

A 17-year-old boy left by his mother at an Omaha hospital is the 30th child abandoned under Nebraska’s safe-haven law, state officials said. The boy, from the Omaha area, was left at Creighton University Medical Center, said Todd Landry, director of children and family services.

A hülyeség oka, az állami szabályozás egy kis hibája.

Nebraskában, mint Magyarországon és minden civilizált országban, kinn vannak az inkubátorok a kórházak előtt. A cél nyilván a legősibb családtervezés, a csecsemőgyilkosság megakadályozása. Az anya leteszi a csecsemőt a kórház előtt, akinek így lehetősége van felnőni – és életben maradni. A szabályozás az anyát a büntetlenség ígéretével is ösztönzi az inkubátor választása mellett. Így működik a rendszer optimális esetben.

Viszont Nebraskában a törvényhozók elkövettek egy hibát. A legtöbb amerikai államban – és Magyarországon is – a törvény csak csecsemőkre vonatkozik. Nebraskában gyereket írtak bele. És a nagyobb gyerek is gyerek. Így lehetett megszabadulni a tizenéves terroristáktól. Eddig:

The Legislature on Friday revised an unusual law permitting parents to hand children up to age 18 over to state custody without prosecution, instead limiting its reach to infants up to 30 days old.

Viccesnek vicces történet, de azért megvan a nyugtalanító kérdés: Mi vesz rá egy édesanyát vagy édesapát, hogy gyermekétől megszabaduljon?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Amit nem látunk a tévében...

A modern tömegkommunikáció a tények előtt jár - és nem is nagyon zavartatja magát a tényektől. Megvannak a szerepek: tudjuk ki az áldozat, tudjuk ki a bűnös; hiszen a politikai korrekt kategóriák erre vannak kitalálva.

De az élet nem illik bele a politikailag korrekt sémákba. Még Kaliforniában sem, nézzük meg csak a mellékelt videót:



Ugye tudjuk, hogy ha fordított előjellel történik az incidens, akkor hallanánk "gyűlöletbűncselekményről", a "szólásszabadság szentségéről", meg a "kisebbség jogairól". Így csak azt láthatjuk, ahogy a kiváló műsorvezető egyenlőségjelet tesz a támadók és áldozat közé. Brávó.

Így működik a politikai korrektség. Néhány éve féltem, hogy begyűrűzik hozzánk is. Nos, begyűrűzött. És idővel ilyen lesz. Ha hagyjuk.

Hagyjuk?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Racionális pánik?

Lehet racionális a pánik?

Nos, igen. Lehet.

Többen megjegyeztétek a pánikról szóló bejegyzés kapcsán, hogy néha bizony racionális részt venni a pánikban. Ez így van. Vannak racionális pánikok. Ritkák, de vannak.

Ebben a bejegyzésben arról írok, hogyan is alakulnak ki ezek a racionális pánikok – és miben különböznek az irracionális pániktól. És persze ennek kapcsán arról is, hogy miként is különbözik az optimális egyéni stratégia a kétfajta pánik kapcsán.

A racionális pánik jellemzője az erős pozitív visszacsatolás, egy önerősítő mechanizmus. A pánik ténye önmagában olyan valós változást indít be, amely utólag is racionalizálja a pánikot – és indokot ad mindenkinek, hogy pánikba essen.

A klasszikus racionális pánik példa a „bank run” esete, amikor a betétesek megrohanják a bankot. A pozitív visszacsatolás egyszerű: Ha mindenki egyszerre akarja kivenni a pénzét, még a legjobb bank is összeomlik – ezért aztán, ha mindenki más pánikol, érdemes nekünk is futni és idejekorán sorbaállni. Hátha azon szerencsések közé kerülünk, akik megkapják a pénzüket. Az a szép, hogy akkor is érdemes így tennünk, ha tökéletesen biztosak vagyunk a bank pénzügyi helyzetében. Mert ugye pont a pánik teszi ezt a pénzügyi helyzetet tarthatatlanná.

A példa klasszikus, olyannyira, hogy a megoldás is klasszikus: a betétbiztosítás. Ha minden betét biztosítva van, nem érdemes pánikolni, futni és sorban állni – mert az állam garantálja a betéteket. Az elméleten lehetne cizellálni a brit Northern Rock (és néhány más bank) biztosított betéteseinek pánikja kapcsán – de ezt a racionális pánikot értjük, és tudjuk kezelni.

Hasonló a hedge fund run esete. A kockázati alapok, hedge fund-ok, a pénzük egy kisebb részét likvid eszközökben tartják, de a zöm nagyobb hozamú, de csak nagyobb veszteséggel gyorsan pénzre váltható eszközökben van. Ha néhány befektető akar pénzhez jutni, az alap pénzzé teszi a likvid eszközöket és kifizeti őket. Ha minden befektető a pénzéhez akar jutni, akkor bizony jókora veszteségek lesznek a kevésbé likvid eszközök kényszerértékesítése miatt. Ismét, ha mindenki ki akarja venni a pénzét, érdemes nekünk is elől állni – hátha még a kényszerértékesítés előtt jutunk a pénzünkhöz.

Ezek racionális pánikok, amelyben mindenkinek érdemes részt venni, ha már egyszer elkezdődött. Vannak viszont nem racionális pánikok is, amelyekben nem érdemes részt venni – ha függetleníteni tudjuk magunkat a pánik mentalitástól.

Az irracionális pánikban szintén vad mozgások vannak – de nincs pozitív visszacsatolás. A pánik nem önbeteljesítő.

Hogyan is alakulhat ki ilyen irracionális pánik? Nézzük egy konkrét példát.

A csordaszellem (herding) egy jellemző oka az ilyen pániknak. A csordaszellem nem más, mint hogy a befektetéseket kezelők nagyon hasonló stratégiát követnek, és racionális megfontolások miatt nem mernek elszakadni a piactól, akarom mondani a nyájtól. Együtt egyszerre képesek eszközöket helytelenül akár alul- vagy felülárazni – legalábbis rövid távon, mert követik egymást. Miért is tennének így?

Nos, azért, mert az alapkezelőket (de még a hosszú távú nyugdíjpénztárak kezelőit is) nagyon rövid távon mérjük a piachoz. Fél évig talán túlélhető egy rosszabb hozam, hosszabb távon nem nagyon. Így aztán, aki a piac ellen téved, az nagyon egyedül találja magát – gyakran egy helyes kis papírdobozzal a kezében, amiben összegyűjtheti íróasztaláról a személyes tárgyait.

Julian Robertson esete a legjobb illusztráció a csordaszellem motivációjára. Mit érdemel az az alapkezelő, aki felfedezi, hogy a dotcom boom csak egy lufi és távolmarad az internetes részvényektől?

Nos, ha mérsékelten okos, és pár hónappal a kipukkadás előtt jön rá, akkor egy Ferrarit. Ha nagyon okos és egy évvel előtte felismeri – akkor inkább egy elbocsátó szép üzenetet, meg persze a helyes papírdobozt. Robertson például kénytelen volt bezárni a saját alapját, mert a befektetők elfordultak a rossz eredmények és az internetes részvények kihagyása miatt. Azóta csak a saját pénzét menedzseli.

Azaz a csordaszellem által generált irracionális pánik racionális a nagy befektetés-kezelőknek. Nekik követniük kell a piacot, főleg ha nem érzik biztonságosnak a munkahelyi pozíciójukat - vagy a befektetőik bizalmát. De nem racionális a kisbefektetőknek.

A csordaszellem által generált pánikban nem érdemes részt venni. A csordaszellem nagyon alul- vagy felülértékeltté tehet eszközöket, amelyektől a profik – kizárólag a rövid távú kockázat miatt – félnek. A kisbefektetőnek, mivel sokkal hosszabb távú a tervezési horizontja mint a befektetési alapkezelőnek, ilyenkor érdemes kockázatot vállalnia.

Kivételek persze vannak. Az a befektető, aki néhány hónapos, vagy akár egy éves időtávú megtakarításait a tőzsde közelébe viszi, az nyilván máshogy kell, hogy gondolkodjon. És valószínűleg inkább optimális eszközallokáción kellene gondolkodnia, nem azon, hogy mi is a pánik forrása… A másik kivétel a szuper-magabiztos piaci időzítő, aki meg akarja lovagolni a pánikot – és boldogan vesz felülértékelt eszközt (vagy ad el alulértékeltet). Ha megteszi megérdemli a Ferrarit, ha nem. Nos, akkor nem volt, nagyobb bolond nála.

A kérdés tehát az, hogy milyen típusú a pánik. Racionális pánik esetén nincs mese, nem is kell gondolkodni a fundamentumokon, hanem futni kell és pánikolni. Irracionális pánik esetén viszont nem kell kétségbeesni. Ilyenkor kell elgondolkodni a fundamentumokon. Nem csak venni, hanem elgondolkodni – mert lehet, hogy van az ársesésnek fundamentális oka is. Ha viszont nincs, akkor bizony lehet mögötte irracionális pánik. És persze lehetőség.

