Választás előtt...

Az elmúlt nyolc év alapjaiban rengette meg a magyar demokráciát. Az állami intézmények tekintélye romokban, a kormányzat hitelessége nulla, a szélsőségek a mindennapok részei lettek - és mindez a lehető legkedvezőtlenebb nemzetközi környezetben. Magyarország argentin típusú leszakadása publicisztikai fenyegetésből reális veszély lett. Hogyan jutottunk idáig? Mi a kivezető út?

A diagnózis felállítása - az orvostudomány hagyományainak megfelelően - sokkal egyszerűbb, mint a gyógymód megtalálása. A kórkép bántóan egyértelmű: a baloldali politika és a baloldali-liberális értelmiség vezette az országot a csőd szélére. Az ország nagy része ezt világosan is látja.

Nem mindenki látja, persze. Ez egyfelől dühítő, másfelől perverzen érdekes. Még egy esélyt? Akkor talán tényleg sikerül végleg hazavágni az országot? Persze van vakság, meg indoktrináció és az sok hülyeséget megmagyaráz. Valószínűleg csak az magyarázza meg például a neo-nemzeti szocialisták létezését (másik érthetetlen csapat). Adjatok tizenhárom évet és nem fogtok Németországra ismerni. És tényleg nem...

Nos, azok kedvéért, akik ezt nem látják menjünk még egyszer végig a baloldali kormány és a baloldali véleményformálók szerepén.

A gazdasági irányítás rövidlátása rövid nyolc év alatt gazdasági csődhöz vezetett. Nem lehet éven belül forgalmi adót emelni, meg csökkenteni. Nem lehet hitelből jóléti rendszerváltást csinálni. A kormányzati makrodöntések szinte kivétel nélkül rosszak voltak. Ismerjük el persze az érdemeket is: A Gyurcsány csomag nélkül 2008-ban kártyavárként omlott volna össze az ország. De az adóterhelés növelése (a határozott kiadáscsökkentés helyett) jókora mértékben csökkentette a gazdaság növekedését 2006-2008-ban - és fogja is még a következő tíz évben is. Voltak jó ötletek, de ezek a rendszer logikájából adódóan gyorsan el is haltak. Ami megvalósult: a napi politikai célnak megfelelő, az ország hosszú távú szükségleteivel köszönőviszonyban sem levő gazdasági döntések.

A rövidlátó gazdaságpolitika meggyengítette a magyar gazdaságot - a politikai korrupció egyenesen megmérgezte a magyar államot. Mindenkinek van néhány korrupciós története. Miniszter stróman cége nyer a minisztériumi pályázaton. Megbundázott közbeszerzés nyilván nem is érdekes már. (De hallott valaki nem-megbundázott közbeszerzésről? Az lenne csak a pletyka!) A fővárosi ügyek, hagyómiklósok, zuschlagjánosok a jéghegy nyilvános csúcsa. Még szocialista ismerőseink is mesélik a szemet szúró sztorikat. És ami a legtragikusabb: ez szocialista vezetőktől jövő korrupció szépen lecsorgott - és általánossá vált. Már az államigazgatás alsóbb szintjein is mindennaposak a kenőpénzes történetek. Azok a vicces korrupciós történetek, amelyek korábban kellemes klímájú főként afrikai országok általános működéséről szóltak már itthon is hallhatóak. Ennek most még kicsi a látható hatása: de ez a korrupció százalékpontokat vehet el a hosszú távú gazdasági növekedésből.

Végül, a rövidlátó gazdaságpolitika és a korrupció mellett meg kell említeni a baloldali politikai hisztériát, amely egyengette a szélsőséges, fasiszta gondolatok terjedését. Minden normális társadalom elhatárolódik a szélsőségektől. A magyar is. A magyar baloldali-liberális értelmiség arra használta fel pozícióit és ezt a normális reakciót, hogy napi politikai csatákat vívjon. Tisztességes - adott esetben tisztességesen, de másként gondolkodó - embereket próbáltak lehetetlenné tenni. Farkast kiáltottak, mindaddig amíg elvesztették a hitelességüket. Őszintén kit érdekel kit neveznek éppen fasisztának a Népszava vagy az ÉS hasábjain? Legfeljebb azon gondolkodunk el, hogy milyen gazdasági problémáról vagy korrupciós ügyről kell elterelni a figyelmet. (És most arról ne is beszéljünk, ahogy a rendőri túlkapások csinovnyik igazolása és az ehhez szükséges hazugságok megteremtették a szélsőjobboldali médiát.) Az állatmesék általános tanulságát és a baloldali-liberális véleményformálók rövidlátását egyaránt jól mutatja, hogy a sok farkast kiáltozás végére meg is jelent a fasiszta farkas. (Zárójelben: és ezért a konzervatívok felelőssége beszélni a Jobbik veszélyeiről, ha már a Rosszabbik ezt nem teheti meg hitelesen...)

Az elmúlt nyolc évben a magyar baloldal bizonyított. A rövidlátó gazdaságpolitika miatt lemaradtunk a regionális versenytársaink mögött - és végül az államcsőd szélére sodródtunk. A korrupció megmérgezte és meggyengítette a magyar államot. És végül a baloldali hisztéria weimarizálta a magyar közéletet, az állandó fasisztázással éppen a tényleges fasisztáknak épített széles utat a Parlamentbe. Ezzel nehéz lesz együtt élni - és nem is veszélytelen.

Mi a kivezető út?

A terápia sokkal nehezebb, mint a diagnózis. Itt sincs másként.

Egy biztos: még ilyen négy évet nem élne túl az ország épen. Nem élné túl épen a gazdaság, nem élnék túl a tisztességesen működő intézmények - és nem élné túl a magyar demokrácia sem.

Ezért nagyon fontos a következő választás.

Mindenkinek magának kell döntést hoznia. A szavazófülkében, vagy még előtte, el kell gondolkodni milyen országot akarunk. Nehéz döntés - és talán nincs is tökéletes válasz.

Elmondom, hogy én mit gondolok. Ahogy PJ O'Rourke mondta: "A demokrácia olyan mint a házasság. Otthon is elmondhatom a véleményem, de aztán a feleségem dönt. A demokráciában is elmondhatom a véleményem, de a választópolgárok döntését el kell fogadni." El is fogadom, de úgy vélem a véleményem el kell mondanom. Ennyivel tartozom a hazámnak.

Most nem lehet sem a Jobbikra, sem a szocialistákra szavazni. Az egyik fasizmus egyenesen bele a képünkbe, a másik fasizmus az ország szétverésén keresztül. Az egyik lassú gazdasági összeomlás, a másik gyors bukás. Mindkettő katasztrófa.

Ha ezt a katasztrófát el akarjuk kerülni, a Fidesz a logikus választás. Nincs más kormányképes erő.

De a Fidesz nem csak jobb híján választás. Bár nem mondanám teljesen konzervatívnak, de konzervatív szempontból is értékes amit mond. A Fideszen belül megvan az ország hosszú távú problémái iránti elkötelezettség. Vannak nagyon jó gondolatok demográfiai kihívásról, az elöregedésről, a munka fontosságáról és a segélyezés veszélyeiről. Van fiskális konzervativizmus is: a költségvetési politika mindvégig fegyelmezett volt 1998-2002 között és most sem akar senki újabb jóléti rendszerváltást.

Demokratikus választás, válaszút előtt állunk. Ez jó, mert mienk a választás szabadsága. És rossz, mert mienk a választás felelősséges is. Tudunk ezzel a felelősséggel jól élni?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Elöregedés: A konzervatív közpolitika kihívása

Egyedülálló lehetőség és ugyanakkor óriási felelősség konzervatív közpolitikát folytatni. Óriási lehetőség, mert korábban nem gondolt tér nyílik a konzervatív gondolatok felé. És óriási felelősség is: Mert nem légüres környezetben nyílt meg ez a tér, hanem az ország csődközeli állapotában. Olyan helyzetben, amikor a konzervatív közpolitikának az átlagosnál nehezebb helyzetben kell bizonyítania. És ahol a szélsőséges hangokat hallva, a kudarc nem elfogadható.

Hol lehet ennek a konzervatív közpolitikának a súlypontja?

Rengeteg területen kell, kellene előrelépni, hogy Magyarország helyt tudjon állni a nemzetközi versenyben: Oktatás, egészségügy és a munkaerőpiac a mindenki által fújt kötelező – és jogos – elemek. Ehhez csatlakozik a roma integráció tényleges elkezdése. Nem mintha ezek a középtávú kihívások könnyűek lennének, de eközben a rövidtávon sürgető kihívásokat is minimálisan kezelni kell: Például finanszírozni kell az országot, nemcsak az államot, hanem a lakossági és a vállalati szektort is. Vagy éppen át kell alakítani az adó- és újraelosztási struktúrát és a terheket mérsékelni az adófizető középosztályon. Nem lesz unalmas a következő néhány év…

De a fenti kétségkívül fontos problémák mind egy nagyobb, és hosszabb távú alapvető kihívástól függenek: Az elöregedés kezelésétől.

Tudom sokak szerint ez nem érdekes. Kétségkívül nélkülözi a napi politikai szlogenek vad érzelmi szenvedélyeit: Senkit nem lehet például az elöregedés kapcsán gyűlölni. Ráadásul minden változást legközelebb húsz-negyven év múlva érezhetünk. Nem éppen a könnyű sikert és az azonnali visszacsatolást keresők terepe az elöregedésről való gondolkodás. (Zárójelben mondanám: A fentiekből következik, hogy már csak sportszerűségből is, de persze leginkább felelősségérzetből, érdemes támogatni azt a néhány politikust, amelyik komolyan gondolkodik az elöregedésről.)

Az elöregedés sikeres kezelése a magyar konzervatív közpolitika kulcsa. Kulcsfontosságú peremfeltétele minden nagyobb reformnak, legyen szó egészségügyről, nyugdíjról vagy éppen munkaerőpiacról. A fenti összes kérdésre adott válasz nagyban függ a demográfiai folyamatoktól. Például, ha az ország a jelenlegi ütemben öregszik el, akkor a legfontosabb munkaerőpiaci kérdés az idősebbek foglalkoztatása – és az ehhez szükséges készségek fejlesztése lesz. Hasonlóan, eltérő roma integrációs stratégiára van szükség attól függően, hogy hogyan alakul az integrálók és integrálandók aránya a következő generációkban. És bizony a bevándorlás szükséges/kívánatos mértéke is a demográfia függvénye.

Ez az elkövetkező néhány évben még sokkal fontosabb mint bármikor eddig – mert most még van lehetőség jól átgondolt közpolitikával komoly eredményeket elérni. Ez akár néhány évvel később nem lesz meg. (Közpolitikai szempontból ezért különösen is bűnös az elmúlt hét-nyolc év felelőtlen nemtörődömsége és az értékes idő elvesztegetése.) A hetvenes évek közepén viszonylag nagy látszámú generációk születtek meg: Az ötvenes évek nagyobb abortusz-tiltásból született generációját családpolitikai kedvezményekkel ösztönözték, hogy a tervezett gyermekek meg is szülessenek. Meg is születtek, durván `73 és `78 között. Ez a viszonylag nagy korosztály jelenleg még a gyermekvállalós, gyermektervezgetős korban van - de a következő négy-nyolc évben kiesik onnan. Most még elérheti őket a közpolitika - később a demográfiai összeesés kezelése nélkülük sokkal nehezebb lesz.

Megvan tehát a lehetőség a változásra – de már működnek is az elöregedés következményei. Ezek újabb terheket raknak a közpolitikára - és előrelátható módon nehezítik a kilábalást. Borítékolható például, hogy a magyar egészségügy még a lehető legjobb esetben sem tudja a szolgáltatások színvonalának csökkentése nélkül kezelni az idősebb korosztály számának növekedését. Hasonlóan sanyarúan néz ki a nyugdíjkassza helyzete.

Ezek a veszélyek ráadásul súlyosabbak, mint ahogy azt a nyilvánosság, vagy akár a szakmai közvélemény is érzékeli. A hivatalos demográfiai előrejelzések például optimistábbak a kelleténél: A nyugdíj-előszámítások nyugodtan felteszik, hogy pár évtizeden belül a teljes termékenységi ráta visszatér a fenntartható szintre. Mindannyian, beleértve a számításokat végzőket, tudjuk, hogy ez - hacsak csoda nem történik - nem így lesz. A leggyakrabban használt demográfiai előrejelzések számolnak a termékenységi ráta emelkedésével a bepótlás miatt. (Elméletileg az átlagos gyermekvállalási idő kitolódása először mesterségesen csökkenti a teljes termékenységi rátát, majd a később jövő gyermekek megszületésekor növeli azt.) Ezt az elméletileg tiszta bepótlást sajnos nem nagyon látjuk az adatokban – az elhalasztott gyerekek, úgy tűnik, örökre el lettek halasztva.

Azt is látnunk kell, hogy az elöregedés globális probléma. Nemcsak Magyarország, vagy Európa, hanem a Föld legtöbb országának az egyik legfontosabb kihívása. Tudjuk, hogy Németország vagy Japán lakossága már csökken. De tudjuk, hogy már olyan, korábban népességrobbanással küzdő országok mint Brazília, Kína vagy éppen Thaiföld is a fenntartható alatti termékenységi szintet ért el?

A konzervatív közpolitika számos modell közül válogathat – jó konzervatív módjára mindenféle ideológiai megkötöttség nélkül. A francia, a skandináv vagy éppen az angolszász-amerikai modell is érdekesnek tűnik. Vagy akár megépíthetjük a saját magyar modellünket is, ami ötvözheti a fentieket egymással és új elemekkel. A kísérletezés veszélyes – de még veszélyesebb tartani az irányt a szakadék felé. Az a szerencsénk, hogy az alapvető irány olyan katasztrofális, hogy bátran érdemes gondolkodni. Tudjuk, hogy változtatni kell.

Érdemes a változtatásokat európai szinten is átgondolni: Az európai decentralizáció – és az elöregedés összeurópai jellege – egyedüli lehetőséget ajánl a kontinentális méretű kísérletezésre, a legjobb vagy éppen csak a működű megoldás megtalálására. Ez egy olyan kérdés, ahol helyes közpolitikával az európai szakmai gondolkodás élére is tudunk kerülni. Ha találunk jó megoldásokat, lesz érdeklődés. Ezt is érdemes figyelembe venni az ambíciózusabb döntéshozóknak.

Van néhány praktikus tapasztalat is az elmúlt időszakból, amire érdemes már az első napoktól figyelni. Minden komoly kormányzati döntés mellé szükséges demográfiai hatástanulmány - nehogy a fürdővízzel együtt gyereket is kiöntsük. Ennyire ugyanis nem vagyunk gazdagok. Nem pazarolhatunk el még éveket és milliárdokat. Érdemes lehet különálló, akár intézményi szinten is, beépíteni a demográfiai szempontokat a közpolitikába. Végül, de nem utolsósorban néhány kulcsfontosságú kérdésben konszenzust kell kialakítani a mindenkori ellenzékkel, nagyjából úgy, ahogy azt a franciák megtették. Húsz-negyven éves időtávon keresztül valamilyen stabilitást kell biztosítani a demográfiai politikának.

Összefoglalóan, a magyar konzervatív közpolitika sarokpontja demográfia, az elöregedés kezelése. Óriási lehetőség van a következő pár évben az eddig negatív folyamatokat megfordítani. Most még utoljára nagy létszámú generációkat érhet el a közpolitika. Olyan kérdésben tudunk - és kell - előrelépnünk, ami az európai és a globális gondolkodás élvonalában van. Nem lesz egyszerű, az elöregedés már most is érezteti a hatását és komoly erőforrásokat fog igényelni. De nem is baj: Igazi kihívás kell a konzervatívoknak.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

A baloldali jobboldal hangjai

A szélsőbaloldali piacellenes gondolatok - és néhol a szélsőjobboldali áthallások - kényelmetlenül közel kerültek a magyar jobboldalhoz. Az Economist szerint:

... it is clear that Fidesz, which is likely to return to government next year after eight years in opposition, has stoked discontent with privatisation, foreign investors and, to an extent, free-market capitalism in general. An obscure Fidesz MP, Oszkar Molnar, complained last month about “Jewish capital wanting to devour Hungary”. Fidesz leaders merely called his words “embarrassing”. He retains his seat in parliament.

Ez nemcsak esztétikai kérdés. Nem csak arról van szó, hogy személy szerint nehezen tartom összeegyeztethetőnek a tisztességes véleménygyakorlást bármilyen gyűlölködéssel. Hanem arról is szó van, hogy komoly, tisztességes jobboldali szavazók kezdenek elbizonytalanodni piac és kapitalizmus ügyben.

És ez nem veszélytelen. Nem veszélytelen, mert komoly mértékben befolyásolhatja az új, valószínűleg jobboldali kormány mozgásterét. Nagyon nehéz sikeres piacgazdaságot (akár Szingapúr, akár Dánia mintájára) építeni, ha a választók egy jelentősebb része valamilyen homályos baloldali, piacellenes, populista gazdaságpolitika mellett köteleződtek el. Ezekből ugyanis, bármerre nézzünk is Venezuelától Argentínáig nehéz igazán sikereset találni. Csak remélhetjük, az Economist újságírójával együtt, hogy nem fogja a farok csóválni a kutyát:

Outsiders must hope that Fidesz can contain the genies it has so casually unbottled.

Nyilván nem lehet és nem érdemes formális "elhatárolódást" követelni a választási kampány bevezetőjében. De érdemes elgondolkodni, hogy az érzékelhető politikai megnyilvánulások milyen képet sugallnak. Egy felelőtlen, populista, gyűlölködő, baloldali jobboldal képét. Vagy egy felelős, adott esetben szigorú, de semmi esetre sem gyűlölködő, piacbarát konzervatív jobboldal képét. Nem vitás melyik szolgálná a jövendő kormányzás sikerét.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Trick or Treat! - A Demokratikus Charta nyugdíjaskonferenciája

Halloween. Az angolszász - és a nem annyira angolszász, de annál kommerciálisabb - kultúra kiskorú képviselői ilyenkor ijesztő álarcot húznak és végigtarhálják a szomszédokat édességért. Trick or treat! És jaj annak, aki nem hajlandó illendően megijedni vagy legalábbis több kiló olcsó édességet adni.

Eme nemes hagyományt, igaz egy nappal korábban, a Demokratikus Charta rettenthetetlen képviselői játszották el. Gondolom nyelvi problémák, és jó régi beidegződések miatt, kicsit más szavakkal ijesztgették azt a néhány idős nénit, aki erre az érdekes, új hagyományra kiváncsi volt. Az Index tudósítása kötelező olvasmány:

Kezdés előtt néhány perccel a közönség várakozásteljesen zsong. Nem véletlenül: a perceken belül pályára lépő Vásárhelyi Mária-Debreczeni József-Bauer Tamás csatársor a Fidesz-démonizáló szubkultúra Iniesta-Messi-Ibrahimovicsa.

Debreczeni:

Debreczeni beszéde közben jöttünk rá, mi olyan bizarr ebben az eseményben az elejétől fogva. Az, hogy itt el nem követett bűnökkel vádolnak egy pártot, olyan alapon, hogy ezeket a bűnöket nyilván el akarja követni. Például, hogy az erős elnök majd akkor vezet be rendkívüli állapotot, amikor csak akar.

Vásárhelyi:

Vásárhelyi mostani produkciója még az összegyűlt nyugdíjasok igényeit sem elégítette ki. Vásárhelyi ugyanis szemben a konferencia másik két előadójával előadni sem tud.

Bauer:

A szónoklat további része annyira zsongító volt, hogy erről a szakaszról mindössze a "nem fognak elleni a tehenek" bejegyzést találtuk a gondosan körmölt jegyzeteink közt, de nem esküszünk meg rá, hogy ez így szó szerint elhangzott.

Bauer a közönség agyát is lezsibbaszotta, de annyira, hogy szegény néniknek az sem tűnt fel, egy olyan embert tapsoltak meg, aki néhány perccel korábban még helyeselte a nyugdíjrendszer karcsúsítását. Na nem mintha a magyar társadalom többi része jobban járna majd, hiszen ismét hidegháború következik a szomszédainkkal, akárcsak 1998 és 2002 közt. És most aztán le is fogunk ám szakadni, nem úgy, mint az utóbbi nyolc évben, amikor Magyarország akkor sem fejlődhetett volna gyorsabban, ha egy Battonyától Nemesmedvesig éró olajmezőt találnak az ország alatt.

Keményen dolgoztak az előadók. Vicces - akarom mondani félelmetes - dolgokat találtak ki és komoly arccal el is mondták. Naaagyon féltünk. Remélem gumicukrot kaptak.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Ellenforradalom?

Forradalom, népfelkelés vagy ellenforradalom volt ’56?

Talán mindhárom - de az ellenforradalmat én nagyon is pozitív értelemben használnám.

Nem jogtalan ellenforradalomnak nevezni ’56-ot, mégha ezt úgy általában biszkubéláktól szoktuk volt hallani. Konzervatív szemmel az ellenforradalom szónak igencsak pozitív a csengése – nagyjából pont azért amiért a tömeggyilkos (helyenként népírtó) kommunista diktatúra képviselői negatívnak hitték. A forradalom ugyanis nem más mint a rend felforgatása kétes radikális eszmék jegyében – aminek az eredményei leginkább tömegsírokban jelennek meg. Az ellenforradalom meg ennek az elutasítása.

A kommunista diktatúra kegyetlenségei és ostobaságai még a Kádár kor számára is vállalhatatlanok voltak. Egy fél ország ült börtönben (kétmillió ember ellen indult valamilyen hatósági eljárás), az ország tényleges elitje külföldre szökött, vagy éppen valamilyen munkatáborban kényszermunkát végzett. Vagy éppen temetőben, tömegsírban pihent. Világosan élhetetlen rendszer volt ez – tipikus (igaz külföldről és felülről ránk kényszerített) forradalom.

Az ellenforradalom ezt a gyilkos rendszert utasította el – és keresett fogodzót valamelyik „forradalom” előtti rendszerben. Sokan voltak, akik a Horthy korszakhoz mások egyenesen a Habsburg királysághoz, a nyugatos polgári gondolathoz vagy éppen az 1945-47-es kisgazda éveihez nyúltak volna vissza vállalható hagyományt keresve. Lehet, hogy sok közös nem volt a kisgazda és a legitimista hagyományban – de mindkettő tökéletes ellenforradalmár gondolat volt.

De ez nyilván nem lenne teljes narratíva: Talán még többen csak megelégelték a kommunista rendszer kegyetlenségeit és véget akartak vetni neki – különösebb überszofisztikált hagyománykeresés nélkül. Nekik ’56 valószínűleg népfelkelés volt – és mi is nevezhetjük annak az ő ’56-ukat.

Kicsit zárójelben: Amikor ellenforradalomról vagy népfelkelésről írok, sokaknak azonnal a 89-es majdnem-poszt-kommunista szófacsarása juthat az eszébe. Az MSZMP korifeusai – akik valamiért pozitívnak gondolták a forradalmat - akut politikai érdek miatt nevezték népfelkelésnek vagy éppen ellenforradalomnak ’56-ot. Bár motivációjuk kétséges, még lehetett igazuk a szóhasználatban. Vak tyúk is...

És végül voltak akiknek tényleg forradalom volt ’56. Akik többé-kevésbé konkrét új célokat akartak elérni a fegyveres megmozdulással. Népi szocializmust munkástanácsokkal – valami új szebb jövőt. Bár konzervatívként a forradalomról a tömegsír az első asszociáció ami az eszembe jut, de ettől még nem lehet letagadni, hogy sokak számára ’56 forradalom volt. És most már ők is a hagyományaink, a közös múltunk részei. És ugye a múltat nem akarjuk végképp eltörölni…

Összefoglalva, ’56-ot tisztelhetjük forradalomként, népfelkelésként vagy éppen ellenforradalomként. Egyik sem von le a hősök érdemeiből, egyik sem bélyegzi meg őket. Különösen ne szégyelljük az ellenforradalmárokat. Szükség volt – és van rájuk.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Roman Polanski, az értelmiségi

Roman Polanski korunk hőse, az Értelmiségi. Emellett saját bevallása alapján leitatott, begyógyszerezett és megerőszakolt egy tizenhárom éves kislányt. Majd a bírósági ítélet elől megszökött - a jelenlegi őrizetbe vételéig.

Ezzel olyan nagy gond nem lenne. Van bűn - és büntetés is. Kicsit aggasztóbb a bűnbánat minimális hiánya - de végül is ez nem lehet elvárás. A védelmére kelő értelmiségiek viszont valóban bicskanyitogatóak. Hangos kórus védi a védhetetlent, bizony.

Egyedi?

Nem annyira. Olvassuk el még egyszer Paul Johnson könyvét: Értelmiségiek (Intellectuals). A felvilágosodott társadalom nagy értelmiségei tanítói között csak úgy hemzsegnek az erkölcsi hullák és a közönséges bűnözők. Ezek azok a fazonok, akik a nagybetűs népet imádják, de a velük kapcsolatba kerülő egyszerű emberekkel brutálisan elbánnak. Mert a cél szentesíti az eszközt. Vagy mert nagy művészek és mindent megtehetnek.

Ez a "bátor kiállás" a védhetetlen mellett, ami igazán felháborító.

Nem volt meglepő, ahogy neves értelmiségiek (Woody Allen már csak az érintettség okán is) Polanski védelmére keltek. De gusztusos sem.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Optimális infláció - a gazdasági válság után

A jelenlegi gazdasági visszaesés egyik lehetséges áldozata a nagyon alacsony inflációs cél lehet. Elképzelhető, hogy a jövőben magasabb inflációt tartunk kívánatosnak mint eddig?

Szerintem lehetséges.

Az infláció a konzervatív jegybankárok nagy ellensége. Ellenség mert tudjuk, hogy milyen költségekkel jár a magas infláció. De igazából amolyan szükséges rossz. Szükséges, mert ha nincs infláció vagy éppen csökkennek az árak, akkor a monetáris politika lehetőségei meglehetősen korlátozottak. Az igazán érdekes kérdés az, hogy mekkora inflációt is akarunk. És meglehet, hogy érdemes lenne magasabb inflációt akarni, mint amit sokan gondoltak az elmúlt néhány évben.

A hiperinfláció elleni érvek világosak és komoly szakmai konszenzus van mögöttük. A gazdasági tranzakciókat (gondoljunk csak a hosszútávú szerződésekre) nagyban megnehezíti a túlzottan magas és változékony infláció. Sok családban élnek a történetek 1945-46 teléről, ahogy a nagypapák fizetésével azonnal rohannak a nagymamák a piacra az "értékálló" tojásért. Ugye nem azok a körülmények ezek, ahol komolyan lehetne tervezni?

Hasonlóan komoly érvek szólnak a kétszámjegyű 15-40 százaléknál magasabb infláció ellen is. Ilyenkor lehet, hogy nem kell a piacra rohanni tojásért - de a tranzakciós költségek nem elhanyagolhatóak. Az átlagemberek is kénytelen komoly időt és energiát fektetni az alapvető pénzügyeik kezelésébe. Ez bizony költséges. Személyes tapasztalatai alapján tudja minden magyar banki ügyfél a kilencvenes évek elejéről. Társadalmi szinten meg az költséges, hogy okos értelmes emberek túlzottan nagy számban mindenféle pénzügyi szolgáltatásokra (azaz járadékvadászatra) specializálódnának - és nem lesz elég mérnök vagy rákkutató. Végül, de nem utolsósorban, az ilyen magas infláció komolyan zavarja az árak piactisztító szerepét: Nehéz eldönteni, hogy az árak azért emelkednek, mert mindennek megy fel az ára, vagy éppen azért, mert az adott termelő mondjuk nem hatékonyan dolgozik.

Az árak csökkenése, a defláció, is rossz - és ebben is konszenzus van. A fő negatívum abból adódik, hogy a kamat alulról korlátos: Nem lehet negatív kamatot fizetni. Így aztán defláció mellett automatikusan pozitív a reálkamat - ami meg nem biztosan segít mondjuk gazdasági visszaesés idején. (Konkrétan drámaian súlyossá teheti.)

Világos tehát, hogy mind a túl magas, mind a túl alacsony infláció rossz. Ami nem ilyen egyértelmű, hogy mekkora is az optimális inflációs. A teljes árstabilitás (0 százalékos infláció) és 15-40 százalék közti magas infláció között jókora sáv van.

A legtöbb jegybank két és három százalék körüli (explicit vagy implicit) inflációs célt határozott meg - mert az jó kompromisszumnak tűnt. Egyfelől, ezt elégségesnek gondolták a pozitív reálkamat probléma megkerülésére. Két-három százalékos infláció mellett ugye lehet két-három százalékos negatív reálkamatot gyártani. Másfelől, ez elég közel van az árstabilitáshoz, hogy az infláció negatív hatásait mérsékelje.

Fontos megjegyezni, hogy nincsenek egyértelmű közgazdasági bizonyítékok a nagyon alacsony infláció mellett. Amerikai kutatások szerint a reálgazdasági hatása bármilyen egyszámjegyű inflációnak nagyon kicsi. Összehasonlító tanulmányok is bajban lennének, ha mondjuk a 15-40 százalékosnál alacsonyabb infláció negatív hatásait kellene bemutatni.

Ugyanakkor az elmúlt visszaesésé világossá tette, hogy a nulla kamatkorlát igenis komoly korlát. Például az Egyesült Államok kvantitatív enyhítése, azaz az aktív kamatbefolyásolás a hosszú távú kamatok terén jegybanki értékpapír-vásárlással, pontosan azért lett szükséges, mert a nullára levitt rövidtávú kamatláb messze nem volt elég: A gazdaságnak most éppen erősen negatív reálkamatra lenne szüksége.

A világgazdasági válság tehát felerősítette a magasabb infláció melletti érvet: Kell valamekkora infláció, hogy kellően alacsony reálkamatot lehessen kínálni visszaesés idején. Elképzelhető, hogy az ideális infláció nem két-három, hanem éppen öt-nyolc százalék. (Arról nem is beszélve, hogy magasabb infláció mellett a most olyan sok gondot okozó eszközpiaci buborékokat is gyorsan lehet kezelni a nominális árak összeomlása nélkül.)

Magyarország esetében még egy érv szól a kicsit magasabb inflációs cél mellett: Az országban komoly megoldatlan strukturális kérdések vannak, amelyeket egyszerűbb magasabb infláció mellett kezelni. Például, nem hatékony támogatások reálértékét gyorsabban lehet csökkenteni magasabb infláció mellett. Hasonlóan gyorsabban lehet korrigálni a meggondolatlan költségvetési politika reálhatásait.

Egyszóval, vannak érvek amellett, hogy átgondoljuk mekkora is az optimális infláció. A jelenlegi gazdasági válság komoly érveket ad a kicsit magasabb infláció mellett. Hogy elég erőseket, azt majd meglátjuk.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

A járulékfizetők lázadása

Simon Péter írása kötelező olvasmány. Teljes cikk a portfolio.hu-n, itt egy rövid szemelvény a feltett és részben megválaszolt kérdésekből:

Hogyan is fog kinézni 2050-ben a magyarországi társadalom? Hányan leszünk? Mekkora lesz a 65 év felettiek aránya? Ha figyelembe vesszük, hogy az elmúlt egy évben 100 ezerrel csökkent a járulékfizetők száma és máris hangosan recseg-ropog a nyugdíjrendszer, hihető, hogy a mainál rosszabb korszerkezetnél működni fog a nyugdíjrendszer? A jelentősen megváltozott etnikai összetételű aktívak el fogják ismerni a ma fontosnak tartott értékeket?

Itt csak egy témát fejtenék ki jobban, amiről a Simon Péter kevesebbet ír - de ami pontosan benne van az idézet utolsó mondatában. A nyugdíj- és egészségügyi rendszerről vita a jövőben sokkal csúnyább lesz - mert a meglevő korosztályi érdekellentétek mellé be fog kerülni egy etnikai is: A járulékfizető-járadékos, fiatal-idős ellentétpár mellett ott lesz az etnikai elem is. Nem lesz szép.

Az amerikai egészségügyi reform jó példa a civilizált etnikai konfliktus megjelenítésére. Az általános egészségügyi ellátás ugyanis a fekete és latin kisebbség részére jelentene komoly újraelosztást. Míg a jelenlegi nyugdíj- és még sokkal inkább az időskori egészségügyi ellátás a túlnyomórészt fehér idősek számára biztosít jelentős erőforrásokat. És persze a rendszer fenntarthatatlan. Hogyan lehet ezt megreformálni?

Érdemes elgondolkodni ezen, nálunk is lehet hasonló kérdés.

A hazai helyzetre visszatérve sokan azt hiszik, hogy a sikeres roma integráció mindent megold. (Néhányan meg annyira nem hisznek ennek e lehetőségében, hogy nem is gondolkodnak egy lépéssel tovább: Mi lenne a sikeres integráció után?) Szerintem a magyar cigányság sikeres integrációja esetén sem valószínű, hogy a nyugdíj- és egészségügyi ellátás a jelen formájában fennmaradhatna a kérdés etnikai vonzata miatt. Az meg gondolom nyilvánvaló, hogy ha az integráció sikertelen, akkor a jelenlegi szociális rendszer így is úgy is fenntarthatatlan.

Akár így, akár úgy búcsút inthetünk a jelenlegi szociális rendszernek. Csak az a kérdés: hogyan?

Ehhez pedig érdemes Simon Péter cikkét elolvasni.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

A jóléti állam még egy hibája

A jóléti államnak rengeteg hibája van. Lassítja a gazdasági növekedést, etikailag több mint kétséges. És demográfiai katasztrófához is vezet. Érdemes elolvasni a Wall Street Journal kis cikkét a Duggar család apropóján:

Whatever its merits, the welfare state is a disincentive to childbearing. Each generation of workers pays for the retirement benefits of the generation ahead of it. The system is powered by babies, who grow up to become productive little FICA contributors. But even if you never have children, someone else's kid will eventually pay for your Social Security benefits.

Nem olyan meglepő ám, amit látunk a fejlett világban. Az európai, japán és kisebb részben az amerikai demográfiai összeomlás mögött ott settenkedik a túlterjeszkedett jóléti állam.

Mégis akkor miért beszélünk néhányan a családpolitikai vívmányok megőrzéséről?

Nos, mert a jóléti állam egészének leépítése nélkül öngyilkosság csak a családtámogatásokhoz nyúlni. Csak súlyosbítja az amúgy sem egyszerű demográfiai problémákat.

Egy jól átgondolt, konzisztens jóléti állam leépítés kapcsán (ideértve a segélyezés és az állami nyugdíj és egészségbiztosítás leépítését) természetesen lehet beszélni a családtámogatások csökkentéséről. Addig azonban legyünk csak hálásak a gyermeket nevelőknek. Ahogy a Wall Street Journal mondja a 19. gyereküket váró Duggar család kapcsán:

In an era when it is rare for a bourgeois couple to have even three children, the Duggars are helping subsidize our retirement at considerable costs to themselves. Instead of mocking them, we ought to thank them.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Argentín nyugdíj - messze nem ezüstkor

A magyar magánnyugdíj-pénztár reform csőd. Hogy is kell mondani?: Nem kicsit, nagyon. Értelmetlen szómágia, a magyar munkavállalók pénzének módszeres pazarlása. És ami itt zajlik egyre jobban emlékeztet Argentínára.

Elviekben a magánnyugdíjpénztárak lehetőséget biztosítanak arra, hogy a nyugdíjbefizetések és a nyugdíjkifizetések között valamilyen korreláció alakuljon ki. Ez valamennyire meg is valósul. Aki kevesebbet fizet be, aki többet az valamivel többet.

De mindegyik befizető rosszul jár. Akár kicsit, akár többet fizet be.

Miért is?

Részben mert a magyar pénztári szabályozás, ahogyan ez a féltudásúak esetében lenni szokott, az elején el volt rontva. A pénztárak számára olyan magas működési költségeket engedélyezett a szabályozó, ami garantálta, hogy a pénztárak reálhozama még hosszú távon se legyen pozitív. Az átlaghozam az elmúlt tíz évben minusz 0.73 százalék volt:

A tavalyi mintegy 420 milliárd forintos befektetési veszteség azonban lenullázta a magánkasszák előző években elért befektetési nyereségét, tízéves reálhozamuk így -0,73 százalék.

Ebből nem lesz nyugdíj. Nem csak azért, mert a hozam negatív ebben a tíz évben. Hanem azért, mert később is alacsony lesz a reálhozam. Mert a pénztárak működési költségei garantálják ezt. Könnyű kimutatni, hogy ezekkel a költségekkel még a hosszútávú történelmi hozamokkal sem lehetne értelmes reálhozamokat elérni. (Tessék csak betenni excel táblába az S&P 500-at és egy kötvényindexet - meg a magyar költségeket.)

Rossz ez így? Rossz bizony. De sikerült még rosszabbá tenni.

Az elmúlt másfél évben a szabályozó (káoszteremtő?) először kizavarta a pénztárakat kockázatos eszközöket vásárolni. Éppen csak a pénzügyi válság előtt. A pénztárak rendesen buktak. Arról nem is beszélve, hogy a kikényszerített eladásaikkal a legrosszabbkor sikerült megzavarni a magyar állampapírpiacot.

Majd a szabályozó gondolt még egyet és ezután homályos devizakockázatra hivatkozva hazazavarta Magyarországra a pénztárakat. (Mert a szabályozó szerint a devizakockázatot máshogy nem lehet kezelni...) Belezavarta a négy részvényből álló (és lex Mol-lal körbebástyázott) magyar tőzsdére - meg a magyar állampapírpiacra.

Rendben, Argentína egy kicsit tovább ment. Ők teljesen államosították a nyugdíjrendszert - és ahelyett, hogy állampapírokat tuszkolnának a nyugdíjpénztárba egyszerűen állami ígéreteket adnak a jövőbeni nyugdíjasoknak.

De várjunk csak. Ez meglett Magyarországon is. A magán-nyugdíjpénztári kilépéssel sikerült ezt az önkéntes államosítást is megtenni. Tényleg eltűnőben a különbség a két ország között.

És a jövő is elég sötét.

Mi a valószínűsége, hogy a magyar rendszer működésébe nem lesz még jónéhány agresszív állami beavatkozás a következő húsz évben?

Az elmúlt tíz évet nézve nagyon kicsi ez a lehetőség. A szabályozás rossz volt - és most is az. Ez folyamatosan feszültséget generál, amire újabb - és a trendet elnézve rosszabb - szabályozás a válasz. Magas költség, alacsony diverzifikáció, brutális függés a magyar állam helyzetétől - szomorú a kép.

Ön magától mennyi pénzt fektetne ebbe?

És tudja, hogy mekkora befektetésre kötelezi a szabályozó minden évben?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

A szerződés profanitása - avagy a banki kockázatkezelők tévedése

A szerződés szent. Kivéve amikor nem. Erről sokan elfelejtkeznek - pontosan azért mert a mindennapi életben elég ritka a szerződéses kötelezettségek egyoldalú felrúgása. Pedig gyakoribb mint gondolnánk. Ha nincs a szerződés mögött az azt kikényszerítő erő (mint például szuverén országok között) vagy ha a szerződést elvileg garantáló állam valamelyik szerződő fél befolyása alá kerül. Nos, akkor a szerződést nem lehet kikényszeríteni, legfeljebb újratárgyalni. És ehhez a ponthoz a lakossági devizahitelek miatt közelebb került Magyarország mint sokan gondolnák.

Általában a szerződés mögött ott áll az államhatalom. Ha egy bank jelzálogkölcsönt ad ügyfelének és az később nem tud fizetni, akkor a bank elárverezi a házat. Ha az ügyfél, aki ekkor már inkább adós, ellenáll, akkor a bírósággal és rendőrséggel - végső soron pedig a büntetés-végrehajtással - gyűlik meg a baja. Azaz az államhatalommal. (Természetesen a szerződésnek meg kell felelni egy sor tartalmi és formai elemnek, hogy végrehajtható legyen. Például nincs adósrabszolgaság, hiába is írná be a gyorshitelcsapat a szerződésbe.)

De vannak kivételek, amikor nincs senki a szerződés mögött. Az olajtermelő országok például rendszeresen újratárgyalják a kitermelési szerződéseket, ha az olajár jelentősen megemelkedik. Miután nem lehet hívni a nehézcirkálókat, ezért az olajtársaságok el is szoktak fogadni módosításokat. Persze lehet perelni külföldön, meg fenyegetni - de semmilyen állam nem tudja egyszerűen végrehajtatni a szerződést betű szerint, ha egy szuverén ország nem akarja azt figyelembe venni. (Néha persze nincs más megoldás mint pereskedni, ld H. Chavez működését.)

Tegyük hozzá, az újratárgyalás nem hozza jobb helyzetbe az adóst, ha az előrelátható. Érvényesíthető jelzálogjog nélkül nincs hitel, ugye. (Széchenyi Hitel c. munkája alapján azt gondolnánk, hogy ezt széles körben sikerült megérteni. Úgy másfélszáz évvel ezelőtt. Így van?) A nagy olajtársaságok pedig az árakban és a kondíciókban is érvényesítik, hogy mit is gondolnak a szerződés újratárgyalásának lehetőségéről. És sok helyen nem sikerül kitermelni az olajat, mert nincs olyan feltételrendszer ami mellett tisztességes cég üzletelni tudna.

Szóval a történet így zajlik: Ügyfél jelzáloghitelt kap és ha nem tud fizetni, akkor a pártatlan állam betartatja a szerződést. Igaz?

Igaz is meg nem is.

Ha Gipsz Jakab egymaga lesz fizetésképtelen, bizony így zajlik majd a végrehajtás. Ha viszont Gipsz úr félmillió másik lakástulajdonossal együtt válik fizetésképtelenné, akkor az állam nem lesz több "pártatlan". Mert akkor félmillió mérges szavazóval kell számolni.

És ilyenkor az államhatalom nem hajtja végre a szerződést. Esetleg módosításokat kényszerít ki a bankokból. (Persze ennek is van határa: a banki veszteségekből egy idő után a betétesek kifizetése lesz problémás, akik szintén mérges választókká tudnak változni viharos gyorsasággal...)

Más szavakkal: a bankrendszernek korlátozott képessége van, hogy a hitelezés kockázatait (például az árfolyamkockázatot) a lakosságra hárítsa át. Hiába vannak meg a szerződés formai korlátai, ha túl sok adós kerül miattuk bajba az politikai erő is lesz. Végrehajtás meg nem.

A fentiek azt is világossá teszik miért olyan "rendesek" most a bankok az adósokkal és próbálják halogatni a végrehajtást. Minden egyes újabb végrehajtás ugyanis a bankrendszer politikai pozícióját gyengíti.

(Nagyon zárójelben: Az államtól természetesen nemcsak a szerződés végrehajtása kapcsán, hanem szabályozó funkciójában is pártatlanságot várunk el. Jogosan várjuk el, de nem feltétlenül kapjuk meg. És fel lehet tenni a kérdést - amit itt és most nem teszek fel - hogy ezt a szerepét pártatlanul sikerült-e ellátni a múltban? Meg beszélni lobbikról és egyebekről...)

A végkövetkeztetés: A szerződés bizony szent. Kivéve, ha nem. Kivéve például, ha túl sok kockázatot sikerült az ügyfelekre hárítani és azok már túl nagy politikai súlyt képviselnek. Érdemes erre is gondolni a banki kockázatkezelés és az állami szabályozás alakítása során.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Ondrej Dostál dícsérete

Békés tüntetés Dunaszerdahelyen a szlovákiai nyelvtörvény ellen...

Békés, majálishangulatot hozó derű jellemezte a szlovákiai magyarok tiltakozó nagygyűlését kedd délután. A szlovák rendőri brutalitásról elhíresült dunaszerdahelyi stadionban magyar zászlók lengtek, a szónokok a szlovák kormányt és az új nyelvtörvényt szidták. Az MKP már a novemberi megyei választásokra készülve kampányolt, de a fő üzenet a magyar büszkeség volt.

...szlovák szónokkal:

A nyelvtörvény körüli vita nem magyar-szlovák vita. Ez a vita a szabad társadalomban élő emberek és azok közötti vita, akik azt hiszik, hogy az állam korlátlanul beavatkozhat az emberek életébe, a nyelvtörvény pedig egy szimbolikus pálca, mellyel megmutatjuk, ki itt az úr.

A szónok nem más, mint Ondrej Dostál, a Konzervatív Intézet igazgatója, és természetesen blogger. Érdemes elolvasni a profilját. Azok közé az emberek, potenciális vezetők közé tartozik, akik segítségével lehetséges az "együttműködés a szlovák társadalom értelmes gondolkodó többségével". Az, hogy ő is konzervatív (He is a co-ordinator of Initiative Against the European Constitution) óriási plusz.

Végül hadd mondjak köszönetet angolul is:

Thank you Mr. Dostál for your brave words in Dunaszerdahely. Yesterday, you spoke against hatred, oppression and tyranny. You spoke against government intrusion into the very basics of our life: language. You had the wisdom not to see people divided by language, but people united by their want for freedom. Freedom to tell simple things, ordinary things the way they want to, the language or manner they wish - not as mandated by some governments or petty politicians. Your courage is not trivial, as we painfully know: Freedom is a fragile thing and is never more than one generation away from extinction. Our freedom depends on brave men and women like you. And as long as we have leaders and thinkers like you, it will not be extinct. For your stand, I am thankful.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Haza vagy harács?

A magyar kormány megítélésére két eltérő történet kering. Az egyik szerint a kormány régóta szükséges, de az aktuálpolitika miatt folyamatosan elhalasztott nagy horderejű reformlépéseket tesz meg a Haza érdekében. A másik szerint a kormány tevékenysége nem más, mint fedőtevékenység a korrupció, a Harács folytatására.

Hogyan dönthetjük el ezt a kérdést?

Nos, csak és kizárólag a magyar kormány tényleges cselekedetei dönthetik el, hogy miről is van szó: Hazáról vagy Harácsról.

Mondani ugyanis bármit nagyon könnyű. Ha például használt autót vásárolunk egy kedves autóneppertől, akkor azonnal találunk kizárólag vidéki háziorvos vagy éppen alig autózó háziasszonytól származó garantáltan balesetmentes gépjárművet. Legalábbis bőrdzsekis barátunk ezt fogja mondani a diszkófényekkel gazdagon felszerelt, kiült ülésű, furcsán ferdült karosszériájú kocsiról is.

Hasonlóan nehéz a kormány tevékenységét a kormány (vagy éppen az ellenzék) szavai alapján megítélni. Akárcsak a használtautó-kereskedelemben, úgy a politikában sem feltétlenül számíthatunk az adott szó tisztességére. Sem reggel, sem nappal, sem este – ugye.

A jó hír, hogy a probléma megoldása ismert. Olyan jelzéseket kell kérni, amelyek az igazmondó ember számára nem nagyon költségesek, míg a hazug számára nagyon is azok. A használtautó kereskedés példát adhat garanciát valamilyen felárért. Ez még lehet jó üzlet is, ha az autó tényleg megkímélt állapotban van. Ugyanakkor a garancia szó és a kénköves pokol között rengeteg hasonlóságot lát a féltengelyt sziloplaszttal összeszakizó cimboránk. Joggal.

No de milyen garanciát adhatnak a magyar kormány ami alapján elhihetnénk, hogy itt bizony a Hazáról és nem a Harácsról van szó?

A bejelentett és folyamatban levő intézkedések sajnos nem elegek, hogy ezt eldöntsük. Az ország kényszerpályán van: Akár a hazáért, akár a harácsért dolgozik a kormány, nincs más választása mint minimális mértékben rövid távon ésszerűsíteni a gazdaságpolitikát. Az az ostoba rövidlátás, ami az elmúlt hét évet jellemezte egyszerűen nem mehet tovább – mert akkor jön az államcsőd. Akkor meg nincs se Harács, se Haza.

Sajnos a hosszú távú intézkedések sem döntőek. Ezeket ugyanis közel száz százalékos valószínűséggel egy másik kormánynak kell végigvinnie. Más kontójára meg ugye egészen más bátor szívű reformernek lenni. Ez alapján is nehéz lenne dönteni. Akár Haza, akár Harács mindenképpen lehet a nagybetűs jövő és mások terhére ígérgetni.

Egy közvetlen módszer viszont lenne a kérdés eldöntésére. És érdemes is lenne elgondolkodni rajta.

Tudom, ez azt jelenti, hogy minden ellenkező tapasztalat ellenére nem fogadjuk el a lehető legrosszabb értelmezést azonnal. Ugyan a tapasztalatok – PC doktríner barátaink számára: a gonosz előítéletek - hasznosságát teljes mértékben elismerem, de közpolitikai kérdésekhez érdemes - amennyire lehetséges - a legkevesebb előítélettel hozzáállni. (Ezt több negatív tapasztalat után is fenntartom.) Ennek a közpolitikai előítélet-mentességnek a jegyében hadd jöjjön a javaslat.

Nos, a korrupcióellenes kemény fellépés lenne az a jel, ami egyértelműen elválasztaná, hogy a Hazáért vagy a Harácsért dolgozik a kormány. Ha a hazáért, akkor bele kell férni a magyar közéletet megmérgező korrupciós fellépés. Ha a Harácsért, akkor nyilván nem. És ezzel el is dönthetjük a kérdést.

Lehet konkrét ötleteken gondolkodni. Mondjuk nekem konkrétan mindmáig nem fér a fejembe, hogyan szerződhet a magyar állam vagy bármilyen vállalkozása offshore cégekkel. Nagyon jó lenne egy korrekt pártfinanszírozási törvény megalkotása is – mert tudjuk, hogy valahonnan innen bűzlik ez a hal. És persze BKV meg MÁV nyilvános átvilágítás holnap. Meg még van gondolom én kismillió ötlet.

De itt nem a konkrét lépés a fontos: Nem reális elvárás a korrupciót egy-két éven belül megszűntetni. De nagyon is reális elvárás legalább elkezdeni visszaszorítani.

Megtörténik?

Vagy így, vagy úgy sokat megtudunk a kormányról...

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Bevándorlók és népesedés

A korábban említett Nature tanulmány kapcsán sokakban felmerül kérdés: A legfejlettebb országok kedvezőbb demográfiai mutatói nem csak a bevándorlók miatt ilyen kedvezőek?

A logika körülbelül ez lehet: Minél fejlettebb egy ország, annál vonzóbb a bevándorlók számára. Mivel - a ki nem mondott premissza szerint - a bevándorlóknak több gyermeke van, így ez az ami emeli a gyermekszámot. Azaz nem az "őslakosok" vállalnak több gyermeket a kedvezőbb körülmények és közpolitikai döntések miatt, hanem csak több bevándorlót vonz a jólét.

Szerintem a bár a bevándorlók színesítik a képet, de önmagában nem magyarázzák a kiemelkedő termékenységű országok helyzetét. Úgy tűnik, hogy az "őslakosok" nélkül nem lehetne elérni ezeket a kedvező mutatókat.

Miért is nem lehetséges kedvező demográfiai mutatókat elérni az őslakosok nélkül?

Nos, azért mert viszonylag kevesen vannak a bevándorlók.

Nézzünk egy számszerű példát. Ha demográfiáról és a kedvező francia tapasztalatokról beszélek mindig megkapom a bevándorló érvet. Nem a bölcsődék vagy éppen a három éves anyasági szabadság működik, hanem a bevándorlók, főképp az észak-afrikai muzulmán bevándorlók növelik csak a teljes termékenységi arányszámot.

Nos, ez nem lehetséges.

Bár nehéz csípőből statisztikát mutatni, mivel a legtöbb európai ország nem tartja nyilván sem a vallási, sem az etnikai kisebbségeket sem, a demográfiai mutatóikat, de nem lehetetlen megbecsülni ezeket a statisztikákat.

Franciaországban 2.0 a teljes termékenységi ráta (TFR), míg a muzulmán bevándorlók - és a muzulmánok - aránya legfeljebb 10 százalék. (Pontos adatok nagyon nincsenek, de ez egy felső határos becslés). A legtöbb bevándorló algériai, és az algériai TFR 2.8 most. Tegyük fel, csak a számítás kedvéért, hogy a Franciaországba bevándorló algériaiak (és az összes többi észak afrikai és más országból származó muzulmán bevándorló) egy egész ponttal magasabb TFR-t mutat. Ugyan ez durvának tűnik, de nem teljesen légbőlkapott, az Amerikában élő mexikóiak TFR-ja is magasabb mint a Mexikóban élő mexikóiaké.

Nos ezekből a feltevésekből az következik, hogy az "ős"-francia TFR körülbelül 1.8. A közelítő érték úgy jön ki, hogy a súlyozva átlagoljuk az "őslakosok" és a bevándorlók TFR-jét. Maga a szám így jön ki:

1.8 = (2.0 - 0.1 * 3.8) / 0.9.

Ez kisebb mint a 2.0, de még mindig nagyon magas európai szemmel. Például, ez lényegesen magasabb mint a megfelelő magyar szám (bevándorlókkal, kisebbségekkel) 1.34 TFR. Másképpen ez az elég kemény feltevéseken alapuló "őslakos" francia TFR szám olyan magas mint a magyar volt a - most már - demográfiai aranykornak számító nyolcvanas évek végén.

(Zárójelben: Egyébként a fenti metodológia szerint a nem-roma magyarok TFR-ja körülbelül 1.25. Nem különbözik nagyságrendileg az országos átlagtól. Persze a különböző korfa még egy kicsit változtathatja a becslést, de a számokból látszik: Nincs drámai hatása.)

Azaz a kedvező francia számok mögött a többségi "ős"francia lakosság van. A bevándorlók nincsenek elegen, hogy a számokat nagymértékben befolyásolják - legalábbis jelenleg. Ugyanez igaz Magyarországra is.

A becslések szerint a francia "ős"lakosok majd 50 százalékkal több gyermeket vállalnak mint a magyarok. Ez nagyon kemény különbség.

Természetesen a korreláció nem jelent ok-okozati összefüggést. A magas francia termékenység nem feltétlenül a kemény és eltökélt, társadalmi közmegegyezésen alapuló gyermekbarát közpolitika miatt alakult ki. Lehet, hogy a hároméves gyes/gyed vagy éppen a bölcsődék kevésbé fontosak mint a jó sajtok vagy éppen a túlárazott vörösbor.

De. De egy valamit lehetetlen mondani. Mégpedig azt, hogy a francia termékenység mögött csak a bevándorlók vannak.

Ez a kérdés fontosabb mint aminek látszik. A vitának van tétje. Ha gazdasági tényezők, mint például az életminőség vagy éppen a társadalompolitikai ösztönzők, hatnak a gyermekvállalásra, akkor van lehetőség cselekedni. Ha nem, akkor kidobott idő és pénz ezen akár gondolkodni is.

Szerintem van értelme ezen gondolkodni. Én úgy gondolom, hogy a legfejlettebb országok magas termékenységi rátája mögött nem elsősorban a bevándorlók állnak. És nem is a túlárazott vörösborok. Hanem tényleges választási lehetőségek a családok, és kiemelten a nők előtt. Ha ezeket a tényleges választási lehetőségeket megteremtjük, akkor más döntéseket is fogunk látni.

A választás szabadsága pedig nagy eséllyel több gyermeket jelentene - legalábbis Magyarországon. Tudjuk, hogy a magyar nők átlagosan eggyel több gyermeket terveznek és szeretnének, mint amennyit ténylegesen vállalnak?

És ha igen, összekötjük-e ezt a közpolitikával?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

A szlovák nyelvtörvény és Te

Kedves Olvasó!

Most Te is tehetsz valamit a szlovák nyelvtörvény ostobasága ellen. Nem nagy dolog, csak egy klikk. A szlovák SME újság, amely gyakran tűnik fel értelmes véleményekkel és meglátásokkal, most internetes szavazásban kérdezi az olvasóit:

Hány nyelven is lehessen beszélni Szlovákiában?

Ha úgy gondolod, hogy nem csak és kizárólag szlovákul lehessen beszélni, hanem több nyelven is, akkor klikkelj a második menüpontra. (A szavazás a cikk alatt van.) Az egyszerűség és egyértelműség jegyében idézem itt és pirossal ki is emelem a több nyelv mellett érvelő választ.

Koľko má mať Slovensko štátnych jazykov?

* jeden, a to slovenčinu, tak ako to je teraz
* viac, napríklad tri, ako navrhuje Duray
* neviem posúdiť

A teljes link: http://www.sme.sk/c/4946048/byvaly-ombudsman-mensinova-politika-v-madarsku-je-sklucujuca.html

Korábban már írtam, hogy mi, egyszerű emberek is sokat tehetünk a nyelvtörvény kapcsán. Ez itt egy ilyen lehetőség. Erősítsük azokat a hangokat, amelyek világszerte látják és láttatják a törvény debil rosszindulatát.

Adjátok tovább. És persze klikkeljetek.

Most 53-47 százalékra vezet az egy nyelv, 7404 szavazat mellett. Tudunk fordítani?





Update: Igen, tudunk fordítani. Egy nappal később 10.800 szavazatnál 59 százalékon a több nyelv (41 százalékon az egy nyelv). Persze még mindig lehet klikkelni!

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Törvény és rend 2

Törvényre és rendre van szükség. Kisléta után még jobban mint előtte. Egy éve írtam:

Rendet kell követelni és kikényszeríteni. Az alapoktól. Az első ellopott kukoricacsutkától. Mert ha az első törvénysértést eltűrjük, akkor hol a megállás? Ha vér folyik? Ha költözni kell? Ha letöltendő börtönbüntetést kell kiosztani? Ha egész falvakban szűnik meg a törvényesség? Ha kistérségek szakadnak le generációkra?

Akkor nem gondoltam volna, hogy ide jutunk. Vér folyt eddig is: rablógyilkosságokról, brutális nemi erőszakokról sokat hallhattunk. De most már bűnözők embert is vadásznak az ország perifériáján. Elképzelni is nehéz milyen lehet a periférián, a rend és törvény erejétől messze élni. Halott édesanya temetésére járni vagy éppen egy súlyosan megsebesített tizenhárom éves kislányt látogatni a kórházban. Aki nem tudja, ne is tudja meg soha.

De ez lehet még sokkal rosszabb.

Az én olvasatomban a törvénytelenség apró, egyenként jelentéktelen bűncselekmények sorozatával indult. Egy kis uborka itt, néhány kukoricacsutka ott. Aztán apránként ezek a bűncselekmények elkezdtek egyre súlyosabbá válni. Most már gyilkosságoknál tartunk. És mehet ez tovább is.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy ezzel átléptük a politika tűréshatárát.

Választ kell adni, mert ami van tűrhetetlen. Rendőri szakmai választ és átfogó politikai választ.

A kettő nem ugyanaz. A kislétei gyilkosok elkapása rendőri, szakmai feladat. A politikai támogatás, ami leginkább nyomásban és követelésekben jelentkezik, valószínűleg csak ronthat a nyomozás eredményességén. Mór nem a legjobb tapasztalat. Óriási hiba lenne Kislétéből is Mórt csinálni.

A politika feladata viszont a törvény és a rend helyreállítása a társadalom perifériáin. A szabályokat következetesen kell érvényesíteni: Zéró toleranciára kell. Az első ellopott uborkától kezdve. Meg kell mutatni, hogy minden törvénytelenség büntetendő - és kerülendő. Természetesen ehhez szükség van a rendőrségen belüli váltásra is. Igen, akkor is kell intézkedni, ha még nem folyt vér. Pontosan azért, hogy ne később se folyjon.

Sokan szeretnének ebből etnikai kérdést csinálni. Pedig nem az: Tisztességes, törvénytisztelő polgárok vannak és bűnözők. A tisztességes polgárokat meg kell védeni, a bűnözőket rács mögé dugni - és az ingadozókat el kell rettenteni. Bőrszíntől, nyelvjárástól vagy éppen kedvenc futballcsapattól függetlenül.

Törvény és rend kell, na.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

A baba visszatér?

A fejlett országokban kevesebb a gyerek. A még fejlettebb országokban meg több. Legalábbis ez az eredménye Myrskyla, Kohler és Billari a Nature magazinban megjelent legújabb kutatásnak:

Here we show, using new cross-sectional and longitudinal analyses of the total fertility rate and the human development index (HDI), a fundamental change in the well-established negative relationship between fertility and development as the global population entered the twenty-first century. Although development continues to promote fertility decline at low and medium HDI levels, our analyses show that at advanced HDI levels, further development can reverse the declining trend in fertility. The previously negative development–fertility relationship has become J-shaped, with the HDI being positively associated with fertility among highly developed countries. This reversal of fertility decline as a result of continued economic and social development has the potential to slow the rates of population ageing, thereby ameliorating the social and economic problems that have been associated with the emergence and persistence of very low fertility.

Talán egy ábra szemlélteti ezt a legjobban:

Korábban (ez a kék 1975-ös vonal), úgy gondoltuk, hogy minél nagyobb a jólét (ahogy ezt a Human Development Index méri), annál kevesebb a gyermek (teljes termékenységi rátában mérve). Most viszont (ahogy a 2005-ös vörös vonal mutatja) az összefüggés nem lineáris. Egy bizonyos ponton túl (körülbelül 0.9 HDI körül) a termékenységi ráta megfordul és emelkedni kezd.

Ez nyilván jó hír a gyorsan fogyó, de elszegényedni azért csak nem kívánó országoknak.

És érdekes közpolitikai következményei vannak. Ha van lehetőségük rá, az emberek több gyermeket szeretnének. Azaz érdemes elgondolkodni a lehetőség megteremtésén. A kutatás egy kicsit kontextusba helyezi a magyar kutatások egybehangzó eredményét, miszerint kevesebb gyermek születik mint amennyit a reménybeli szülők szeretnének. A megoldás a fejlődés és a lehetőségek megteremtése lenne?

Ez nem csak pénzt jelent, bár tudjuk, hogy nincsen ingyen ebéd. A gyerek drága, ez nem vitás. A amerikai Mezőgazdasági Minisztérium szerint egy középosztálybeli amerikai család két-három mercédesznyi pénzt elkölt egy-egy gyermekre- 18 éves koráig:

For middle-income families with a child born last year, the costs of providing food, shelter, clothing and other necessities will total $204,060 by the 18th birthday, according to an annual study by the U.S. Department of Agriculture.

De ha a gyermekvállalás nem jelent brutális elszegényedést, azaz nem kicsi vagy kocsi a kérdés, hanem kicsi vagy merci; akkor mások is lesznek a válaszok.

Még egyszerűbben: A közpolitikának vannak eszközei a gyermekvállalás terén - és ezek a kutatás szerint nagyjából egy irányba mutatnak: az életminőség növelése irányában. Nem hangzik rosszul.

Persze egyáltalán nem biztos, hogy a magyar közpolitikai gondolkodásba beleférnek ilyen távlatok. Vagy igen?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Nemzetközi tükör Szlovákiának

Érdemes elolvasni az Economist cikkét a szlovák nyelvtörvényről:

Slovakia’s left-leaning populist government has been needling Hungary since it took power in 2006. ... The new law tightens rules about speaking Slovak in dealings with public officials: not just police officers or teachers, but also, say, doctors. Exceptions apply to monoglots, or in districts where the minority makes up a fifth or more of the population. Hungarian-language schools must conduct their administration in Slovak. The new law also lays down detailed instructions for the way in which memorials and plaques may be inscribed.

Másoknak is feltűnik északi szomszédunk kormányzatának és támogatóinak háztáji fasizmusa. Ez jó, de nem elég. A balkanizált sovinisztákat meg is kell állítani. És ez nem működik csak úgy magától: Ahogy korábban is írtam, nekünk magyaroknak is tennünk kell ezért.

Minimálisan gondoskodhatunk arról, hogy a kicsinyes rosszindulat nem marad visszhang nélkül. Nem kell erőszakoskodni vagy nyelvtáblákat összefirkálni. Sőt tilos: ez csak ártana nekünk. De figyelni kell a jogsértésekre, dokumentálni és publikálni őket. Nyugodtan írjunk az Economist-nak. Mi ennyit tehetünk.

A kormányzat nyilván ennél többet is. Reméljük meg is teszi.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Keleti szél

Kínában is, na jó legalábbis Shanghajban, változnak az idők. Hamarosan nem egy, hanem kétgyermekes lesz az ideális családméret:

A népességrobbanás rémét úgy látszik felváltotta Kínában a társadalom
öregedésétől való félelem, Shanghaiban ezért most azt tervezik, hogy az
egygyermekes családmodellt lecserélik kétgyermekesre.

Kína a hosszú távú tervezés országa. Nagy Fal, Nagy Csatorna – néhány évtized és összerakjuk, ugye. Persze ebben segít az is, hogy semmilyen nyugati típusú demokratikus nyomás nem nehezíti meg a távoli horizontok elérését. Nos, könnyen beláthatjuk ezeknek a széles horizontoknak a hátrányait és még csak nem is kell ujgurnak vagy éppen Falun Gong hívőnek lennünk hozzá.

De vannak előnyök is. Egyike ezeknek, hogy az ország nagyon hosszú távú szempontjait is figyelembe lehet venni a közpolitika alakításánál. Mint például a demográfiai szempontokat.

Erről volt szó, amikor jó két éve a politikai Laffer görbéről írtam:

A következő hatásmechanizmusok működnek: A politikai verseny két ellentétes
hatást vált ki: Egyfelől, javítja a meghozott döntések minőségét. Kevesebb a korrupció például, hiszen a politikai ellenlábasok komoly kontrollt jelentenek.
(És a politikai vezetők cseréje nyilván visszatartó erőt képvisel az alsóbb szinteken is - hiszen eltűnhet a politikai védelem.) Az egyszerűen rossz döntéseket is gyorsabban korrigálja a kormányzó oldal a hathatósabb kritika nyomására.

Másfelől viszont a politikai verseny élesedése rövidíti a politikai rendszerek tervezési időtávját: Nem mernek a politikusok hosszú távra tervezni és hosszú távú reformelképzeléseket képviselni, mert ez megengedhetetlen rövid távú hátrányokhoz vezet illetve a politikai ellenfelek visszafordíthatják a hosszabb távú programokat. Gondolhatunk itt a demográfiára vagy az egészségügy reformjára - de a négyes metró és a Nemzeti Színház is jó példa a rossz példára.

A magyar példában könnyű összevetni a kommunista diktatúra hosszú távú szempontjait, a demokratikus Magyar Köztársaság intézményes rövidlátásával:

A hetvenes évek példa az alacsony intenzitású politikai versenyre. Születtek
nagyon hosszú távú döntések (gyes, gyed), de iszonyatos baromságokra is
folyhatott el a pénz (eocén program).

Az ezredforduló utáni helyzet az éles politikai verseny jellemzőit mutatja: A rövid távú (szinte éven belüli) optimalizás is megfigyelhető volt. Sőt, az öszödi beszéd tanulsága szerint mindez tudatos is volt.

Kína jó példa a hosszú távú tervezésre. Akárcsak a magyar kommunista párt a hetvenes években, a jelenlegi kínai sem fél a hatalom elvesztésétől. Magának érzi az országot, és magának is építi. És bizony rövid távon kellemetlen, de hosszú távú hasznos döntéseket hoz. Szingapúr, a kelet Svájca ugyanezt játszotta el – nem is rossz eredményekkel.

Lehetséges-e ez Magyarországon méghozzá a demokratikus Magyar Köztársaságban?

Nos, kínai vagy szingapúri mértékben valószínűleg nem lehetséges. De tegyük fel egy kicsit enyhébben a kérdést:

Lehetséges demokratikus politikai verseny mellett elmozdulni a hosszú távú kérdéseken való gondolkodás felé?

Igen, ez lehetséges. Nem kell diktatúra. De határozott felhatalmazás, a napi politikai nyomás csökkentése szükséges. A jelenlegi helyzetben ez kétharmados kormánytöbbséget jelent. Senkinek ne legyen illúziója: Egy komoly politikai nyomás alatt álló kormány nem fog, mert nem tud az ország harminc év múlva jelentkező problémáival érdemben foglalkozni.

Persze a határozott felhatalmazás csak szükséges, de nem elégséges feltétele a hosszú távú problémák kezelésének. A határozott felhatalmazás akár rosszul is elsülhet, ha rossz kezekbe kerül. Peron sem gazdasági csodát épített, ugye. Ez azt hiszem világos. Értelmes, világos programra; értelmes világos fejekre is szükség lesz.

Meglesz?

Meglátjuk.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Égőáldozat

Pontosabban égőáldozatok a politikai korrektség oltárán. Ugyanis nem csak egy van, nem csak egy lesz. Sotomayort az amerikai Legfelsőbb Bíróságba jelölte Barack Obama. Nem utolsósorban azért, mert a politikai korrektség és az államilag kikényszerített faji és nem diszkrimináció fontosabb számára az élet- és vagyonbiztonságnál. Ez ugyanis jó jel a baloldalon. Az igazán érdekes kérdés viszont az, hogy: Miért is jó jel ez az amerikai társadalom jelentős részének?

A történet hátteréül New Haven városa szolgál. De nem a Yale Egyetem, hanem a lényegesen kevésbé ismert városi tűzoltóság – és ott is az előléptetés rendszere. A város több millió forintnak megfelelő összeget költött egy objektív előléptetési teszt megalkotására. A szabályok egyszerűek voltak: Aki a legjobban teljesít a teszten, az kaphat parancsnoki pozíciót. A tesztrendszer előzetesen megfelelt mindenkinek. De a teszten egyetlen fekete jelölt sem teljesített elég jól. És így utólag a PC brigád felismerte, hogy diszkrimináció forog fenn. A város meg a megfelelő fajvédő (bocsánat: érdekvédő) szervezetek politikai nyomására törölte a teszteredményeket, senkit sem nevezett ki. (Illetve megbízottként kinevezett megfelelő bőrszínű és kapcsolatrendszerű embereket. Nem, nem azokat, akik jól teljesítettek a teszten.)

Több tűzoltó viszont beperelte a várost. Az egyszerű tűzoltók szerint, ha mindaddig újratesztelik a jelentkezőket, amíg nem megfelelő a legjobban teljesítők bőrszíne az bizony diszkrimináció. De Sotomayor szerint, aki a fellebbviteli bíróként döntött az ügyben, az ilyesfajta teszt újraírás teljesen rendben van. Menj, írd meg a tesztet. Ha nem fekete jelölt nyer, írd újra. Ha fekete jelölt a legjobb, akkor abbahagyhatod.

Az igazán érdekes az, hogy a itt a kisebbséget nyomta el a politikai rendszer. A feketék többségben vannak New Haven-ben és a fekete polgármester fehér és latin jelentkezők eredményeit semmisítette meg. Hab a tortán, hogy Ricci ráadásul diszlexiás és rengeteg tanulással érte el ezt az eredményt. Megtakarított pénzét arra költötte, hogy felolvastassa magának a szakkönyveket éjszakánként.

De gondolom a nem megfelelő színű emberek nehézségei nem számítottak Sotomayornak. Az sem, hogy ha alkalmatlanokat nevezünk ki tűzoltó-parancsnoknak, akkor néhány ház szükségtelenül leég, néhány embere szükségtelenül tűzhalált hal. Mindez nem számított. A politikai korrektség viszont igen. A többi csak égőáldozat a politikai korrektség oltárán.

Sotomayor döntését a Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette, ami a döntés szakmaiságát is megkérdőjelezi. A Legfelsőbb Bíróság döntése jó hír a tűzoltóknak és mindenkinek, aki elutasítja a faji és nem diszkriminációt. De Sotomayor jelöltsége pont a Legfelsőbb Bíróságba azért egy kicsit elgondolkodtató marad.

Világos, hogy a faji és nemi diszkrimináció hívei miért támogatják. De sokkal kevésbé világos, hogy mások miért állnak ilyen politikák mögé. Mert azt látnunk kell, hogy az Obama – és így Sotomayor - mögött állók jelentős része maga is hátrányos megkülönböztetésnek teszi ki magát. Öngyűlölet?

Nem. Nem öngyűlölet.

Két tényezőt látok, de persze lehet ennél több is. Egyrészt, borzasztó nagy az ilyesfajta baloldali diszkrimináció rejtettsége. Az emberek többsége nem tudja, hány embert és hogyan diszkriminálnak. Senki sem szívesen hirdeti magáról, hogy nem vették fel egy munkahelyre vagy nem léptették elő.

Másrészt, a faji és nem diszkrimináció áldozatai nem osztályelsők, hanem marginális jelöltek. Az emberek ösztönösen a nyertest szeretik: És az affirmative action nem bántja a legjobbakat – de azokat igen akik az előléptetés vagy az állás megszerzésének határán vannak. És pont nem kerülnek be. Velük viszont nehezebb szimpatizálni. Arról nem is beszélve, hogy nagyon sokan azt hiszik, hogy ők aztán nem ebbe a marginális kategóriába tartoznak.

Látható, hogy New Haven kivétel mindkét érv alól. Egyfelől, tűzoltóság van szakszervezet és vannak szabályok. És ahol be lehet perelni a munkáltatót a szabályok megszegése miatt. Másfelől, a tűzoltók esetében a marginális tűzoltók is különlegesek: Ők is rendszeresen kockáztatják az életüket értünk. És nem nagyon akarunk tűzhalált halni az alkalmatlanságuk miatt.

Ez a kivétel tette lehetővé, hogy sikeresen fellépjenek a tűzoltók. Mások nem ilyen kivételesen. És pontosan ezért nehéz fellépni az intézményesített nemi és faji diszkrimináció ellen. Magyarországon is.

De érdemes. Legalábbis ki kell mondanunk, hogy az ilyesfajta diszkrimináció tisztességtelen és elfogadhatatlan. Kimondjuk?

Vagy hallgatunk és nézzük az égőáldozatokat?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Mini Milosevicsek - a szlovák nyelvtörvényről

A szlovák nyelvtörvény a szlovák többségi társadalom jelentős részének kisebbrendűségi érzéseit és a vezető politikusainak cinizmusát foglalja írásba. Ezek az érzések katasztrófába vezethetnek. De helytelen lenne a szlovák nemzet egészét gyalázni, különösképpen Magyarország biztonságos távolságából. A gyalázatos törvény ellen kell fellépni - együtt és összefogásban a szlovák társadalom józan gondolkodóival. Amíg lehet.

A törvény a cinikus szavazatmaximalizáló politikusok és a masszív önértékelési zavarokkal küszködő választók sajátos nászának terméke. Szörnyszülötte.

Ezt a sajátos házasságot, amikor a közpolitika cinizmusa az emberi aljasságot szolgálja ki láttuk már működés közben. Zimbabwe távoli, de jó példa a kisebbség-ellenes uszítás következményeire. Illetve jó példa a rossz példára. De van közelebb is ilyen. Jugoszlávia pontosan ezen az úton indult el húsz éve. Milosevics saját országát és népét tette tönkre. Egy mini-trianon-t rendezett a szerb nemzetnek - koncentrációs táborokkal és tömegsírokkal súlyosbítva.

A szlovák nyelvtörvény is ezen az úton tesz egy lépést. És ha a szlovák nacionalizmus végig megy a milosevicsi úton... Akkor bizony nagy baj lehet.

Komoly félelmek vannak a szlovák társadalom egy jelentős részében a magyarsággal illetve Magyarországgal kapcsolatban. Ezek a félelmek nem utolsósorban a történelmi szempontból friss államiság és önállóság féltéséből származnak. Valamilyen szinten meg is tudom érteni, miért és mitől is félnek ezek az emberek. De a soviniszta nacionalizmus elfogadhatatlan.

Nemcsak nekünk magyaroknak nem. Hanem a szlovákoknak sem.

Ez a gyűlölet ugyanis önveszélyes. Paradox módon a túlhajtott sovinizmus jelenti az egyetlen valós veszélyt Szlovákia számára - nem a magyar irredentizmus. Jugoszlávia, a gyengébbek kedvéért.

És látnunk kell, hogy ez nem egy olyan nagyon bonyolult gondolat. Sokan látják, szlovákok és magyarok is.

Ezt a felismerést mindkét oldalon csak nehezíti az öncélú provokáció. Kifejezetten nem jó ötlet motorra ülni és a kétnyelvű táblák szlovák részét festékkel lefújkálni. Hasonlóan nem jó ötlet a magyarországi szlovákokat bármilyen módon zaklatni. Ez semmilyen nehézséget nem okoz a hatalomban ülő cinikusoknak. Az elvakult sovinisztákat kifejezetten igazolja. A józan hangokat meg ügyesen elnémítja. Arról nem is beszélve, hogy ezek a "bátor" akciók a szlovákiai magyarok életét nehezítik meg.

Az optimális válasz a határozott diplomáciai fellépés mellett a nemzetközi közvélemény tájékoztatása és az együttműködés a szlovák társadalom értelmes gondolkodó többségével.

Egyrészt helyes a magyar kormány részéről a diplomáciai kapcsolatok fagyasztása. Vaddisznókkal nem cseverészünk. Vadembereket nem hívunk el bálozni. Hasonlóan helyes lenne az összes lehetséges csatornákon keresztül mind a nemzetközi diplomáciai közösség, mind a hétköznapi emberek nyelvén megfogalmazni a törvény abszurditásait. Talán haljon meg az a szlovákul nem beszélő szlovákiai magyar, akit Eperjesen kérdezne betegségéről egy magyar doktor?

Érdemes gyűjteni a példákat és közérthető formában a nemzetközi közvélemény számára bemutatni. Tudom sokan nem értik ennek a fontosságát. Pedig itt az ideje, szakítani kell a "a magyar politika régi tradíciójával: a belterjes, provinciális idiotizmussal". Itt az ideje komolyan venni a nemzetközi közvéleményt - és használni a nemzeti célok eléréséhez.

Másrészt, itt az ideje a magyar álláspontot ismertetni a szlovákiai szlovák közvéleménnyel is. Meg kell értetni, hogy nemcsak embertelen, de haszontalan is a kisebbségeket kínozni. Ezzel semmi mást nem lehet elérni, mint a nemzeti sérelmek ébrentartását és felszítását. Meg kell értetni, hogy ezek a rendelkezések csak megnehezítik és megkeserítik a szlovákiai magyarok életét - és pontosan azt teszik lehetetlenné, hogy a magyarok egyenrangú állampolgárokként nyugodtan éljenek Szlovákiában.

Sokat kell írni, magyarul, szlovákul, angolul - és bármilyen nyelven. Nem csak a magyar kormány vagy éppen az ellenzék léphet itt. Hanem a magyar közemberek is. Magyarországon és Szlovákiában egyaránt.

Még lehet, még van értelme.

És persze ezért is kellene egy erős, sikeres Magyarországot építeni. Amivel nem lenne érdemes kekeckedni Mini Milosevicseknek. Sem.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Elöregedés és más kedvencek

Az Economist múlt heti száma nagyon rendes összefoglalót tartalmaz az elöregedésről, a gyermekszám és végső soron a népesség csökkenéséről és ezek kihívásairól. Nagyon érdemes elolvasni. És persze alkalomadtán elgondolkodni. Arról is, hogy ez miért nem szerves része a magyar úgynevezett reformgondolkodásnak.

A sok cikk közül a legérdekesebb a gyermekvállalásról szóló. Tudjuk, hogy a fejlett országokban (és a nem is olyan nagyon-nagyon fejlettekben is) messze nem születik elég gyermek:

In fact, fertility rates have dropped steeply in all OECD countries in the past few decades, from an average of 3.2 children per woman in 1960 to 1.6 now. The rate needed to keep the population stable (assuming unchanged mortality rates and no net immigration) is 2.1.

Az talán kevésbé közismert, hogy messze nem egyenletes ez a szomorú kép. Amerika, Nagy-Britannia vagy éppen Franciaország kilábalni látszik a gödörből, míg Japán vagy Dél Korea még bőven lefele tart:

In a few countries where fertility rates are already very low, such as Japan and South Korea, they are still falling. But in others the decline has been arrested and in some, including America, Britain and France, it has been reversed in the past decade or two. That has encouraged governments in a number of rich countries to believe that, with the right policies, they too could boost fertility to closer to replacement levels and help moderate the social burden of ageing. But it will not be easy.

Mi lehet ennek az oka?

Nos, úgy tűnik, hogy a közpolitikának igenis van mozgástere. Megfelelő intézkedések, mint például a részmunkaidő, a szülői szabadság vagy éppen a célzott támogatások, segítségével hatékonyan ösztönözhető a gyermekvállalás:

If governments anxious to rejuvenate their populations want her to do that, they can help in a number of ways. Extensive research in 16 OECD countries has shown that there is a strong correlation between high female employment rates and large government cash transfers to families, generous replacement pay during parental leave, the availability of plenty of part-time work and lots of formal child care. Where all these things are present, fertility rates tend to go up. France and most of the Nordic countries have embraced such policies and been rewarded with a rise in fertility close to replacement level. It does not come cheap: the OECD reckons that they spend 3-4% of GDP on direct benefits to families, far more than do Germany, Japan and southern Europe.

Bizony, az ösztönzők hatnak az emberek cselekedeteire. Már ha nem tudnánk.

Mindenképpen érdemes elolvasni ezeket a cikkeket az Economist-ból. És egy kicsit emlékezni rá, amikor a magyar közpolitikában valaki képviseli is ezeket a - napi pártpolitikával egyébként gyakran ütköző - hosszú távú szempontokat.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Próba balszerencse, avagy az elöregedés és a német bankok bukása

Miért is szerepeltek le a német bankok?

Európában, és talán a fejlett világban is egyedülálló módon Németországban nem alakultak ki pénzpiaci és kapcsolt ingatlanpiaci buborék. A német bankok mégis a pénzügyi válság egyik legnagyobb vesztesei. Ellentmondás?

Nem. Sőt, közös oka van a buborék elmaradásának és a bankok veszteséges külföldi kalandozásainak: a demográfia.

Németország gyorsan öregszik el és a lakosság hamarosan elkezd csökkeni. Ez visszaveti a beruházásokat, csökkenti a keresletet és meggátolja a buborékok kialakulását – és megdobja a megtakarításokat. Ez teremtette meg a külföldi kaszinózás pénzügyi alapját.

Az elöregedés csökkenti a hasznos hazai beruházások számát: Kevesebb ház, lakás kell – kevesebb útra és vasútra lesz szükség. Nagy valószínűséggel amire szükség van, már meg is van. Kisebb is lesz a kereslet egy sor jószág után. Így aztán a vállalatok sem ruháznak be. A fogyasztók meg, látva a nyugdíjuk és egészségügyi ellátásukra vonatkozó ígéretek tarthatatlanságát takarékoskodnak. Ez a takarékoskodás tovább csökkenti az aggregált keresletet – és még tovább csökkenti a vállalatok beruházásait. Ami meg, az ördögi körök szabályainak megfelelően tovább növeli a megtakarítási hajlandóságot.

Az elöregedés ugyanakkor kényszerhelyzetbe hozta a pénzügyi rendszert is. Szükség van hasznot hozó befektetésekre, hogy az elöregedést finanszírozni lehessen. A bankok számára ez úgy nyilvánult meg, hogy a rengeteg náluk elhelyezett betétre kamatot kellett fizetni. Csak éppen belföldön már nem volt meg a hitelkereslet. Igen, az elöregedés miatt a beruházásokra nem volt olyan nagy szükség.

Egy megoldás maradt: A külföldi hitelezés. Így sikerült egyszerre bevásárolni a német bankoknak amerikai subprime kötvényekből és közép-európai bankokból. Persze hülyék is voltak, ne mentegessük a banki döntéshozókat. De alapvetően nehéz helyzetben voltak (és vannak): a pénzt ki kell helyezni, méghozzá az országhatárokon túlra.

No, így buktak el a német bankok. Látszólag semmi okuk nem volt rá. Valójában szinte minden óriási bukásra predesztinálta őket – és ezt a bukást nehéz lett volna elkerülni.

A japán bankok hasonló helyzetben már megpróbálkoztak a belföldi hitelezés felfuttatásával. (Hátha valaki ezt javasolná az előző két bekezdés alapján.) Normális befektetési lehetőség hiányában jól lecsökkentették a tőke árát (az elvárt hozamát). Persze egy sor soha meg nem térülő tőkebefektetések keletkezett – és nem utolsósorban az olcsó belföldi pénzzel alaposan felverték az ingatlanok árát. Majd ártatlan bociszemekkel csodálkoztak, hogy a császári palota kertje, bármennyire is helyes, talán csak nem ér sokszor annyit mint egész Kalifornia állam. Persze csak akkor csodálkoztak, amikor a bankrendszer hitelbiztosítékai között a fenti ár-érték arányt tükröző zseniális ingatlanfinanszírozási tételek hemzsegtek. Amikor egyébként már késő volt…

A német bankok a külföldi befektetésekkel elkerülték a japán bankok hibáját. Helyette elkövették a saját hibájukat.

És miért is érdekes mindez?

Mert Európa öregszik. Ha nem is olyan gyorsan mint Németország – de öregszik. És egyszer valahol valakinek megoldást kell találnia arra, hogy miként is fogjuk ezt az elöregedést finanszírozni.

Azt már tudjuk, hogy a japán vagy a német modell nem működik. A rossz hír, hogy nem tudunk olyanról, ami működne.

Majd meglátjuk. Próba balszerencse?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Köszönjük, elnök úr

Sólyom László, a Magyar Köztársasági elnöke olyan előrelátásról, hosszú távú gondolkodásról tesz tanubizonyságot, amire óriási szükség lenne a közpolitika más területein is. Ennek az előrelátásnak egyik legfontosabb területe az elöregedésről, az alacsony gyermekszámról való gondolkodás.

Most, Sólyom László megtette, amit megtehetett. Visszaküldte a családtámogatások megrövidítéséról szóló törvényt a Parlamentnek átgondolásra. A legjobb indokok miatt:

A szociális ellátórendszerek fenntarthatósága szempontjából döntő kérdés a gyermekvállalási hajlandóság. Noha az Európai Unión belül nem Magyarországon
a legalacsonyabb a szülőképes korú nőkre jutó átlagos gyermekszám, a
jelenlegi termékenységi ráta a lakosság elöregedését eredményezi, ami
megkérdőjelezi a nyugdíjrendszer hosszú távú finanszírozhatóságát is. Nem
véletlen, hogy az Alkotmány is célul tűzi a család intézményének védelmét és
az ifjúság létbiztonságának, oktatásának és nevelésének biztosítását. A gyermek vállalása az egyik legszemélyesebb döntés, de a társadalom egésze számára haszonnal jár, ezért mindannyiunk érdekében áll támogatni. Természetesen nem állítható, hogy az anyasághoz kapcsolódó pénzbeli juttatások önmagukban minden esetben döntő jelentőségűek a gyermekvállalásban. Azonban demográfiai kutatások azt mutatják, hogy az anyasági ellátások statisztikai módszerekkel kimutatható módon növelhetik a megszületett gyermekek számát, különösen azáltal, hogy a harmadik majd az azt követő gyermekek vállalásával kapcsolatos döntést határozottan befolyásolják. Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy az Európai Unióban azok az államok, amelyekben az uniós átlaghoz képest a nemzeti össztermék jelentősen nagyobb hányadát fordítják a családok támogatására, magas termékenységi mutatóval rendelkeznek, mint például Franciaország. Nehezen vitatható végül az is, hogy az ellátások csökkentése, de még inkább a többszöri változásokból eredő bizonytalanság negatívan hat a gyermekvállalásra.

A Köztársaság Elnöke nem alkothat törvényeket és nem is kormányoz. Sólyom László sem teszi azt. De most jelzi, erkölcsi felelőssége teljes tudatában, hogy ez a döntés az ország alapvető hosszú távú érdekeivel ellentétes.

Ezzel a kiállással ő a Magyar Köztársaság hosszú távú érdekeit képviseli. Tisztességesen és határozottan. Köszönjük, elnök úr.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Rosszabbik

Múlt vasárnap nagyot nyert a Jobbik – és nagyot vesztett a baloldali liberális értelmiség. A bejegyzés címe rájuk utal, ők a Rosszabbik. Arra a mérhetetlen rövidlátó ostobaságra, amit az elmúlt körülbelül húsz évben elkövettek. Arra ahogyan, szándékosan vagy nem de egészen biztosan ellehetetlenítették a politikai közbeszédet. És aminek a végén elvesztették maradék hitelességüket.

Ez az a baloldali értelmiség, amelyik rendszeres munkával tönkretette és ellehetetlenítette a korrekt közpolitikai párbeszéd lehetőségét. Ez a csapat nevezett antiszemitának vagy éppen fasisztának nevezett mindenkit, nemre fajra, származásra – és nem utolsósorban világnézetre való tekintet nélkül, akivel csak egy kicsit is nem értett egyet. Antall József, akinek ártatlanságáról paradox módon a kommunista titkosszolgálat folyamatos megfigyelésének jóvoltából lehetünk teljesen biztosak, nem az egyetlen példa. Emlékszünk ugye amikor a konzervatív politológust ÉS olvasói levélben próbálták meglincselni a közelmúltban? És meg mennyi farkast láttak a fiúk...

Ugyanez az értelmiség volt az, amelyik lelkesen odaállt tapsolni a tényleges kérdésekből aktuálpolitikai cirkuszt gyártók mellé. Emlékszünk a Hollán Ernő utcára? Ahol egy liberális és konzervatív tüntetésből próbált napi politikai cirkuszt gyártani a politika - a baloldali értelmiségi lelkes asszisztenciája mellett. Az áldozat megint csak a racionális és tisztességes közbeszéd volt. Rosszabbik, bizony.

Az egész ostobasághalmazt mintegy megkoronázta a 2006 októberi rendőri túlkapások gátlástalan elhallgatása és az áldozatok lelkiismeretlen hibáztatása. Ha hinnénk az összeesküvés-elméletekben azt mondanánk, hogy ekkor teremtette meg a baloldali-liberális értelmiség és sajtó a hiteles szélsőjobboldalt. Mert – bármennyire is nem tetszik – 2006 októbere kapcsán a leghazugabb tényferdítgetést a magyar baloldalon sikerült megvalósítani. Itt veszett el a maradék hitelesség is.

Hosszú és szívós munka áll a Rosszabbik cím kiérdemlése mögött. A komolytalanság magasiskolája volt.

Legalább ilyen hosszú és szívós munka kell ahhoz, hogy a baloldali értelmiség elveszett hitele visszatérjen. Hogy nevetgelés vagy szörnyűlködés igénye nélkül is el lehessen olvasni egy ÉS vagy éppen egy Népszabadság publicisztikát. Ez még nagyon messze van.

Nem bántásból, inkább féltésből írom ezt. Sokkal szívesebben élnék egy olyan országban, ahol tisztességes közbeszéd és politika van. Ahol hiteles baloldali, konzervatív és liberális vélemények ütköznek – boszorkányüldözés és kiátkozás nélkül.

Ehhez viszont lépni kell a Rosszabbiknak. Első lépésben jól jönne egy kis önreflexió mondjuk a farkast kiáltozásról, a megélhetési fasisztázásról. Talán érdemes lenne az ártatlanul besározottak nevét is tisztázni. Igen, még akkor is, ha soha nem vettük komolyan ezeket az írásokat. Nem azért, mert a feddhetetlen egyetemi tanárnak szüksége van a zugfirkászok bocsánatkérésére. Hanem azért, mert az újságoknak és az újságíróknak – pártállástól függetlenül - szüksége van a hitelességre.

Ugyanígy érdemes lenne elgondolkodni és vitát folytatni 2006 októberéről a baloldali-liberális oldalon. Haszonelvűen el lehetne gondolkodni azon, hogy mennyire sikerült segíteni a szélsőjobboldalt a bornírt és átlátszó hazugságokkal. Kicsit emelkedettebben bocsánatot kellene kérni azoktól az áldozatoktól, akiket folyamatosan lekicsinyeltek és szenvedéseiket kinevették. Megint: ez nem a szélsőségesek érdeke, hanem a józan középé. Pontosabban a józan baloldali-liberális középé. Ugyan ki venné komolyan azokat, akik szerint a politikai ellenfelekkel szemben megengedett az erőszak?

Ha ezek mennek, lehet még lépni tovább is. Mi lenne, ha a Népszabadság megengedne magának és olvasóinak egy korrekt cikket a családpolitika kérdéseiről – az aktuálpolitikai érdekektől függetlenül? Konkrétan leírná azt, amit a kutatók mondanak a riportereinek? Ugye mindjárt nem lenne olyan nehézkes a szakmai közbeszéd.

A fentiek még nem történtek meg. És amíg nem történnek meg, itt marad köztünk a Rosszabbik. Nem lesz közpolitikai párbeszéd és vita. Lesz helyette napi politika és cirkusz.

Ezt akarjuk?

Ha nem, tessék lépni.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

A kommunizmus áldozatainak online múzeuma

Megnyitó június 16-án a kommunizmus áldozatainak szentelt emlékműnél Washington-ban. A múzeum a kommunista kísérlet szörnyűségeire emlékezik és arra a több tízmillió halottra, akiket az embertelen és gyilkos ideológia jegyében gyilkoltak meg:

Dedicated to the 100 million victims of communism worldwide

The Global Museum on Communism is a project of the non-profit, non-partisan Victims of Communism Memorial Foundation, established by an Act of Congress on December 17, 1993. Representative Dana Rohrabacher, and Senators Claiborne Pell and Jesse Helms co-sponsored legislation that passed unanimously and was signed into law by President Bill Clinton.

The Global Museum on Communism is the first museum on the Internet dedicated to telling the complete story of communism. Our foundation works to honor the more than one hundred million victims of communist regimes while educating the public about communism’s crimes against humanity and the heroes who successfully resisted it.

Tudjunk róla. Emlékezzünk. Nem azért, mintha szeretnénk a múlt sebeit tépkedni. Hanem ezért mert minimálisan ennyivel tartozunk az áldozatoknak. És saját magunknak, gyerekeinknek - ha nem akarjuk a szörnyűségeket még egyszer átélni. Mert tudjuk: A szabadság és annak halála között mindig legfeljebb egy generáció áll. És szerencsések vagyunk, ha csak emlékeznünk kell.

Emlékezünk?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Karl-Heinz

Tanulságos történet a Wall Street Journal tegnapi számából:

The historical surprise concerns a turning point whose ripple effects were felt in Europe and beyond. On June 2, 1967, a West German policeman fatally shot an unarmed, 26-year-old literature student in the back of his head during a demonstration in West Berlin against the visiting Shah of Iran. Benno Ohnesorg became "the left wing's first martyr" (per the weekly Der Spiegel). His dying moments captured in a famous news photograph, Ohnesorg galvanized a generation of left-wing students and activists who rose up in the iconic year of 1968. What was a fringe soon turned to terrorism.

To them his killer, Karl-Heinz Kurras, was the "fascist cop" at the service of a capitalist, pro-American "latent fascist state." "The post-fascist system has become a pre-fascist one," the German Socialist Student Union declared in their indictment hours after the killing. The ensuing movement drew its legitimacy and fervor from the Ohnesorg killing. Further enraging righteous passions, Mr. Kurras was acquitted by a court and returned to the police force.

Now all that's being turned on its head. Last week, a pair of German historians unearthed the truth about Mr. Kurras. Since 1955, he had worked for the Stasi, East Germany's dreaded secret police. According to voluminous Stasi archives, his code name was Otto Bohl. The files don't say whether the Stasi ordered him to do what he did in 1967. But that only fuels speculation about a Stasi hand behind one of postwar Germany's transformative events.

Karl-Heinz, a fiatal baloldali tüntető fasiszta gyilkosa a kommunista titkosszolgálat ügynöke volt. Meglepő?

Ugye nem.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Válságkezelés és demográfia

Nagyon korrekt cikk az Origótól (és ezer köszönet Raymondnak, hogy felhívta rá a figyelmet!) a válságkezelésről és a demográfiáról. Ajánlom mindenkinek! Nem azért, mert pozitívan emlékezik meg erről az oldalról:

Magyarországon tehát ketyeg a demográfiai bomba: egyre kevesebb aktívnak kell ugyanis eltartania egyre több idős, illetve nyugdíjaskorút, amivel együtt emelkedik a nyugdíjra és az egészségügyi ellátásra szükséges pénz nagysága is. Sokak véleményét foglalta össze egy korábbi (még a mostani krízis kirobbanása előtti) bejegyzésében az egyik legjobb magyar közgadasági blog, a tory.hu írója, aki szerint "gyakorlatilag bármilyen válságkezelés, amely nem kezeli a demográfiai bombát, csak tűzoltás."

Hanem azért, mert a demográfiai kérdések figyelembevétele nélkül tényleg értelmetlen bármilyen hosszabb távú válságkezelésről beszélni. Az Origó cikke nagyon korrekten végigvezeti az olvasót a jelenlegi elvonásoktól, gyermekvállalás externálián (nyugdíjrendszer szerepe), a mérvadó hazai (Gábos, Gál és Kézdi) és külföldi tanulmányokon (Laroque-Salanié) át a magyar közpolitikusok nyilatkozatáig.

A piac által viszonylag pozitívan fogadott Bajnai-csomag legvitatottabb lépései a gyerekvállaláshoz kapcsolódtak, az új kormány ugyanis a tervek szerint két évig nem emelné a családi pótlék összegét, és a mostani háromról két évre rövidítené a gyermeknevelési támogatások idejét. Az [origo] által korábban megkérdezett demográfus szerint ha a Bajnai-kormány végigviszi a tervezett családpolitikai megszorításokat, sok nő fog letenni a szülésről a következő években, ez pedig komoly gazdasági következményekkel járhat.
...
A mai rendszerben a magas elvonási szint és a támogatások csökkentése olyan helyzetet teremt, hogy a gyermekvállalás költségeinek nagy részét a szülők viselik, miközben a gyermekek felnőve társadalmilag is hasznosak. A költségek és a hasznok szétválasztásából az adódik, hogy az "optimálisnál" kevesebb gyermek születik (azaz ha a szülők a költségeken kívül a társadalmi hasznokból is részesülnének, akkor több gyermek születne).
...
...Észtországban egy 2003-as családbarát csomag után érezhetően nőtt a gyermekvállalási kedv, hogy egyes tanulmányok szerint Franciaországban a családi adózás és a családtámogatások miatt jók a születési számok, illetve hogy Magyarországon az 1995-ös stabilizációs csomag után jelentősen csökkent a születések száma (ma Magyarországon egy nőre átlagosan 1,2 gyerek jut).

Három közgazdász, illetve szociológus, Gábos András, Gál Róbert Iván és Kézdi Gábor nemrégiben egy angol nyelvű tanulmányt írtak arról, hogy milyen hatással vannak a gyermekvállalási kedvre a magyarországi készpénzes családtámogatások, illetve a nyugdíjrendszer változása. A három kutató 1950 és 2006 között, makrostatisztikai mutatók idősoros elemzésével vizsgálta a magyarországi folyamatokat, és úgy találták, hogy a nyugdíjrendszer kiterjesztése, a nyugdíjak általánossá válása egyértelműen visszafogta a gyermekvállalási hajlandóságot.

Érdemes elolvasni az egész cikket!

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

A szakértés mítosza

A kommunizmus egyik szomorú öröksége a szakértés mítosza. A mítosz szerint a társadalmi-gazdasági kérdéseknek létezik egy objektív szakértői megoldása. Nincs más feladat a közpolitikában mint a szakmai kérdéseket szakmai szinten megoldani.

Ez nonszensz.

A nagy társadalmi kérdések nem szakmai, hanem értékválasztási kérdések. A szakértelem fontos és komoly szerepe van mondjuk az értékválasztás cselekvéssé alakításában: de nincs szakértői válasz arra, hogy milyen célokat tartunk fontosnak. Egyetlen cukrászmester se tudja megmondani, bármennyire is a fagylaltkészítés mestere, hogy eper- vagy csokifagyit szeretnénk.

A magyar szakértői fetisizmus a kommunista pártállam struktúráiban gyökerezik. A pártállamban a politikai, értékválasztási döntések egy szűk klikk kezében voltak - és a termelőeszköznek tekintett lakosságnak semmilyen beleszólása nem lehetett az alapvető politikai kérdésekbe. Nem volt tömeges politika, bár a mindennapi életet perverz módon átszőtte a politikainak tűnő propaganda a május elsejei felvonulástól a gerontokrácia kvázi-szakrális fényképeiig a November 7 téren. A Központi Bizottság eldöntötte, hogy mi a jó a népnek és merre kell haladni. (Arccal a vasút felé, ugye?) Nem a "mit", hanem a "hogyan" maradt az egyedüli kérdés. És igen, ez a "hogyan" egy tipikus szakmai kérdés. Ehhez valóban szakértők kellenek.

De az igazán érdekes kérdés nem a "hogyan", hanem a "mit". A legzseniálisabb logisztikai terv sem ér sokat egy értelmetlen háborúban. És erre a "mit?" kérdésre nincs szakmai válasz. A "mit" kérdésre politikai válasz kell. Még egy kicsit bonyolítja, hogy ráadásul nincs is egyértelmű politikai válasz: Azonos egyéni preferenciák mentén is többféle demokratikus politikai válasz születhet. (Akinek van érkezése egy kis formalizmusra nézze meg a Condorcet-paradoxont.)

Ha körülnézünk a világban számos sikeres, irigylésre méltó országot látunk: Dánia, Szingapúr vagy éppen az Egyesült Államok. Azonnal szembetűnik, hogy ezek az országok alapkérdésekben különböznek: Máshogy viszonyulnak a bevándorlókhoz, az egyenlőtlenséghez vagy éppen az oktatáshoz. Mindannyian sikeresek - de máshogy. Alapvető értékkérdésekben ugyanis másként gondolkodik egy dán és egy amerikai, teljesen más választ adnak a "mit" kérdésre.

Magyarországon egy dolog biztos: Úgy nem mehetnek tovább a dolgok, ahogy az elmúlt hét évben. De ettől még marad a kérdés: Mit akarunk?

És erre a "mit" kérdésre nincs szakmai válasz. Egy szakértői kormány esetében legfeljebb arra van lehetőség, hogy a legfontosabb "mit" kérdések mentén valami megegyezés, nagy alku születik. Pontosan ezt mondta egyébként Surányi György is, amikor az ellenzékkel való megegyezéstől tette függővé a szakértői kormánya megalakítását. Akkor lehetséges szakértői kormányzás, akkor lehet érdekes a "hogyan", ha az alapvető kérdésekben meg tudunk egyezni, más szóval, ha világos a "mit". És ez nem túl gyakori - és nem is igaz a mai Magyarországon.

A totalitariánus eredetű szakértői mítosz nyilván ott végzi ahol kell: A történelem szemétdombján. A kérdés csupán az, hogy mennyi ideig szór homokot a magyar közpolitikusok és a közvélemény szemébe?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása

Nincs - értelme

Nincs. Ezzel a címmel írt Ónody-Molnár Dóra publicisztikát a szombati Népszabadságba. És tesz benne érdekes állításokat:

A közhiedelemmel ellentétben a gyes összege és időtartama, illetve a szülési kedv között nincs szoros összefüggés. Minek nézi a nőket az, aki szerint néhány ezer forintos juttatás miatt vállalnak gyereket?

Ez szíven ütött. Lehet, hogy a Népszabadság publicistája komolyan gondolja ezt? Persze valószínűbb, hogy valami hatalmas Monty Python poén készülődik. De hátha nem.

Mit tegyek, ha ez komoly? Hogyan segítsek a publicistának átgondolni mindezt?

Először arra gondoltam, hogy alapvető és általános ösztönzés-elméleti olvasmányokkal ismertetem meg a szerzőt. Laffont és Martimort könyve ugrott be. Valószínűleg az előszó is tisztázná a publicista számára, hogy működnek az ösztönzők, kikre hatnak kikre nem.

Aztán arra gondoltam, hogy egyszerű analógia segítségével világítom meg a száraz elméleti olvasmány helyett az érvelés helytelenségét. Például, átírtam volna az idézetet:

A közhiedelemmel ellentétben a börtönbüntetések hossza, illetve a bűncselekmények súlyossága között nincs szoros összefüggés. Minek nézi az embereket az, aki szerint néhány év sitt miatt nem gyilkolják csak egymást halomra?

Ebből ugye - a kedves publicista gondolatmenetét követve - azonnal következne, hogy a büntető törvénykönyvet egy az egyben eltörölhetjük? Úgyis olyan drágák a börtönök nem? Remélném, hogy az érvelésének az abszurditása ebben a környezetben nyilvánvaló lenne. Persze egy kicsit tartanék a következő kiváló, büntetőjogi reformokat feszegető publicisztikától...

Gondoltam arra is, hogy specifikus, a gyermekneveléshez kapcsolódó tanulmányokat mutatok be. Sokat írtam erről, még a reform-ötletek kapcsán is, de valószínűleg első körben a színvonalas Laroque-Salanié dolgozatot ajánlanám csak elolvasásra. A tanulmány szerzői ugyan nem írnak a Népszabadságba, csak nemzetközi szintű kutatók, de szerintük például: Our results suggest that financial incentives play a notable role in determining fertility decisions in France, both for the first and for the third child. A közhiedelemmel ellentétben, mi?

Gondoltam arra is, hogy magát a Népszabadság ugyanaznapi számát hozom fel példaként:

Az anyák 86 százalékát befolyásolná a gyes és a gyed lerövidítése abban, hogy hány gyereket vállalna még - derül ki egy felmérésből.

De végül arra gondoltam, hogy egyszerűen válaszolok a publicista kérdésére: "Minek nézi a nőket az, aki szerint néhány ezer forintos juttatás miatt vállalnak gyereket?"

Nos, értelmes, racionális döntéshozóknak, akik mielőtt döntést hoznak - legyen szó autóvásárlásról, új ruháról, párválasztásról vagy éppen gyermekvállalásról - körültekintően mérlegelik az az előnyöket és hátrányokat. Ezek között, amennyiben gyermekvállalásról döntenek, a gyed és gyes időtartamát és összegét is. Miért Ön, kedves publicista, mégis mit gondolt a nőkről?

Segített a válasz?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása