Vissza a jövőbe – az infláció
Nézzük csak szalagcímekben a világot: Rekordot dönt az olajár! Amerika harcban! A bizalmi indexek mélyponton! Detroit válságban: Vége a benzinfaló kocsiknak! Amerika kivonul? Kifogynak a nyersanyagok – vége az olajkorszaknak! Zuhan a tőzsde! Emelkedik az infláció!
Ez most történik. De ugyanezek a címek igazak lennének a hetvenes évek elején is. Tiszta időutazás.
Lehetőségünk van átélni a hetvenes éveket. De nem a diszkózenét.
Lehetőségeink a hetvenes évek egy másik fontos elemére, a magas inflációra vonatkoznak.
Lehetséges-e ez? Elveszthetünk még egy évtizedet? Szükséges lehet még egyszer a nyolcvanas évek elejének inflációellenes küzdelmére?
Nos, ez lehetséges.
Az alapvető probléma, hogy a globális monetáris politika túl laza. A világ egésze, nem kis részben Kínának és Indiának köszönhetően nagyon gyorsan növekedett. Valószínűleg túl gyorsan. És ez a túl gyors növekedés mindenféle szűk keresztmetszeteken (mondjuk a nyersanyagokon, az olajáron és az élelmiszerárakon) keresztül elkezdi növelni az árakat.
És ami vicces, senki sem reagál rá.
A maginfláció rendben van – mondják, nem kell semmit sem tenni. A maginflációt, avagy az élelmiszer és olajáraktól megtisztított inflációt azért használják a jegybankok, nehogy átmeneti kínálati sokkokra reagáljon a monetáris politika. Ha rossz a termés (és drága a búza), arra nem válasz a kamatemelés. Ha elsüllyed egy tankhajó, vagy olajembargó van (és emelkedik az olajár) arra szintén nem kell kamatot emelni.
De ne keverjük össze az okot az okozattal. Azért törődnek a jegybankok főként a maginflációval, mert szeretnék kiszűrni a kínálati sokkokat (aszály vagy háború), amire nem adekvát a monetáris politikai válasz. De ha az olaj- és az élelmiszerár a tartós túlkereslet miatt emelkedik, akkor ott bizony a monetáris politikának lépnie kell(ene). Ilyen keresleti sokk lehet mondjuk, ha félmilliárd ember elkezd húst enni vagy autót vezetni. Mondjuk Kínában, csak a példa kedvéért.
A szöveg a következő: Az inflációs nyomás kívülről jön. Minden országban, értjük minden országban az egész világon, az olaj- és az élelmiszerinfláció kívülről jön. Földönkívüli eredetű. És ezért nem is reagálnak rá a jegybankok.
No, így alakulhat ki komoly infláció. A növekvő árak és békésen nézelődő jegybankok robbanásveszélyes elegye az árak tartós és folyamatos emelkedése. Az infláció. És rossz esetben mire a monetáris politika felébred, kétszámjegyű az infláció – és lehet elkezdeni letörni. Kamatemeléssel és recesszióval, ahogy illik. Á la Paul Volcker.
A kép persze nem teljesen ennyire egyszerű. Egyfelől, van ok félni a kamatemeléstől. Az Egyesült Államokban jogos aggodalmak vannak a bankrendszer mérlegére gyakorolt hatástól. A fejlődő országokban pedig hasonlóan jogosak a félelmek az árfolyam-felértékelődéstől (és a versenyképesség elvesztésétől).
Másfelől, a gazdaság szerkezet is sokat változott az elmúlt néhány három évtizedben. A hetvenes évekkel ellentétben most az szakszervezetek sokkal gyengébbek – így a nyersanyagárak emelkedése, nem jelenik meg a fizetésekben. A vállalati szektor is sokkal rugalmasabb, a verseny egyelőre lassítja az árak áthárítását a fogyasztókra.
Amíg az infláció nem jelentkezik a fizetésekben vagy a közvetett termékárakban, addig nincs nagy baj. De ha a nyersanyag és olajárak emelkedése globális túlkereslet következménye, akkor erre nem kell sokat várni. A fejlődő piacokon már most gyorsuló inflációt látunk, néhol visszatérést a kétszámjegyű infláció korántsem boldog világába. Az inflációs célkövetést folytató országokban az infláció a cél duplája. Magyarországon is. Noha a rendszer az inflációs várakozásokról szól, azért ez nyugtalanító. Illetve annak kellene lennie.
A kérdés, sikerül-e időben lépni, keresletet visszafogni és kamatot emelni. Sikerül megállítani az inflációt, mielőtt megerősödik?
Hamarosan megtudjuk.
Címkék: gazdaság
[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása
5 megjegyzés:
Tory: tetszik, hogy ilyenekről írsz, de számos dolgot félreértesz.
Egyfelől: a (nem hiper) inflációt azért nem szeretjük, mert az árváltozások aszinkronitása miatt relatív árakat torzít, ami a fogyasztói döntésk torzulása miatt jóléti veszteséghez vezet. (A hiperinfláció más tészta, ott az inflációt nem szeretjük per se, de ezt itt most nem fejtem ki).
Az olajár-sokk egyszerre jár nagy relatív ár-torzulással és árszínvonal-emelkedéssel. Mindkettőt le kell nyelni, mert nem átmeneti sokk, tartósan a monetáris politika úgyse tud mit kezdeni vele. Szóval bele kell törődni, hogy lesz egy kis infláció, legfőképpen az USA-ban, a jegybank ezzel nem is tud mit kezdeni, meg ne is akarjon. Ez nem "az" az infláció. Legfeljebb szét lehet simítani, hogy kevésbé fájjon.
A hetvenes évekről máig folyik a vita, az egyik tábor szerint a Volcker-éra monetáris politikája volt inflációgerjesztő, a másik szerint ez nem igazolt. Mindenesetre azt érdemes tudni, hogy a jegybank nem tudja "letörni" az inflációt, csak át tudja csoportosítani időben.
Roark: Nem világos mit értek félre, de gondolom meg fogod mondani:) Tényleg írd meg!
Egyetértünk abban, hogy rossz az infláció. Egy kicsit nagyvonalúan adottnak véltem és az okokat nem írtam körül.
Az olajársokkra adandó optimális válasszal viszont nem értünk egyet. Ha az olaj- vagy élelmiszerár kínálati sokk (olajembargó vagy aszály) miatt ugrik meg, akkor igazad van, nem kell semmit tenni. (Csak a másodlagos hatásokat kezelni...) De ha az ársokk keresleti oldalról jön (szűk keresztmetszetek miatt), akkor ott aggregált keresleti probléma van - ami a jegybank asztala. És ebben az esetben nem is átmeneti sokk van, mert semmi nem akadályozza meg a további áremelkedést (esetleg más területeken). Azaz a jegybanknak lépnie kell, mert az olaj- és még inkább az élelmiszerár - mint kanári a bányában - mutatja a túlkeresletet.
Ergó, én továbbra is úgy vélem, hogy a globális monetáris politika túl laza - és emiatt van inflációs veszély. Az hogy kinek kellene ez ügyben lépnie egy hangyányit bonyolultabb, de egy bejegyzés egy gondolat:)
"Mindenesetre azt érdemes tudni, hogy a jegybank nem tudja "letörni" az inflációt, csak át tudja csoportosítani időben."
Ezt mondjuk nem tudom, honnan szeded (Surányi?)... Inflációt átcsoportosítani időben inkább csak az állam tud, amikor pl. elkezd árakat támogatni, aztán megvonja a támogatást.
Az infláció hosszabb távon - egy bizonyos szint fölött mindenképpen - kizárólag várakozási probléma. A várakozások pedig nagyon is letörhetőek.
Ettől persze lehetnek pozitív inflációs sokkok, de ezeket "átcsoportosított" inflációként értelmezni vad ötlet.
Tory: én nem azt mondom, hogy a jegybank ne reagáljon az inflációra, sőt reagáljon, mert így konzisztens. Én azt sem támogatom, hogy egyes sokkokat úgy minősítsen, hogy arra nem kell reagálni: Argentina kezdte el ezt csinálni, és teljesen szétesett a hitelességük (mindig éppen arra nem akartak reagálni, ami történt). Csak azt akartam elmondani, hogy akár tetszik, akár nem, az olajársokkok miatt lesz valamennyi infláció akkor is, ha a jegybank a fejére áll.
Sokan mondják egyébként, hogy most túl laza a FED monetáris politikája, de ezekkel nem tudok mit kezdeni, monetáris politikát DGSE modellek keretein belül szoktunk elemezni, ha ott kijön, hogy nem jó valami, akkor lehet róla érdemben beszélni.
Nagyapo: "Ezt mondjuk nem tudom, honnan szeded" Kimaradt neked az unpleasant monetarist arithmetic, Leeper & társai kapcsolódó cikkei a monetáris és fiskális politika interakciójáról és az ebből kinőtt irodalom, illetve az FTPL.
"Az infláció hosszabb távon - egy bizonyos szint fölött mindenképpen - kizárólag várakozási probléma. A várakozások pedig nagyon is letörhetőek." Ez is kicsit ECO 101-nak hangzik :-)
roark
Ha jól értem, itt arról az elméletről van szó, hogy a romló fiskális helyzet egy "túl szigorú" monetáris politika esetén előbb-utóbb kikényszeríti, hogy az állam seigniorage-jövedelemre tegyen szert (?).
Mindenesetre ez leginkább a válságzónák gazdaságtana, olyan országokban lehet főleg releváns, ahol a dezinflálás rövid távú költségei mellett nincs idő kivárni a hosszabb távú hasznát, és főként inkább fiskális problémákról szól, mint olajárról. Ráadásul vannak bizonyos intézményi feltételei (felelőtlen állam, gyenge jegybanki függetlenség...). Emellett pedig még rövid távon is elég rossz hatékonysággal inflálható az államadósság akkor, amikor a harmada még csak nem is forintban denominált...
Ami az olaj-sokkokat illeti, nem mondom, hogy némi infláció-megugrás nélkül megúszhatóak, de ez szvsz inkább azért van, mert a monetáris politika csak késleltetve tud hatni az árakra, és nem mert az infláció szétterítése és egyszerre történő lenyelése közül kell választania.
És tankönyv-szagú vagy nem, pl. a többi régiós országban azért egész korrektül sikerült megfogni az inflációt az elmúlt években némi felértékelődés mellett (nálunk eddig volt ott egy árfolyamsáv). Ezzel párhuzamosan pedig - részben épp a hitelességnek, ha tetszik, a csökkenő bizonytalanságnak és az alacsonyabb várakozásnak köszönhetően - mára az állam is lényegesen alacsonyabb kamatot kell fizessen a hitelei után, így az államháztartásra sem hat rosszul a dolog...
(Ami pedig a DSGE-modellt illeti, amennyire én tudom, ezek jó segédeszközök, de messze vannak azért attól, hogy csak úgy bedobd az inputokat, és 25 bázispontos pontossággal megmondják, mi a helyes kamatszint. Pl. baromi nehéz pontosan megbecsülni a potenciális növekedést vagy a várakozásokra gyakorolt hatásokat a jövőben - sztem még az USA-ban is...)
Megjegyzés küldése
Feliratkozás Megjegyzések küldése [Atom]
<< Főoldal