Adok-kapok, avagy újraelosztás a válságban
A jelenlegi gazdasági válság – és az azt megelőző buborék - masszív értéktranszfer. A hagyományos megtakarítási formák jelentős része (részény, ingatlan) ára meredeken emelkedett korábban, most meg hasonlóan meredeken zuhan. Óriási vagyonok cserélnek akaratlanul is gazdát - gondoljunk csak a jókor házat, vagy rosszkor részvényt vásárló egyszerű emberekre.
És ennek óriási reálgazdasági ára van. Az eszközbuborékok és összeomlások hasonlóan károsak, mint az infláció. Nem szándékolt transzfert idéznek elő a már vagyoneszközzel rendelkezők javára, az összeomlás az ő kárukra mozgatja a reálvagyont.
Hogyan is? Erről szól ez a bejegyzés.
A megtakarítás az életünk természetes része, majdnem mint a születés meg a halál. Vagy legalábbis annak kellene lennie. Optimális esetben az évek számával együtt nemcsak a ráncaink, hanem a megtakarítások is nőnek. A növekvő vagyon ellentételezi a csökkenő humántőkét és egyben jelenti a fedezetét a nyugodt öregkornak – főleg most, amikor egyre világosabban látható a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer összeesése. Azért takarítunk meg, hogy amikor már nem tudunk – vagy nem akarunk – dolgozni, akkor se kelljen drasztikusan visszafogni az életszínvonalunkat.
Szóval megtakarításokra szükség van. Ennyi az életpályamodell lényege. Középkorúan megtakarítunk, idősen meg élvezzük a gyümölcseit. A trükk az, hogy hogyan is takarítunk meg.
A megtakarítás, a jelenlegi vásárlóerő jövőbe való átjuttatása bizony trükkös dolog. Nyilván nem tudunk a spájzban lisztet, cukrot és zsírt felhalmozni idős éveinkre. Helyette mindenféle eszközöket, követeléseket halmozunk fel, amelyeket remélhetőleg a jövőben át tudunk váltani fogyasztási javakra. Ilyen az ingatlan, a részvény vagy éppen a készpénz. Ezeket az eszközöket megvesszük középkorúan és idősebb korban eladjuk őket. Ez igaz még a készpénzre is: A jelenlegi munkából megvett pénzünk akkor ér valamit, ha valaki hajlandó azt elfogadni és árut adni cserébe (értsd áruval megvenni a pénzt). Ez nem automatikus: a hiperinfláció során például a pénz sem képes értéket transzferálni a jövőbe.
A gazdasági buborékok és összeomlások azért károsak, mert ezt az intertemporális transzfert, szakítják szét – és ezzel az életpályamodell megtakarítási döntéseit borítják fel. Az amerikai buborékba bevásárló háztulajdonos például megtakarításainak jelentős részét elveszti most, az ingatlanlufi kipukkadásakor. Hasonlóan rosszul jár a nyugdíjpénztári befektető is. Ugyanakkor a buborék kipukkadása jó a házvásárlás előtt állóknak, vagy azoknak, akik részvényt vennének, mondjuk a nyugdíjpénztári befektetésükbe. Ennek inverzeként korábban, a buborék idején ugyanezek a megtakarítók rosszul jártak: Rendkívül drága volt a ház, és befektetni is csak nagyon magas áron tudtak.
Az életpályamodell azt is világosan megmondja, hogy kik járnak jól a buborékkal illetve a válsággal: A buborék jó az idősebbeknek, akiknek már viszonylag több vagyontárgyuk értékelődik fel. És az összeomlással meg éppen ők járnak rosszabbul. A jelenlegi válság nem más, mint masszív értéktranszfer az idősebb, nagyobb felhalmozott vagyonnal rendelkező korosztálytól a fiatalabbak felé.
De a vagyonok osztogatása nem ingyenebéd. Ennek a buborék-válság sorozatnak komoly reálgazdasági ára is van. Egyrészt növeli a fogyasztók bizonytalanságát, kockázatát – és ezzel csökkenti a jólétet. Másrészt, a buborékok és válságok hibás beruházási és fogyasztási döntésekhez vezetnek. Például, a magas árak hatására túl sok házat építenek az ingatlanlufi idején. Vagy éppen túl sokat fogyasztanak a házuk áremelkedését valós vagyonként megélők. Azaz nemcsak az intertemporális transzfer nehezedik meg, hanem szuboptimális döntések sorozatát indítja el a buborék vagy az összeomlás.
Ebből a szempontból a buborékok és összeomlások hasonlóak az inflációhoz. Az infláció a pénz értékmegőrző funkcióját ássa alá, ami lehetővé teszi az intertemporális transzfert. És persze az infláció is képes a gazdasági döntéseket torzítani. Nem is szeretjük.
Az infláció és a buborékok/összeomlás páros közti párhuzam alapján érdemes a jegybankok szerepét is átgondolni. A jegybankok fellépnek az infláció ellen ismerve a reálgazdasági árát, akár a rövid távú népszerűtlenséget is kockáztatva. Ezért függetlenek jegybankok, hogy nyugodtan népszerűtlenek lehessenek.
Viszont nem nagyon lépnek a jegybankok a buborékok idején. Persze lépnek az összeomlás esetén, a szemléltető példa ott van az Egyesült Államokban – amikor katasztrófát kell elhárítani. De nem lépnek fel a buborékok kialakulása ellen. Népszerűtlen is mondjuk kamatot emelni, és megmondani, hogy a házak bizony túlértékeltek lehetnek. De szükséges. Ugyanazért, amiért meg kell mondani, hogy túl gyorsan nő a gazdaság, túl alacsony a munkanélküliség – és emiatt inflációs nyomás van.
Talán a fentiek alapján világos miért is lenne érdemes a jegybankoknak fellépni az eszközbuborékok esetében (illetve a törvényhozóknak kibővíteni a jegybanki mandátumot). A költségvetési politika számára az ilyen hosszabb távú célok követése, pontosan a közvetlenebb politikai befolyás miatt, nehézkesebb. Nem véletlenül független jegybankok küzdenek az infláció (meg a túl alacsony munkanélküliség) ellen. De nemcsak az infláció gond, hanem a fentiek alapján az eszközbuborékok is. Logikus lenne az eszközbuborékokat is az inflációs nyomáshoz hasonlóan kezelni. Nem?
[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása
És ennek óriási reálgazdasági ára van. Az eszközbuborékok és összeomlások hasonlóan károsak, mint az infláció. Nem szándékolt transzfert idéznek elő a már vagyoneszközzel rendelkezők javára, az összeomlás az ő kárukra mozgatja a reálvagyont.
Hogyan is? Erről szól ez a bejegyzés.
A megtakarítás az életünk természetes része, majdnem mint a születés meg a halál. Vagy legalábbis annak kellene lennie. Optimális esetben az évek számával együtt nemcsak a ráncaink, hanem a megtakarítások is nőnek. A növekvő vagyon ellentételezi a csökkenő humántőkét és egyben jelenti a fedezetét a nyugodt öregkornak – főleg most, amikor egyre világosabban látható a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer összeesése. Azért takarítunk meg, hogy amikor már nem tudunk – vagy nem akarunk – dolgozni, akkor se kelljen drasztikusan visszafogni az életszínvonalunkat.
Szóval megtakarításokra szükség van. Ennyi az életpályamodell lényege. Középkorúan megtakarítunk, idősen meg élvezzük a gyümölcseit. A trükk az, hogy hogyan is takarítunk meg.
A megtakarítás, a jelenlegi vásárlóerő jövőbe való átjuttatása bizony trükkös dolog. Nyilván nem tudunk a spájzban lisztet, cukrot és zsírt felhalmozni idős éveinkre. Helyette mindenféle eszközöket, követeléseket halmozunk fel, amelyeket remélhetőleg a jövőben át tudunk váltani fogyasztási javakra. Ilyen az ingatlan, a részvény vagy éppen a készpénz. Ezeket az eszközöket megvesszük középkorúan és idősebb korban eladjuk őket. Ez igaz még a készpénzre is: A jelenlegi munkából megvett pénzünk akkor ér valamit, ha valaki hajlandó azt elfogadni és árut adni cserébe (értsd áruval megvenni a pénzt). Ez nem automatikus: a hiperinfláció során például a pénz sem képes értéket transzferálni a jövőbe.
A gazdasági buborékok és összeomlások azért károsak, mert ezt az intertemporális transzfert, szakítják szét – és ezzel az életpályamodell megtakarítási döntéseit borítják fel. Az amerikai buborékba bevásárló háztulajdonos például megtakarításainak jelentős részét elveszti most, az ingatlanlufi kipukkadásakor. Hasonlóan rosszul jár a nyugdíjpénztári befektető is. Ugyanakkor a buborék kipukkadása jó a házvásárlás előtt állóknak, vagy azoknak, akik részvényt vennének, mondjuk a nyugdíjpénztári befektetésükbe. Ennek inverzeként korábban, a buborék idején ugyanezek a megtakarítók rosszul jártak: Rendkívül drága volt a ház, és befektetni is csak nagyon magas áron tudtak.
Az életpályamodell azt is világosan megmondja, hogy kik járnak jól a buborékkal illetve a válsággal: A buborék jó az idősebbeknek, akiknek már viszonylag több vagyontárgyuk értékelődik fel. És az összeomlással meg éppen ők járnak rosszabbul. A jelenlegi válság nem más, mint masszív értéktranszfer az idősebb, nagyobb felhalmozott vagyonnal rendelkező korosztálytól a fiatalabbak felé.
De a vagyonok osztogatása nem ingyenebéd. Ennek a buborék-válság sorozatnak komoly reálgazdasági ára is van. Egyrészt növeli a fogyasztók bizonytalanságát, kockázatát – és ezzel csökkenti a jólétet. Másrészt, a buborékok és válságok hibás beruházási és fogyasztási döntésekhez vezetnek. Például, a magas árak hatására túl sok házat építenek az ingatlanlufi idején. Vagy éppen túl sokat fogyasztanak a házuk áremelkedését valós vagyonként megélők. Azaz nemcsak az intertemporális transzfer nehezedik meg, hanem szuboptimális döntések sorozatát indítja el a buborék vagy az összeomlás.
Ebből a szempontból a buborékok és összeomlások hasonlóak az inflációhoz. Az infláció a pénz értékmegőrző funkcióját ássa alá, ami lehetővé teszi az intertemporális transzfert. És persze az infláció is képes a gazdasági döntéseket torzítani. Nem is szeretjük.
Az infláció és a buborékok/összeomlás páros közti párhuzam alapján érdemes a jegybankok szerepét is átgondolni. A jegybankok fellépnek az infláció ellen ismerve a reálgazdasági árát, akár a rövid távú népszerűtlenséget is kockáztatva. Ezért függetlenek jegybankok, hogy nyugodtan népszerűtlenek lehessenek.
Viszont nem nagyon lépnek a jegybankok a buborékok idején. Persze lépnek az összeomlás esetén, a szemléltető példa ott van az Egyesült Államokban – amikor katasztrófát kell elhárítani. De nem lépnek fel a buborékok kialakulása ellen. Népszerűtlen is mondjuk kamatot emelni, és megmondani, hogy a házak bizony túlértékeltek lehetnek. De szükséges. Ugyanazért, amiért meg kell mondani, hogy túl gyorsan nő a gazdaság, túl alacsony a munkanélküliség – és emiatt inflációs nyomás van.
Talán a fentiek alapján világos miért is lenne érdemes a jegybankoknak fellépni az eszközbuborékok esetében (illetve a törvényhozóknak kibővíteni a jegybanki mandátumot). A költségvetési politika számára az ilyen hosszabb távú célok követése, pontosan a közvetlenebb politikai befolyás miatt, nehézkesebb. Nem véletlenül független jegybankok küzdenek az infláció (meg a túl alacsony munkanélküliség) ellen. De nemcsak az infláció gond, hanem a fentiek alapján az eszközbuborékok is. Logikus lenne az eszközbuborékokat is az inflációs nyomáshoz hasonlóan kezelni. Nem?
Címkék: gazdaság, konzervatórium
[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása
2 megjegyzés:
A javaslatod érdekes. Egy implementációs problémát azért látok: nehéz megbízhatóan észlelni a buborékot, amikor benne vagy. Honnan tudjuk, hogy nem termelékenységnövekedés van, hanem buborék? Különösen úgy, hogy az intézkedés népszerűtlen, és nehéz megvédeni (ellentétben az inflációval). Ha a jegybank akkor avatkozik be, amikor nincs bubi, akkor pont a termelékenységi sokkokra adott reálválaszt nyírja ki.
Persze ez nem zárja ki azt, amit írtál, lehet hogy akkor is érdemes lufit pukkasztgatni, ha bele kell kalkulálni egy hibaszázalékot.
Az érdekes szó olyan ... érdekes:)
Hibaszázalék minden policy döntésnél van. Lesz első, meg másodfajú is. Az elsőfajú hiba (az igazi buborék nem felismerésének) az árát most láthatjuk - és ez alapján bőven belefér nem kevés költséges másodfajú hiba is - és még mindig működik a javaslat.
Az inflációs hasonlatod nem jó: A jegybanki szigorításra például akkor van szükség, amikor túl jól megy az embereknek, például túl alacsony a munkanélküliség. No, ez ugye nem népszerű. A jegybanki munka nem népszerűségi verseny. Paul Volcker tudna erről mesélni...
Megjegyzés küldése
Feliratkozás Megjegyzések küldése [Atom]
<< Főoldal