Visszatérve az előző bejegyzés gondolatához (don’t panic): Az elmúlt hónapban nem nagyon volt racionális pánik, nehéz volt látni a masszív pozitív visszacsatolásokat. Sok szempontból inkább irracionális pániknak tűntek az események. Így aztán nem is kellett pánikolni. Vagy mégis, kellett volna?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Demográfusok a napisajtóban

A kormány - az ellenzékkel teljes egyetértésben - jól döntött: Nem változtatta meg a gyes és a gyed időtartamát. Nagyon helyesen, mert az anyasági támogatások nem csak munkaerőpiaci kérdések, hanem demográfiaiak is.

Többen ezt nem értik, vagy nem akarják érteni. Sokat írtam erről, idéztem nemzetközi tanulmányokat - ezeket nincs értelme itt megismételni. Tudjátok mit gondolok: Érdemes azt a családtámogatási rendszert átvenni, amely a leghatékonyabb kompromisszumot képviseli a munkaerőpiaci és a demográfiai szempontok között. És most nem szabad - rövidtávú megfontolások alapján - belenyúlni egy ilyen hosszú távú rendszerbe.

Ehhez társadalmi vitát, méghozzá tartalmas társadalmi vitát kell lefolytatni. Nem kell általában társadalmi vita: Döntsön a választott kormány. De néhány kérdésben, elsősorban ott, ahol negyven éves időtávú döntések születnek (családtámogatások és nyugdíj), ott szükséges. Nehogy azt egymást követő kormányok négyévente átírják a prioritásokat.

Ehhez a tartalmas társadalmi vitához járul hozzá a Népszabadság cikke, Gál Róbert Ivánnal és Spéder Zsolttal. Egy kis ízelítő:

Európa országaiban - egy-két kivételtől eltekintve, ahol már szándékolt gyerektelenségről lehet beszélni - a nők mintegy harmadával több gyereket "terveznek", mint ahányat végül is világra hoznak. A társadalompolitika eszközeivel szűkíthető a szándékok és azok megvalósulása közötti szakadék - állítja Spéder.
...
Franciaországban alkalmazzák a legösszetettebb támogatási szisztémát, és Spéder ennek tudja be az európai mércével mérve magas születésszámot. Itt osztanak vissza a legtöbbet a "közösből" - szülési és gyereknevelési támogatások, bölcsődei, óvodai hálózatok révén, és adókedvezményekkel csökkentik a családok terheit.

Mondtam már? Franciaországban is három éves a gyes/gyed. Talán csak nem ehhez akarnak néhányan hozzányúlni? De bizony.

Érdemes elolvasni az egész cikket. Ez az igazi közpolitika.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Postville

Aktuális és egyszerre nem aktuális Stephen Bloom könyvét ajánlani. Egyfelől, óriási botrány bontakozik ki a könyv témájául szolgáló kóser vágóhíd körül – Wall Street Journal riportokkal és a szövetségi hatóságok részvételével. Másfelől, a téma örök: Hogyan is élnek nagyon – és nem nagyon – különböző emberek együtt?

És ez nem egy könnyű téma. Nagyon egyszerű semmitmondó politikai korrektség vagy egyszerű etnikai alapú gyűlölködésig eljutni. Bloom nem ezt teszi. Végig egyensúlyoz, keresi az igazságát - talán meg is találja, de eközben hitelesen bemutatja a konfliktust.

Bloom könyve szubjektív riport az iowai Postville faluról, az ottani evangélikus keresztények és a lubovicser zsidók egyáltalán nem problémamentes együttéléséről.

Szubjektív a riport, mert nem titkoltan Bloom személyes nézőpontjából mutatja be az eseményeket. Ez – a Salon recenziójával ellentétben - inkább hozzáad, mintsem elvesz a könyvből. Bloom mindkét kultúrát látja – de mint San Francisco-i reformzsidó mindkettőt inkább a kívülálló utazó szemével. Mindkettőt érti és próbálja szeretni, de egyikkel sem tud teljesen azonosulni. Ez a személyes vonal, a nagyvárosi hozzáállás és a falusi élet érdekes kontraszt – és segít is megérteni a városi olvasónak Postville-t.

A személyes hozzáállás segít az egyediből eljutni az általánoshoz. Hogyan alakul ki konfliktus két eltérő, de sokban hasonló kultúra között? Miről szól pénzről vagy vallásról – vagy mélyebb előítéletekről? Kinek van igaza? Lehet-e valakinek igaza?

Ezekre a kérdésekre keres őszintén választ Bloom.

És ez a könyv különösen érdekes Magyarországon. Mert vannak konfliktusaink. Sőt van egy sor olyan konfliktusunk az ország végein, amiről nagyon nehéz képet alkotni. És nagyon jó lenne, ha őszintén, empátiával írnánk ezekről a konfliktusokról. Megpróbálni megérteni mi is zajlik még az ítéletalkotás előtt. Multikulti, politikailag korrekt sablonok és minden szempontból inkorrekt gyűlölködés nélkül. Nehéz, de érdemes megpróbálni.

Bloom könyve ehhez is jó segítség. Meg érdekes olvasmány. Ajánlom.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Sarah Palin: a bűnbak?

Egy sor fontos, de meg nem nevezett bennfentes szerint Sarah Palin a színfalak mögött is csak áskálódott – és szegény McCain miatta vesztette el az elnökválasztást. Ez így nonszensz.

McCain saját maga és a saját választásai – és a republikános adminisztráció alatt összeeső gazdaság – miatt vesztett november negyedikén. Ha nem politikai ellenfele jobb kampánya miatt. De nem Sarah Palin miatt, az biztos.

Egyrészt Sarah Palin hatása nem annyira negatív, mint ahogy a kiszivárogtatók azt láttatni szeretnék. Sarah Palin nélkül John McCain nulla önkéntessel, nulla pénzzel és nulla lelkesedéssel vehetett volna részt a kampányban. Ki miatt jöttek az önkéntesek? Ki miatt jött a pénz? Az ingyen munka meg a pénz jól jött, a felelősséget meg nem vállaljuk?

Másrészt, mégha olyan negatív is lenne, nem rá vetné ez a legrosszabb fényt. Tegyük fel, hogy Palin nem alkalmas. Sokan, nagyon rendes konzervatívok is írtak erről. Nem szentségtörés az alkalmasságot megkérdőjelezni. Szóval, tegyük fel, hogy Palin nem alkalmas. De ki is választotta Palin-t?

Akkor most ki is a hibás?

A hibás a kapitány. Mindenképpen. Akár jó volt, akár rossz volt Sarah Palin választása a végső felelősség a főnöké, John McCain-é. Mint ahogy az ővé lehetett volna a felelősség az Egyesült Államok politikájáért – akkor is, ha egy kinevezettje zseniális, és akkor is, ha egy embere bukik el. Ne rángassuk elő a másodtisztet. Lehet, hogy hibás volt ő is – de nem lehet a nyakába varrni a választási vereséget.

A teljes őszinteség jegyében meg kell jegyeznem, hogy Sarah Palin-t - a magyar és nemzetközi média nagyjából száz százalékától eltérően - szimpatikusnak találtam és találom. Nem mondom, voltak rossz pillanatok, amikor az ember csak aggódott a jelöltért - és hogy miket fog mondani. És az sem volt teljesen világos, hogy mi volt a jelölés pontos motivációja. Nem volt tökéletes jelölt, és talán más lenne az első választásom.

De ez a bejegyzés nem a szimpátiáról szól. Arról sem, hogy Sarah Palin jó elnökjelölt lett volna. Hanem arról, hogy egyszerre igazságtalan és kontraproduktív őt támadni. Komolyan nem értem: Mi a motiváció?

Így viselkedik egy profi csapat?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Hogyan veszítsünk?

Mondjuk így:



Sok mindenben nem lehet egyetérteni John McCain-nel. De ezzel a beszéddel minden szempontból igen. Egy vesztes választás után ehhez a beszédhez karakter és jellem kell. Neki megvan mind a kettő.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Amerika választ

Amerika választ - és a sajtó, meg az internet tele van vele. Sokaknak tudom meg a hócipője van tele az amerikaiakkal - de az elnökválasztás tényleg nem a legjobb alkalom ennek a hangoztatására. Ugyanis az elnökválasztás egy több mint kétszáz éves demokratikus politikai rendszer sikeres működésének a bizonyítéka. Demokratikus - és ezt érdemes észrevenni. Az Economist szavaival:

But the best thing that can be said for the system is that it is so democratic. In most countries party leaders are chosen by political insiders. In America rank-and-file party members (and some independents) get to choose—and this year they upset all political calculations by rejecting the inevitable Mrs Clinton on the left and choosing the maverick Mr McCain on the right.

