Előítélet és értelem – avagy Thomas Bayes jól megmondja

A divat nem mindig logikus. Az újabb politikailag korrekt divat az előítéletek elítéléséről sem az. Ettől még népszerű és elfogadott. A moonbat ostobaság belátásához nem kellene nehéztüzérség, de az érvelés öröme végett segítségül hívjuk Thomas Bayes-t is: Nemhogy a mindennapi következtetés, de a tudományos megismerés módszertana sem zárja ki az előítéletet. Az előítélet önmagában se nem jó, se nem rossz – hanem az emberi gondolkodás alapvető eszköze. Nincs is értelme az előítélet mint olyan ellen küzdeni - mint ahogy statikai problémák esetén sem a gravitáció ellen küzdünk. Inkább a valóban káros előítéletek kiváltó okait érdemes megszüntetni.

Az előítélet „a tényeken, vagy hibás vagy merev általánosításon alapuló előre kialakított vélemény”. Vegyünk egy példát: Kedves, túlzottan is barátságos, habzó szájú kutyával találkozunk. Előítéletes embertársaink veszettségre gyanakszanak és elkerülik a kutyát. Nem előítéletes társaink nyilván elutasítják ezt, hiszen lehet, hogy a blöki éppen szappant evett. Ebben az esetben az előítéletes magatartás, bár nem feltétlenül helytálló, valószínűleg racionálisabb. (És a példa az emberi előítélet kialakulásának evolúciós elméletébe is betekintést ad.)

Általánosabban: Se időnk, se energiánk minden helyzetet, minden embert a maga egyéniségében teljeskörűen megismerni. És ezért általánosítunk, könnyen hozzáférhető információt keresünk. Egy üzletet gyakran a külseje alapján ítélünk meg – ezért vannak olyan szép bankszékházak például. Hasonlóan a szakadt ruházat, az ápolatlan külső bizalmatlanságot kelt – ezért borotválkoznak és viselnek nyakkendőt az értékesítők és a hittérítők. Általában egyszerű az átváltás: Nagyon sok energia kideríteni, hogy a szakadt külső érző szívet takar – míg a tévedés ára nagyon nagy. Így aztán használjuk az előítéleteinket.

De nemcsak a mindennapi életben használunk előítéletet. Minden tudományos kutatás mögött van ki nem mondott premissza és elképzelés (igen: előítélet), amit aztán az adatok és az új információk tükrében módosítunk. A bayesi statisztika ezen egy lépéssel továbbmegy: formalizálja az előzetes elképzeléseinket és az új információk hatását. A hagyományos – frekventista – statisztika bayes-i szemmel nem más mint a teljesen információmentes prior eloszlás használata. A tiszta lap. Ami egyébként nem létezik, mert mindenkinek van képe az elvárt eredményről – csak Bayes követői ezt expliciten be is vallják - mások meg újraszámolják a regressziót meglepetés esetén. Azaz Bayes követői aktívan és tudományosan is használják előfeltevéseiket, akarom mondani előítéleteket.

Az előítélet az emberi megismerés általános eszköze – a mindennapokban és a tudományos életben egyaránt. Az előítélet elleni küzdeni tehát körülbelül olyan értelmes, mint a gravitáció ellen harcolni.

A gravitációs hasonlat arra is jó, hogy megértsük mi ellen érdemes valóban küzdeni. Ha egy híd összeomlik, a közvetlen ok a gravitáció. (Gravitáció nélkül milyen szépen ellebegett volna a híd...) De az összeomlásért a gonosz gravitációt hibáztatni és nem a statikai problémákat ostobaság, nem?

Hasonló ostobaság a valóban káros előítéletek kapcsán magát az előítélet hibáztatni. Bár kétségkívül politikailag korrekt.

Mert vannak káros és rossz előítéletek. Kultúránkban különösen nem szeretjük az emberekkel kapcsolatos előítéleteket. A politikailag korrekt rasszista vagy szexista papagájkodás – azaz a gravitációnak való hadüzenet – helyett azonban érdemes észrevenni a konstrukciós hibát a hídon. Azaz specifikusan azt vizsgálni, hogy mi a rossz az adott előítélettel és mit lehet tenni az előítéletet kiváltó okok ellen.

Vegyünk egy olyan példát, ahol az előítélet alanyai mi voltunk, magyarok. A határnyitás után Ausztriába látogató magyarok számára örök emlék a „magyar, ne lopj” tábla (és az árusító-személyzet megkülönböztetett figyelme). Rosszul esett? Rosszul bizony. De sajnos nem nehéz látni az általánosítás alapját. Jelen esetben a lopást. Ha néhány honfitársunk lopott és kár okozott, akkor ezzel nemcsak rájuk személy szerint, hanem mindannyiunkra rossz fény vetül – mert bizony az üzletben felismerték az összefüggést a magyar rendszámtábla és a leltárhiány között. És ez ellen az előítélet ellen csak úgy léphetünk fel valóban eredményesen, ha valahogy csökkentjük a hozzánk köthető lopások számát.

Az előítélet megbélyegzése, mégha tényleg káros is, önmagában nem elég, hanem bizony annak az alapját is meg kell szüntetni. A káros előítéletek elleni küzdelem csak akkor ér valamit, ha közben lépések történnek a kiváltó alap megszűntetésére is. Különben az előítélet megmarad, legfeljebb a hozzákapcsolódó szókincs változik. Aminek igazán semmi értelme sincs.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Nekünk válság kell?

Duronelly Péter kiváló Index-en megjelent írását ajánlom elolvasni – még ha fő következtetésével nem is értek egyet. A cikk fő mondanivalója szerint a magyaroknak (Ady után szabadon) válságra van szükségük. Nagyméretű válság nélkül nem alakulhat ki erős közmegegyezés a szükséges változás (értsd valódi és nem PR reformok) ügyében.

Nos ennél a helyzet rosszabb – és jobb is.

Rosszabb, mert a válság után nem feltétlenül következik be pozitív változás. Az eredeti cikk utal Oroszországra, ahol a válság után nem a legpozitívabb változások zajlottak le. Nos, a rossz hír az, hogy nem az orosz példa, és Vlagyimir Putyin elnöksége lehetőségeink alsó határa. Argentína mondjuk szisztematikusan válságról-válságra hánykolódott – és nagyon úgy tűnik, hogy száz év alatt sem sikerült semmilyen pozitív tanulságot levonni. Semmi az égegyadta világon nem garantálja, hogy a nagybetűs nép a homlokára csap és korrigálja a közpolitika hibáit. (És most ne is menjünk bele a tényleg apokaliptikus gazdasági világválságos történetekbe…)

Ugyanakkor jobb is a helyzet. Nem kell feltétlenül válság ahhoz, hogy a közpolitika az országot egy fenntartható és gyors fejlődés irányába vigye el. Megvan az ehhez szükséges tudás, az alapok világosak – elhatározás nincs, vagy legalábbis a közpolitikai elitben nincs. Ennek a létrehozásához nem kell 470 forintos svájci frank árfolyam. Mint ahogy nem kellett a cseheknek, a szlovákoknak – és ahogy nem kellett a dél-kelet ázsiai kistigriseknek sem. (És most, a politikai elit tiszteletének jegyében, minden pannon pumás célzást kihagyok!)

Az írás ugyanakkor nagyon hasznos. Rávilágít arra, hogy a dolgok jelen menete szerint egy nagyszabású válság sem elképzelhetetlen. A tényleges reformok hiánya, a költségvetési újraelosztás növekedése, a politikai szekértáborok kialakulása mind közérthetően mutatja be az ország helyzetét. Plasztikusan érzékelteti a válság lehetséges hatásait köznapi árfolyamadatokkal. Nagyon hasznos ez így, ilyen jól összeszedetten.

De még egyszer, a fő következetés nem helytálló. Nem kell nekünk se válság, se Mohács. Van lehetőség előtte is változtatni. A kérdés csak az, akarunk-e vele élni?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

A nagy magyar összeesküvés

Itt az ideje leleplezni a világtörténelem eddig legjobban titkolt összeesküvését. Kik állnak a háttérben? A legfondorlatosabb összeesküvők: a magyar közpolitikai elit tagjai.

Az összeesküvés kezdete több évre nyúlik vissza. A kiváló magyar közpolitikusok azonnal felismerték, hogy Alan Greenspan erőteljes kamatvágásai milyen veszélyeket rejtenek magukban: Előre látták az amerikai ingatlanpiaci buborék kialakulását és mindazt a tőke- és pénzpiaci kalamajkát, amit közönséges halandók számára csak mostanra vállt nyilvánvalóvá.

Előre látni a jövőt egy dolog. De a magyar közpolitikai elit cselekedett is - és egy egyedülálló tervet dolgozott ki az ország védelmében.

Csalhatatlan logikával felismerték, hogy a hitelpicai buborék irreális eszközértékeléshez és későbbi összeomláshoz vezet. A kérdés csak az volt, hogyan lehet mindezt elkerülni?

A dilemma nem triviális. Az amit kevésbé szofisztikált közpolitikusok "felelősségteljes gazdaságpolitikának" hívnak teljesen alkalmatlan egy kis nyitott gazdaságban az ingatlan- és hitelpiaci buborék elleni küzdelemre. A fegyelmezett költségvetési politika például a gazdasági kereslet lehűtése helyett még nagyobb tőkebeáramlást indukál - és ez még erősebb áremelkedést, még nagyobb buborékot okoz.

Nem, meg kellett győzni a világot arról, hogy a magyar közpolitika nem méltó a bizalomra. És itt kezdődött el a nagy magyar összeesküvés.

A magyar közpolitikai szereplők, nem kis személyes reputációs kockázatot vállalva, szisztematikusan elkezdték hinteni a kétség kicsiny magvait. Szándékosan durva pártpolitikai küzdelemnek álcázták a nyilvános szakmai vitákat. A politikusok rövidlátó és populista programokat hirdettek - és a tökéletes álcázás kedvéért ezeket meg is valósították. Kazinczy nyomdokain a nyelv fegyverét és bevetették (ld. böszmeség) a minél tökéletesebb illúzió kedvéért. Az összeesküvés csúcspontján gondosan koreografált embertelen brutalitást sugalló utcai jelenetek sorát mutattak be.

Egyszóval a külvilág részére sikerült egy alkalmatlan, rövidlátú elit és politikai vezetés képét kelteni. Ügyesen sikerült kijátszani a nemzetközi pénzvilág éberségét és elérni, hogy a külföldi befektetők elforduljanak az országtól.

És az összeesküvés sikerült: Nem volt spekulatív tőkebáramlás, nem alakult ki magyar ingatlanpiaci buborék. Egyedülálló teljesítmény. Abszurd.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása