Tisztelet

Új sorozatot indítok: Konzervatív Konszenzus címmel. Ebben alapvető, konzervatív szemmel fontos értékekről, viselkedési mintákról szeretnék írni. A cél elszakadni a politikai típusú definícióktól és a mindennapokba helyezni a konzervatív embert. Előljáróban annyit elárulhatok, hogy a vaskalapos sehol sem fog szerepelni.

Elsőként a tiszteletről írok. Az első definíciószerűség, amit a konzervativizmusról hallottam kiemelte a tisztelet, mint alapvető hozzáállást. Ha megnézitek a tory.hu fejlécét, ott is jelen van a tisztelet szó. Nem véletlenül.

A tiszteletről lehetne hosszasan és nagyon absztraktan értekezni, de nem érdemes. Érdemesebb néhány példát venni a konzervatív tiszteletre. Konzervatív magatartás például az idősebbek véleményét tisztelni. Persze nem adunk automatikusan igazad mindenkinek, aki fél évvel, vagy akár hatvannal is idősebb. De súlyt adunk annak az élettapasztalatnak, ami a vélemény mögött van. Ha kételkedünk, ha nem értünk egyet, akkor is figyelembe vesszük a tapasztalatot.
Hasonló tisztelettel viszonyulunk a múltunk és gyökereink iránt. Szeretjük a hazánkat és tisztelettel viszonyulunk a jelképeihez is. Konzervatívként nem hallgatjuk zsebre tett kézzel a Himnuszt és egészen biztos nem égetünk magyar zászlót. (Sőt, büszkén kitűzzük!)

Hadd fejtsem ki ez utóbbit egy kicsit bővebben is: Nem, nem azért nem égetünk el időnként egy magyar zászlót, mert mindennel és mindenkivel elégedettek vagyunk itthon. Hanem tudjuk mit jelent a zászló másoknak, honfitársainknak – és ezért nekünk is. Tudjuk, hogy a hazánkról van szó, és a hazánkat szidni körülbelől annyira értelmes, mint magunkat szembeköpni. A konzervatív kritika specifikus, nem az országot vagy a népet veszi célba, hanem azt (és csakis azt), ami rossz.

A tisztelet persze azonnal konfliktusos lehet: Mi van, ha egy idősebb honfitársunk gyalázza az országot? Mindkettőt tisztelni kellene, de nyilvánvaló a konfliktus.

A rossz hír, hogy nincs tisztelet hierarchia. A tisztelet nem abszolút. Nem kell tisztelni a koráért azt, aki folyamatosan bizonyítja ostobaságát. Nem kell mindig tisztelni a törvényeket, ha azok lelkiismeretlenek és rosszak.

A jó hír, hogy ilyenkor a konzervatívok a saját értékrendszerük és az adott helyzet alapján döntést hoznak. És a még jobb hír, hogy a konzervatívoknak van értékrendszere és tudnak értékalapú döntést hozni. (De erről még lesz szó.)

Magyarország esetében, a múltunk és gyökereink kapcsán nem lehet megkerülni a kérdést: Összeférhet a múlt tisztelete a totalitariánus diktatúrákkal?

Nos, a magyar konzervatív megadja a tiszteletet - de válogatósabb lehet mint angol vagy amerikai társa.

Magyarország fejlődése, akárcsak Dél Afrikáé vagy Spanyolországé, megtört, elszakadtunk egy korábbi helytelen fejlődési pályáról. És a magyar konzervatívnak ugyanolyan válogatósnak kell lenni a tisztelet tárgyának megválasztásában mint a dél-afrikai vagy spanyol konzervatívnak. Talán ezt nehéz lehet indulatoktól mentesen precízen a magyar viszonyokon keresztül látni, ezért is a spanyol és a dél-afrikai példa. Érdemes Franco vagy Botha hívei példáján keresztül elemezni a tisztelet kérdését - elkerülendő az érzelmi alapú következtetéseket.

Konzervatívként tiszteljük az Aranycsapat focistáit vagy az olimpikonokat. De ugyanúgy tiszteljük és meghallgatjuk a kisembert, aki társadalmi munkában járdát épített - és megértjük a büszkeségét. Nem nullázzuk le annak az élettapasztalatát, aki - szerencsétlenségére - egy totalitariánus rendszerben nőtt fel és dolgozott. A tisztelet megtagadása kivétel, nem szabály. De tudjuk, hogy vannak kivételek...

Összefoglalva, a konzervatív tiszteli a teljesítményt, a tapasztalatot, az eredményeket, a múltját és a gyökereit - még ha a magyar konzervatív óvatosabb is a tisztelet tárgyának megválasztásában.

[+/-] A teljes bejegyzés megjelenítése ill. összecsukása