Millions of people have been enthused by the campaigns on both sides. On October 26th 100,000 people in Denver, Colorado, endured cold weather and time-consuming security checks to see Mr Obama. Mr McCain and (particularly) Mrs Palin have also attracted boisterous crowds. More people than ever before have given money to one candidate or another—and unprecedented numbers will take part in get-out-the-vote efforts on election day. All the signs are that this will be the third presidential election in a row where turnout has gone up rather than down.

Sikerült, egy nagyon okos és tiszta csapatnak, olyan rendszert alkotni, amely kisebb-nagyobb döccenőkkel, de alapvetően változatlanul működik több mint kétszáz éve. Lehet, hogy vannak furcsának tűnő elemei - de hát bőven Kossuth meg Széchenyi előttről származik a rendszer nagyja.

Amerika az újszerűség és a változás országa; de mélyen nagyon is - mondhatom? - konzervatív hagyományok és intézmények működtetik. Az újítás és a hagyomány elegye, méghozzá jól működő elegye. És ezt láthatjuk most mi is működés közben.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Adok-kapok, avagy újraelosztás a válságban

A jelenlegi gazdasági válság – és az azt megelőző buborék - masszív értéktranszfer. A hagyományos megtakarítási formák jelentős része (részény, ingatlan) ára meredeken emelkedett korábban, most meg hasonlóan meredeken zuhan. Óriási vagyonok cserélnek akaratlanul is gazdát - gondoljunk csak a jókor házat, vagy rosszkor részvényt vásárló egyszerű emberekre.

És ennek óriási reálgazdasági ára van. Az eszközbuborékok és összeomlások hasonlóan károsak, mint az infláció. Nem szándékolt transzfert idéznek elő a már vagyoneszközzel rendelkezők javára, az összeomlás az ő kárukra mozgatja a reálvagyont.

Hogyan is? Erről szól ez a bejegyzés.

A megtakarítás az életünk természetes része, majdnem mint a születés meg a halál. Vagy legalábbis annak kellene lennie. Optimális esetben az évek számával együtt nemcsak a ráncaink, hanem a megtakarítások is nőnek. A növekvő vagyon ellentételezi a csökkenő humántőkét és egyben jelenti a fedezetét a nyugodt öregkornak – főleg most, amikor egyre világosabban látható a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer összeesése. Azért takarítunk meg, hogy amikor már nem tudunk – vagy nem akarunk – dolgozni, akkor se kelljen drasztikusan visszafogni az életszínvonalunkat.

Szóval megtakarításokra szükség van. Ennyi az életpályamodell lényege. Középkorúan megtakarítunk, idősen meg élvezzük a gyümölcseit. A trükk az, hogy hogyan is takarítunk meg.

A megtakarítás, a jelenlegi vásárlóerő jövőbe való átjuttatása bizony trükkös dolog. Nyilván nem tudunk a spájzban lisztet, cukrot és zsírt felhalmozni idős éveinkre. Helyette mindenféle eszközöket, követeléseket halmozunk fel, amelyeket remélhetőleg a jövőben át tudunk váltani fogyasztási javakra. Ilyen az ingatlan, a részvény vagy éppen a készpénz. Ezeket az eszközöket megvesszük középkorúan és idősebb korban eladjuk őket. Ez igaz még a készpénzre is: A jelenlegi munkából megvett pénzünk akkor ér valamit, ha valaki hajlandó azt elfogadni és árut adni cserébe (értsd áruval megvenni a pénzt). Ez nem automatikus: a hiperinfláció során például a pénz sem képes értéket transzferálni a jövőbe.

A gazdasági buborékok és összeomlások azért károsak, mert ezt az intertemporális transzfert, szakítják szét – és ezzel az életpályamodell megtakarítási döntéseit borítják fel. Az amerikai buborékba bevásárló háztulajdonos például megtakarításainak jelentős részét elveszti most, az ingatlanlufi kipukkadásakor. Hasonlóan rosszul jár a nyugdíjpénztári befektető is. Ugyanakkor a buborék kipukkadása jó a házvásárlás előtt állóknak, vagy azoknak, akik részvényt vennének, mondjuk a nyugdíjpénztári befektetésükbe. Ennek inverzeként korábban, a buborék idején ugyanezek a megtakarítók rosszul jártak: Rendkívül drága volt a ház, és befektetni is csak nagyon magas áron tudtak.

Az életpályamodell azt is világosan megmondja, hogy kik járnak jól a buborékkal illetve a válsággal: A buborék jó az idősebbeknek, akiknek már viszonylag több vagyontárgyuk értékelődik fel. És az összeomlással meg éppen ők járnak rosszabbul. A jelenlegi válság nem más, mint masszív értéktranszfer az idősebb, nagyobb felhalmozott vagyonnal rendelkező korosztálytól a fiatalabbak felé.

De a vagyonok osztogatása nem ingyenebéd. Ennek a buborék-válság sorozatnak komoly reálgazdasági ára is van. Egyrészt növeli a fogyasztók bizonytalanságát, kockázatát – és ezzel csökkenti a jólétet. Másrészt, a buborékok és válságok hibás beruházási és fogyasztási döntésekhez vezetnek. Például, a magas árak hatására túl sok házat építenek az ingatlanlufi idején. Vagy éppen túl sokat fogyasztanak a házuk áremelkedését valós vagyonként megélők. Azaz nemcsak az intertemporális transzfer nehezedik meg, hanem szuboptimális döntések sorozatát indítja el a buborék vagy az összeomlás.

Ebből a szempontból a buborékok és összeomlások hasonlóak az inflációhoz. Az infláció a pénz értékmegőrző funkcióját ássa alá, ami lehetővé teszi az intertemporális transzfert. És persze az infláció is képes a gazdasági döntéseket torzítani. Nem is szeretjük.

Az infláció és a buborékok/összeomlás páros közti párhuzam alapján érdemes a jegybankok szerepét is átgondolni. A jegybankok fellépnek az infláció ellen ismerve a reálgazdasági árát, akár a rövid távú népszerűtlenséget is kockáztatva. Ezért függetlenek jegybankok, hogy nyugodtan népszerűtlenek lehessenek.

Viszont nem nagyon lépnek a jegybankok a buborékok idején. Persze lépnek az összeomlás esetén, a szemléltető példa ott van az Egyesült Államokban – amikor katasztrófát kell elhárítani. De nem lépnek fel a buborékok kialakulása ellen. Népszerűtlen is mondjuk kamatot emelni, és megmondani, hogy a házak bizony túlértékeltek lehetnek. De szükséges. Ugyanazért, amiért meg kell mondani, hogy túl gyorsan nő a gazdaság, túl alacsony a munkanélküliség – és emiatt inflációs nyomás van.

Talán a fentiek alapján világos miért is lenne érdemes a jegybankoknak fellépni az eszközbuborékok esetében (illetve a törvényhozóknak kibővíteni a jegybanki mandátumot). A költségvetési politika számára az ilyen hosszabb távú célok követése, pontosan a közvetlenebb politikai befolyás miatt, nehézkesebb. Nem véletlenül független jegybankok küzdenek az infláció (meg a túl alacsony munkanélküliség) ellen. De nemcsak az infláció gond, hanem a fentiek alapján az eszközbuborékok is. Logikus lenne az eszközbuborékokat is az inflációs nyomáshoz hasonlóan kezelni. Nem?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Dunaszerdahely

Dunaszerdahelyen magyar állampolgárokat vertek meg brutálisan - állkapocstöréssel, eszméletvesztésig. Ez tűrhetetlen és ez ellen tiltakozni kell.

A rendelkezésre álló információk (például a Reakció cikke vagy a 168 óra tudósítása) alapján messze nem tűnik arányosnak és jogosnak a szlovák rendőrség fellépése.

A magyar kormány is tiltakozik.

És ez nem a legjobb pillanat a kormányzattal szembeni ellenérzések demonstrálására. Mert ez gyengíti a magyar pozíciót.

Donald Rumsfeld mondta, hogy olyan hadsereggel visel háborút, amilyen van, nem olyannal amilyet szeretne. Ez így van a magyar külpolitikában is: Ezt a konfliktust ezzel a kormányzattal kell kezelni, kár a kormányzatot magát támadni az eset kapcsán. Ez csak az országnak árt.

Természetesen lehet és kell beszélni az ideális reakcióról: Mennyire legyen kemény a fellépés? Mit is érdemes kérni vagy követelni? Érthető és jogos az aggodalom, hogy a kormányzat esetleg nem lép fel elég határozottan. Van szerepe a közpolitikai párbeszédnek. Nem kell úgy tenni, mintha a kormány lenne az igazság kizárólagos letéteményese.

De a belpolitikában elfogadható minősítgetésre tényleg nem ez a legjobb kontextus. Ne is tegyük.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása