Mire jó a szegények iskolája?

Lehet egyáltalán jó a szegénység?

Nos, igen. Jó lehet, ha valaki tanul belőle: kemény munkát, elhatározottságot, tartalmas és előrevivő elégedetlenséget. Mondjuk jó volt Andrew Carnegie-nek.

Persze nem jó mindig mindenkinek. És nem azért jó, mert olyan nagyon jó vagy léleknemesítő lenne önmagában rossz helyen lakni vagy olcsó ételeket enni (vagy éppen nem enni). Mert rosszul élni önmagában csak rossz. Nincs benne sok nemesség bármit is mondanak a már kiöregedett hatvanas évekbeli hippi kollégák a kommunából. De a szegénység nemcsak valaminek a hiánya, hanem iskola is. Persze nem úgy ahogy Márai írta: Nem a szegénységre kell felkészülni, hanem a szegénység készíthet fel a kihívásokra.

A szegénység lehet olyan, mint az edzés. Fárasztó, önmagában nem éppen kellemes – de hasznos hosszú távú hatásokkal jár. Motivációt és célt adhat. Buddenbrok ház? A tipikus szegénykarriert bemutató New Yorker felvetése szerint is létezik a szegénységnek egy jó oldala:

The rags-to-riches story—that staple of American biography—has over the years been given two very different interpretations. The nineteenth-century version stressed the value of compensating for disadvantage. If you wanted to end up on top, the thinking went, it was better to start at the bottom, because it was there that you learned the discipline and motivation essential for success. “New York merchants preferred to hire country boys, on the theory that they worked harder, and were more resolute, obedient, and cheerful than native New Yorkers,” Irvin G. Wyllie wrote in his 1954 study “The Self-Made Man in America.” Andrew Carnegie, whose personal history was the defining self-made-man narrative of the nineteenth century, insisted that there was an advantage to being “cradled, nursed and reared in the stimulating school of poverty.” According to Carnegie, “It is not from the sons of the millionaire or the noble that the world receives its teachers, its martyrs, its inventors, its statesmen, its poets, or even its men of affairs. It is from the cottage of the poor that all these spring.”

Today, that interpretation has been reversed. Success is seen as a matter of capitalizing on socioeconomic advantage, not compensating for disadvantage. The mechanisms of social mobility—scholarships, affirmative action, housing vouchers, Head Start—all involve attempts to convert the poor from chronic outsiders to insiders, to rescue them from what is assumed to be a hopeless state. Nowadays, we don’t learn from poverty, we escape from poverty...

Ez a gondolat, mármint a szegénység pozitív szerepe egy árnyalatnyival gyengébb a magyar kultúrkörben mint mondjuk az amerikaiban. De megvan. Megvan a magyar népmesék szegénylegényeiben (akik gyakran halmozottan hátrányos helyzetű legkisebb fiúk is): Ők a szegénységből a maguk eszével és leleményességével törnek ki. Nem kis részben pontosan a szegénység által motiválva. Hasonlóan mint ahogy az amerikai rongyosból-milliomos történetek szereplői.

A szegénység sok tekintetben hátrány – de a tényleg tehetséges emberek gyakran a hátrányból kovácsolnak előnyt. Ahogy Démoszthenész beszédhibáját a szónoklás tanulmányozására és beszéde jobbítására használta, úgy lehet más hátrányt is előnnyé varázsolni. A New Yorker cikkben idézett Sidney Weinberg is módszeresen előnyt kovácsolt a kivülállóságából és szegénységéből:

But Weinberg wasn’t Yale. He was P.S. 13. Nor did he try to pretend that he was an insider. He did the opposite. “You’ll have to make that plainer,” he would say. “I’m just a dumb, uneducated kid from Brooklyn.” He bought a modest house in Scarsdale in the nineteen-twenties, and lived there the rest of his life. He took the subway. He may have worked closely with the White House, but this was the Roosevelt White House, in the nineteen-thirties, at a time when none of the Old Guard on Wall Street were New Dealers. Weinberg would talk about his public school as if it were Princeton, and as a joke he would buy up Phi Beta Kappa keys from pawnshops and hand them out to visitors like party favors. His savvy was such that Roosevelt wanted to make him Ambassador to the Soviet Union, and his grasp of the intricacies of Wall Street was so shrewd that his phone never stopped ringing. But as often as he could he reminded his peers that he was from the other side of the tracks.
...
Why did that strategy work? This is the great mystery of Weinberg’s career, and it’s hard to escape the conclusion that Carnegie was on to something: there are times when being an outsider is precisely what makes you a good insider.

Ez a szegénység jó oldala.

És ezért nem szimpatikus nekem a szegényekben szánni való – de alapvetően könnyen lenézhető és lekezelhető – áldozatot látó modern mentalitás. Mintha a szegénység valami örök állapot lenne. Mert nem az.

Van abban valami, amit Andrew Carnegie mondott. Gyakran - ha nem is mindig - szegényekből lesznek a vezetők, a tanítók és a példaképek. Illyés Gyula sem lenne Illyés Gyula A puszták népe nélkül.

Vannak még példák. Ismerjük őket? Vagy szánjuk és lenézzük a szegényeket?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása