A társadalmi vita nyomorúsága

Magyarországon bármilyen intézkedés vagy reformjavaslat szinte reflexszerűen azt a kritikát kapja meg elsőként, hogy “nem előzte meg széles körű társadalmi vita”. Mintegy rekonstruálható a kritikusok elképzelése a demokratikus folyamatokról: valahogy úgy kell a dolgoknak működnie, hogy összejövünk egy nagy, akár virtuális téren, mindenki elmondja, ami a szívét nyomja, és kialakul a konzenzusos javaslat, ami egyfelől mindenkinek jó, másfelől pedig tartalmazza az egész társadalom disztillált bölcsességét.

Az elképzelés több sebből vérzik. Egyfelől, az átlagember képtelen érdemben hozzászólni olyan kérdésekhez, mint például egy adó- vagy egészségügyi reform. Nem is feladata: ezek a kérdések szakértők elmélyülését igénylik, nem másodpercek alatt zsigerből adott válaszokat. A másik indok az szokott lenni, hogy a “nemzeti konszenzus” adna demokratikus legitimációt a javaslatok végrehajtásához, anélkül pedig nem szabad belevágni. Ez az felfogás félreérti a képviseleti demokrácia működését: a dolog lényege az, hogy négyévente megválasztjuk a Parlamentben ülő képviselőket, akikre rábízzuk a megfelelő döntések meghozatalát. (Hogy mi alapján arról még lesz szó.) Nem tudjuk és nem is akarjuk őket kézivezérelni: a ciklus végén, a következő választásokkor majd meglátjuk, mire mentek. Természetesen addig is lehet (és kell is) beszélni és vitatkozni ezekről a dolgokról, de ez nem jelenti azt, hogy minden egyes döntést meg kell előznie egy össznemzeti jóváhagyásnak.

Különösen fontos ez olyan döntéseknél, amelyek rövid távon vélt vagy valós érdeksérelemmel járnak, de hosszú távon érdemes őket meglépni, ide tartozik például az oktatási vagy egészségügyi reform. Bármilyen átgondolatlanok legyen is a kormány reformintézkedései, intellektuálisan magasabb szinten állnak, mint az a felfogás, hogy soha semmiért senkinek ne kelljen fizetnie, az “állam” mindent finanszíroz, az államot meg nem érdekel, hogy ki finanszírozza, én rokkantnyugdíjas őstermelő vagyok, tessék engem békén hagyni. Ha a döntéseket a “nemzet” hozná meg, akkor egy héten belül eljutnánk oda, hogy minden legyen ingyen mindenkinek, a kerítés készüljön kolbászból, és ne kelljen adót fizetni – ezzel pedig kissé kihátrálnánk a megvalósítható alternatívák halmazából, de hát a társadalmi vitán nem lehet számon kérni az ilyen apróságokat.

Vitával nem lehet döntés hozni, csak előkészíteni. Ha a nem áll elő az a ritka eset, hogy a felek mindegyike eljut ugyanarra a konszenzusos véleményre, akkor nincs mechanizmus, ami kicsikarná a döntést. Legtöbbször az az elképzelés, hogy “ha nem tudunk megállapodni, akkor marad a status quo”. Ezzel csak az a baj, sokszor rosszabb, mint bármelyik alternatíva, és gyakran nem is lehetséges tovább fenntartani. A szavazáson kívül nincs mechanizmus a különböző vélemények aggregálására. Hogy nézne az ki, hogy egy adójavaslat csak akkor mehet át, ha mindenki mindenkit meggyőzött, hogy jó lesz neki? És ha egyvalaki nem ért egyet, akkor mi lesz? Vitatkozunk tovább?

A társadalmi vitával a másik nagy baj, hogy elmaszatolja a felelősséget. Alaphelyzetben a kormány viseli döntései politikai felelősségét: rajta lehet számon kérni, hogy normális előkészítő munka follyon a minisztériumokban, legyenek átgondolva a döntések, és egyensúlyban legyen a költségvetés. Ha a döntések “társadalmi vita” során alakultak ki, akkor ez a felelősség meggyengül: a kormány mondhatja, hogy hiszen ti akartátok, hogy így legyen, én csak végrehajtottam.

Az, hogy a “társadalmi vita” Magyarországon jelenleg használatos formájában értelmetlen, természetesen nem jelenti, hogy a négyévente esedékes választás információmentes lutri lehetne. Mármint normális esetben.

A képviseleti demokrácia lényegéhez ugyanis az is hozzátartozik, hogy a politikai pártok választási programja és a kormányprogram között összefüggések figyelhetők meg. Azaz a választóknak lehetőségük van felhatalmazást adni valamilyen programra. Normális esetben a választási program meghatároz egy irányvonalat (rémlik mire szolgálna a politikai ideológia?). Ez alapján a szavazók felhatalmazzák a pártokat, hogy képviseljék érdekeiket (vö. képviseleti demokrácia) – és bizony utána nincs egyeztetés mind a tízmilliónkkal. A döntést a kormány és az őt adó parlamenti pártok hozzák, és ők is viselik érte a felelősséget. Négyévente.

Hogy Magyarország esete ebben a kérdésben normális, azt a kedves Olvasóra bízzuk. Arról viszont meg vagyunk győződve, hogy a megoldás nem a képviseleti demokrácia elvetése és a „társadalmi konszenzus” Szent Gráljának keresése. Ennél lényegesen nagyobb kihívások állnak az ország előtt. A megoldás a világos program, a tiszta elképzelések a választási programban – és azok követése a kormányprogramban. De miért is olyan bonyolult ez a politikai elitnek?

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása